„Egy szép napon véletlenül felrobban
egy bomba, és mi adjuk meg az egész
cirkusznak az árát…”
(Jorge Amado – A vén tengerész)
Egyszer elindul minden a változás felé.
Lassan, alig porszemnyi lüktetéssel,
de változás lesz,
s nincs, aki megmagyarázza.
Nincs fiúja a lánynak –
a fiúkat, jaj, ki sajnálja?
Nincs értelme a replésnek –
a madarak butaságát ki bánja?
Nincs két egyforma lépés,
az embert,
az embert, ki naponta indul,
van-e még isten, aki védje,
aki szánja?
Látjátok, igy változik körülöttünk minden,
elröppent madarak visszatérnek,
fekete virágon, a kilincsen
már béke ül,
tépett tollán fekete vércsöpp.
Képletek légiója röppen,
savakban pácolt ezer méreg.
Kitisztul, felszökik az ég?
A fejedre is süt a nap:
e kis lombikban dől el
az élet.
És indul, nyüzsög köröttünk minden,
molekulák
törnek, hasadnak,
sejtek
osztódnak, egyesülnek,
s születnek, halnak
az emberek
mert
mindenütt értelme az ember.
Feltalálja a mérgeket,
s megeteti a gyerekekkel.
Feltalálja a bűnöket,
s örökül hagyja a fiakra,
lassan,
szirom-életünk is
ólommal lesz kirakva.
Ez is ember?
Egyszer láttam a téren,
bús magányban.
Fönt a magasban sárkányok tekeregtek,
a madzagot pöttömnyi srácok
szorították,
s egy pillanatra
idegeimben,
fordított képre váltott
a felismerés:
fönt halálvigyorban a fiúk csapkodnak,
s a Földön
madzagot tartva
röhögnek otromba sárkányok.
S mi, bábfigurák, ugrálunk,
értelmetlen szálak kötöznek,
erőnk is lenne szabadulni,
de merszünk nincsen.
Pedig egyszer…
Egyszer elindul minden a változás felé.
Az ember lejön bűnei fájáról,
két lábra áll kínnal,
megtanul járni erővel,
megtanul élni tisztasággal,
hozza az évszázadokon át megküzdött emberséget,
hozza az évmilliókon át megküzdött csendet.
Zászlója fehér.
Beteríti a világot,
s a világ szíve egyszerre lüktet.
És lesz fiúja minden lánynak,
lesz értelme a repülésnek,
a madarak mind visszatérnek.
Fekete virágom, a kilincsen
majd béke ül,
és te simogatod
és csókolod
és nézed.
Forrás: A Hét 1966. 11.
évf. 3. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése