Magányos ember, én drága anyám,
Ki fekszel fehéren a betegágyon,
Magányos az is, mint az életed.
A szenvedésed csak tudom, nem látom.
Két csepp kezed simogatja az orcám:
Mindíg dologban láttam csak, serényen:
Magányos lepke, örök kereső,
Nem sok virágot lelt az életréten.
Virágnak küldte Isten, jól tudom.
S virág volt, mikor simogatott lágyan,
De sugárba szökkent az égig ért
Ha oltalmat kerestünk árnyékában!
Magányos ember, én drága anyám,
A megértésnek jaj be nagy az ára,
És visszafelé nincs emberi út.
Örök zárat hord lelked kincses vára.
Hogy tündöklik egy ilyen nyári nap!
Kicsit felhős az ég mégis ragyog.
Legelő bárány minden apró felhő,
Víg bújócskául hívja a napot.
A Duna selymes fodros nagy uszály,
Báliköntös a város termetén.
Fehér hajából szép bokréta rajt',
Futó sok fodra zöld, mint a remény.
És mennyi ember és mind mosolyog,
Testvérszemekkel néznek vissza rám,
Az élet milyen szép, könnyű dolog!
Tegnap óta jobban van az Anyám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése