A
monacói hercegség lakossága lázban volt, gyilkosság történt. Egy ember,
hirtelen haragjában megölte a feleségét.
A
rendkívüli eset tárgyalásán (Monacóban ugyanis eddig még soha senki sem ölt meg
senkit) a bíróság a bűnöst halálra ítélte. És ekkor rájöttek, hogy nincs se
hóhéruk, s e guillotine-jük.
Mi
legyen hát? Megkérdezték a francia kormányt, nem kölcsönözné-e nekik a
kivégzéshez szükséges dolgokat. A válasz: kölcsönadják, de – tizenhatezer
frankért. A herceg úgy találta, hogy a kivégzés ilyenformán egy kicsit drága
lenne. Tizenhatezer frankot egy gazember nyakáért? Ugyan kérem!
Olaszországhoz
fordultak. Ezek olcsóbb ajánlatot tettek, csak tizenkétezret kértek. Igen ám,
de honnan vegyék erre a pénzt? Új adónemet kellett volna bevezetni, és csaknem
egy egész frank esett volna minden egyes lakos fejére. Még kormányválság
törhetne ki emiatt. Arra is gondoltak, hogy a bűnöst agyonlövetik. A vezérkar
főnöke azonban határozottan állást foglalt ez ellen a terv ellen, mondván, hogy
lőszer csak annyi van, amennyi a hercegi születésnap üdvözléseire elegendő.
Végül
is valaki azt ajánlotta, hogy a halálbüntetést változtassák át életfogytiglani
börtönre. A tervet elfogadták. Mivel azonban börtön sem volt, hát kiürítettek
egy pincehelyiséget a hercegi palotában, és felfogadtak egy börtönőrt.
Egy
napon a herceg az államkiadások könyvét vizsgálva, megrémült az egyre emelkedő
költségek láttán, és azt ajánlotta,a minisztertanácsnak, hogy mondjanak fel a
börtönőrnek és az elítélt vigyázzon saját magára. A tanács így is döntött,
tekintettel arra, hogy jobb megoldást nem talált, s csupán annyit fűzött még
hozzá, hogy az ételt a herceg szakácsa fogja hordani a rabnak.
Mikor
azonban egy ízben nem hozták idejében cellájába a reggelit, kinyitotta az ajtót
(kulcsa volt hozzá, hiszen saját magát őrizte), és ő maga ment a konyhába
reggelijéért. Még azt is mondta a szakácsnak, hogy mivel úgy sincsen semmi
dolga, hát ezentúl majd ő maga jár élelméért. Ettől kezdve a palota többi
szolgálójával együtt fogyasztotta reggelijét, ebédjét, vacsoráját és igen
összebarátkozott velük.
Ebéd
után, ha szép idő volt, sétálni ment, néha elment egészen Monte-Carlo-ig, néha
a kaszinóba is betért, és az asztalra dobott öt frankot. Ha nyert, akkor a
legjobb étteremben vacsorázott. Este hazatért, gondosan bezárta maga után az
ajtót és lefeküdt.
a
helyzet azonban egyre kényesebb lett, nem a fogolyra, hanem a kormányzatra
nézve. Elhatározták, megkérik a bűnöst, hagyja el az országot, mert ingyen
mégsem etethetik. Ő azonban elhárította az ajánlatot:
-
Nem fellebbeztem fel-nem-akasztásom ellen, nem tiltakoztam börtönőröm
eltávolítása ellen, most azonban már vége a türelemnek! Rab vagyok, önök által
elítélt bűnös. Kitöltöm büntetésem, itt maradok!
A
kormány kétségbeesett, a herceg haragos lett, és utasította minisztereit, hogy
a lehető legelőnyösebb feltételek mellett, de távolítsák el a rabot az
országból.
Felajánlottak
hát neki hatszáz frank nyugdíjat arra az esetre, ha elmegy. (Ez még mindig
olcsóbb volt, mint eltartani.) A rab gondolkodott, de végül is elfogadta az
ajánlatot. Franciaországban, mintegy ötpercnyire Monaco határától letelepedett
és uborkatermesztéssel foglalkozott.
Nem
ajánlom azonban azoknak a férjeknek, akik meg akarják gyilkolni feleségüket,
hogy Monacóba menjenek egy kis kirándulásra, abban a hiszemben, hogy az ott
elkövetett hitvesgyilkosságért még nyugdíjat is fognak kapni. A herceg ugyanis
azóta baráti szerződést kötött Franciaországgal, mely szerint Franciaország
önköltségi áron tartja el Monaco bűnöseit a saját börtöneiben.
Forrás: A Hét 1966. 11.
évf. 8. sz.
