Karácsony van a fényes mennyországban,
Hol örök ünnep, örök ragyogás van.
S Jézuska születését ünnepelve:
Az égi csarnok angyalkákkal telve.
Ott áll a jászol. Boldog Máriának
Ragyog az arca, s kik körötte állnak:
Zsongó karéneket zengve halkan,
Nézik csodálva, csöndes áhítatban.
S a vértanúk és szentek seregében
Ezüst lombokkal díszelegve szépen,
Miképp, ha most is Betlehembe állna:
Büszkén magaslik föl egy karcsú pálma.
Alatta nyugodott futása közben
A szent család, honában üldözötten.
S egy égi kéz plántálta át a mennybe,
A boldogságos fényes végtelenbe.
S az Isten anyja letört egy kis ágat:
"Ma ünnepén a szenvedő világnak,
Menj Rafael s ahol könnyek fakadnak,
Add át a földön a legboldogabbnak!"
Megy Rafael kerengve hószín szárnyon,
Helyet keres, hova alant leszálljon,
S szikrázó hópelyhek között leére
Királyi palotának tetejére.
Odaadná már az ezüst pálmaágat;
Legboldogabbja ez voln' a világnak?
De nem felejté el, mit Mária mondott:
Derűt nem lát a koronán, csak gondot.
Repül tovább, hol milliókon tombol
A dús... Hová a földi fájdalomból
Egy jaj se hallik. Ámde meg nem állhat:
Hol durva kéjbe fúl az ember-állat.
S ezer küszöbre és ablakra száll
S helyet a pálmaágnak nem talál:
Van millió kit fájdalom tép s szaggat...
Nem azt kereste, - a legboldogabbat!
Végül egy beteg gyermek ágya mellett,
Kibe most tért csak vissza a lehelet,
Honnét csak most suhant el a halál,
Egy térdelő szegény anyát talál.
A durva sír kaszája fenyegette,
A csontváz ott áll rémítően megette,
De mely az Isten szent szívéig szálla:
Az anya könnye erősebb volt nála
Megmentve! Él! El innen, messze rém,
S ott sír mosolygó lánya kebelén.
Az angyal jő lábujjhegyen megette
S az ezüst pálmaágat odatette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése