Ha arra gondolok, hogy szeretteinkkel
Mennyi szép reményünk temettetik itt el,
Oh mi fájó érzet lepi meg szívemet,
Valahányszor látlak, néma kert, tégedet;
Azt hiszem, öledben származik a bánat
S a legégetőbb köny halmaidról támad. –
… Míg a gyászolónak igy zokog keserve,
Mintha vigasztalná lelkének sejtelme:
„Égő könyeidet letörli a szent hit,
Ne bántsd a temető mohos göröngyeit;
Ott diszlik egy jobb lét szép
remény-virága,
S be van vele hintve Jézusunk országa.” –
Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 1-ső szám. Január 1. 1865.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése