Jókútról
ma motoros vonat robog Szenicére, amely az utóbbi években jelentős ipari
településsé változott, de az állomás ma is messze esik a nagyközség
központjától. Én még fiákeren gördültem a piacára, melyet akkoriban
hagyományszerűen a templom körül keresett a szem. Hosszú, széles, poros, gágogó
libákkal teli főutca közepén áll a templom. 1631-ben építették, körülötte
hólyagszerűen duzzad az útvonal, ez a szenicei urbanitás. A házak felett a
Kárpátok zöldeskék színskálája percek alatt kékes-szürkévé vedlik, a puhán
gomolygó fehér-kék ég is elszürkül, megered az eső, langyos nyári zápor hosszú,
tejfehér ujjakkal szakad ránk. Kávéház, vendéglő sehol: egy boltajtóba állok
be, várom, hogy elmúlik a kárpáti vendég látogatása. Hirtelen elcsöndesedett a
falu, elbújtak a libák, eltűntek az emberek egy kordéba fogott stájer lóról
csorog az esővíz, a ló lehajtja fejét s ázik, ázik megadóan. A baktató fiáker
még fényben úszott az aranyló porban, fényszín plenair-tünemény volt Szenice,
most komor örökkévalóság és végtelenség fogja el az ember szívét. A por sárrá
válik,a falakon mindenütt piszkos-szürke esőlé csorog végig, fű és kamilla
szaga érzik, s a valóság és álomközti sorsérzés igézete huzatként vonul át a
lelken. Itt élt egy költő, aki túlszárnyalta a falu földre-lapító, libalábak
nyomaival teleszőtt szintjét, helybül repült fel a túlrepülte a Kárpátokat is,
fölemelkedett a nap és a csillagok magasságába. Komjáthy Jenő volt ez a költő.
1887. augusztus 20-án, kétévi állástalanság után nevezték ki Szenicére polgári
iskolai tanítónak, vagy szebben hangzó címmel tanárnak, feleségével Márkus
Gizellával együtt. 1887. augusztus végétől itt élt haláláig, csak éppen
meghalni ment el Budapestre, a kórházba. Költeményeinek zömét itt írta, itt
rendezte kötetbe, 1895. januárjának végén még láthatta egyetlen verseskötete
korrektúrált, pár óra múlva meghalt. A halott nemcsak a szenicei polgári
oktatója volt, hanem egy nagy költő. Palágyi Lajos, aki kortársa és barátja
volt, azt írta róla: „Századok múlhatnak el, míg ily sajátos, rendkívüli
egyéniség előáll. Nem földi láng volt, hanem égi.” A fiatal Juhász Gyula „Egy
elfelejtett magyar lángész” címen ébresztgeti Komjáthy Jenőt 195-ben. Évekig
gondolt vele. Mikor 1911 nyarán megérkezik Szakolcára, első írásműve A homályból címmel a magához és
Szakolcához társított Komájáthy Jenőről íródott. Goethét idézi Juhász, hogy
ugyanis aki a költőt meg akarja ismerni, szűkebb hazáját kell felkeresnie.
Faluba, a végekre, hegyek alá, az ország határára kell elmennie a fájó idegzetű
költőnek, hogy „szívét a világ szívének érezze, hogy a tér és idő őszi köddé
váljék, amelyen túl a végtelenség van, és e magányban, e csöndben állandóan,
hallhatóan érezze ennek a végtelennek, ennek a thalattának harsogó, polifón,
wagneri muzsikáját.”
Nézem
hatalmas, mogorva falusi templomot és árnyékát, amint az eső után végigdől a
friss pocsolyákon fénylő napsugárban. megyek, megyek, keresem az iskolát, ahol
tanított. Mutatják a templommal szemben a zsidó elemit, ott tanított eleinte, a
polgári innen aztán átköltözött az új, sárágra festett, tégla alakú épületbe.
Magyart és németet tanított. Elvezetnek a házhoz, a Zellinger házhoz, az
iskolával szemben, ahol lakott. A ház mögött kis kert húzódik meg, azontúl egy
nagy patak kanyarog, a Vrbovka, ott ered a Fehér Kárpátokban, pontosan az
országhatáron, s Szenicéről délre ömlik a Miavába, az pedig a Morvába. Nyári
zivatarok után folyóként hömpölyög a Vrbovka, végigáztatja Szenice kertjeit,
szántóit. A Zellinger-ház kertjében kispolgári igényű filagória található,
körbefutó paddal, kis asztalkával, melyen most éppen a szedett körte érik s
hullott alma található. Talán itt ült és tűnődött a költő? Lement a patak
partjához, kisétált a szabadba, végig a mezei utakon, ösvényeken, toronyiránt a
Kárpátok felé, napkeltekor s napnyugtakor, várta a csillagok első lángját az
égbolton. Talán. De lehet, hogy a természet végtelenségét a szoba négy fala
között érezte át, s nem volt szüksége tapasztalatra. „Köd, álom, árnyék,
eszmepára, ím ebből állott urasága” – írta önmagáról.
Magányban
és homályban élt Komjáthy Jenő Szenicén. A magasság és mélység, melyet átérzett
és kifejezett, nem Szenice környékéről való, teljesebb, óriásibb, valóban
végtelen Komjáthy lírájának természeti színtere. A szenicei határ csak
megközelítése lehetett annak, ami a költőben élt a világ térfogatából, a
végtelenből, mely fény és zene, gyémántfény és harsogó szimfónia. Ilyen gazdag
volt a szegény tanító, akinek szűk lakásában öt gyerek kért kenyeret, s a
háztartásban együtt dolgozott a két pedagógus, a férj és feleség, a költő és
Éloa, a „dús, királyi, büszke nő”, akit magával tudott ragadni a mosogató dézsa
mellől, a gyereksírástól, a pénztelenségből az egetverő szerelem mámorába, s a
gyönyöróceánon át a fénybe. Komjáthy szobájában Munkácsy Ecce homo-jának nagy reprodukciója
függött, ezt nézte versírás közben. Az asszony feljegyzéseiből tudjuk, hogy
ihletett állapotában Komjáthy valósággal extázisba esett, „s akkor bámulatos
rövid idő alatt írt egy verset a másik után.”
Verseiben
alig találunk valaminő reális adatszerűséget a szenicei költő életére. Komlós
Aladár állítja, pontos kutatásai summájaként, hogy anyagi helyzete elképesztően
sivár volt, fuldokolt az adósságoktól, öreg apja segítségére volt ráutalva.
Folyton Pestre vágyódott, városba, s barátok után sóvárgott. Komlós szerint
voltak nemes szívű s lelkes barátai Szenicén is, hárman. S a költő emberi
közelsége megnyerő lehetett, mert a három pajtás roppant megbecsülte Komjáthy
barátságát. De Szenice és társadalma meg se érintette fényéhes és melódialeső
idegzetét. A falu szlovák lakosságát nem ismerte. A magyar urak, Schmertzing
István, Kuffner Károly, Vagyon István éppúgy visszahúzódtak kastélyaikba, mint
Grünfeld, a bérlő. vagyonnak számon tartott képzőművészeti gyűjteménye volt, de
Komjáthy Jenő, a nemesi származású magyar költő át sem lépte a Vagyon kastély
parkjának bejáratát. Szenicétől macskaugrásnyira terül el egy Nyitra-megyében
jó hírű fürdő, a kénsavas gyógyforrásairól nevezetes Büdöskő, de nincs
értesülésünk róla, járt-e ott Komjáthy, pihent-e egyet a pöttöm, fehérre
meszelt, oszlopos kúriához hasonló fürdőcskében? Komlós Aladár idézi az egyetlen
Komjáthy-verset, mely a szenicei létformára konkrétan is utal, bár nagyon
sommásan:
Itt élek megvetetten,
Mint egy elátkozott:
Már szinte elfeledtem,
Hogy voltam és vagyok.
Ez
a „Szenicén” című versben található, melyben száműzetésnek, börtönnek és
magánynak nevezi a szenicei létet. „Olykor csaknem szétveti a düh e lélek
börtönét” – panaszolja nyíltan, mit sem leplezve. „Ha tehettek értem valamit,
kérlek az istenekre! Csak Pestre, Pestre, ha lehet!” – esdekel Palágyi
Menyhérthez írt levelében. Juhász Gyula zsémbelt így szakolcai leveleiben, de
Komjáthy versben is folytatja, nem zsémbelve, hanem kitörve:
Hol vagyok, óh végzet
irója?
Mi suttog a mélybe, mi
mozdul?
Hol van, ki lelkemet ója
A vésztül, az éjtől, a
rossztul?
Vérem a hóban
szerteomol,
Bennem a léttűz ős heve forr,
S bennem az élő hit
szava szól:
Élek, óh, élek!
S föltör az élet
A hó alól.
Ez
az állapot, a vidéki csöndben, porban, fásultságban, szürkeségben,
szívfullasztó havas magányban, értetlenségben, szegénységben és
elhagyatottságban, amikor belülről
megbizonyosodik a maga igazáról s fölpattan, segítség nélkül, egyedül
felszáll önnön szárnyain, küldetése erejével, mintegy látomás után törve. Csontváry
Tivadar ilyen kedélyállapotban hallotta az iglói patikában az égi szózatot:
„Fess, nagyobb leszel, mint Ráfael!” Mednyánszky László emelkedik fel így a
Kápátok folyói, hegyei, párás hajnalai, szívfájdító erdei alkonyatai felől „egy
spiritualizált világba”, ahogyan naplójában vallja. Ez a vidéki világ
mozdulatlan, hisz Juhász Gyula két esztendővel az első világháború előtt
Szakolcán – pár kilométernyire Szenicétől – még mindig a nyomasztó, tömény
csend óhatatlanul feltörő képzettársításaiba ütközött. Csontváry Mednyánszky színei és formái benső látomások,
lírai finomságuk, szívünkig ható igézetességük, a magányos lélek nagy sóhajtása
rokon Komjáthy verseivel. Komjáthy is égi szózatot hall Szenicén, monumentális
himnuszainak és ódáinak lírai nyitját csak így értjük meg, s evvel együtt
verskomponáló érzékét, szigorú és mesteri szerkezeteit, a legkényesebb hangnál
is végig töretlen, el nem csukló, félre nem sikló melódiáját.
Az
ember nem győzi csodálni ezt a roppant hevet és erőt. Mondják, Komjáthy nem
volt nagytestű ember. Mednyánszky ismerte rokonlelkét: szénrajzportréja a búsan
tündöklő, rejtelmesen lángoló, a komisz valóság ellen daccal szembeszálló
költőt mutatja. „Szemem a benső örvényekbe néz” – ez a Komjáthy-sor lehetne a
portré címszava. Szavai, mint a röntgen-sugarak, áthatoltak a testeken,
felfedték a lélek titkait, vágyait, egy legyűrhetetlen szabadságvágy jelét. Ez
a szabadságvágy – megszabadulni Istentől és emberektől, földi hatalomtól és
gondoktól, sártól, nyomortól, bűntől, előítéletektől, egyesülni forró
szerelemben és tiszta szeretetben az egyetlen méltó rokonlénnyel – felkavarta
Komjáthy Jenő démoni igézetének mélységeit. Ott, a Nyitra-megyei patakparton,
egy földszintes kis szobában, ahová napestig behallatszott a tehénbőgés, a
libagágogás, a gyerekek csínytevése, a részeg parasztok átkozódása, a szüntelen
szóló harang, a temetési ének, tehát a falu hangvegyüléke, a szobába, melyet
körülvett az éhes gyerekek hangja, a tejet hozó parasztmenyecske pénzkérő
szava, az iskolai füzetekkel érkező
diákok kopogása, kutyavonítás és macskanyávogás, zörgő szél, hó és napfény,
ahol padlásra vitte a mosást és pincébe lépkedett lefelé, hogy fölhozza a
krumplit, ez a kiváló tanár, aki németül, franciául, angolul és latinul tudott,
s eredetiben olvasta a klasszikusokat, költőket és bölcselőket vegyest, ez az
elhatározóan individualista lélek minden akadályt elsöprő erővel és méltósággal
szól a lelki közösségről, a lélekben élők birodalmáról. „Bennem lehetnek
milliók. Én vagyok az emberiség” – énekli a szenicei porban.
Ki fény vagyok,
homályban éltem,
Világ elől elrejtezém:
Hogy ismeretlen
messzeségben
magányosan lobogtam én.
Ez
az ő Bevezető verse. A század végén a szegény magyar értelmiség mind ilyen
fényérzékenységgel vigasztalta magát, kigyulladtak, csillagként égtek
homályban, sötétségben, hólepte házakban képletesen és a valóságban, lelkük
büszke várában sétáltak:
Csupán a boldog
csillagokra
Néztem föl a nagy
éjszakán,
Velük keringve és
lobogva
Epedtem felsőbb lét
után.
-
folytatja vallomását a fény és harmónia rajongója, ez a fejedelmi lélek.
Forradalmi erő és lángolás volt. Ady kapuját ő törte fel.
Az
már csak a szenicei krónikához tartozik, s emberi végzet, hogy ez a kiváló
költő egy januári estén a pincébe menet megcsúszott, megsértette a hátgerincét,
fájdalmára a szenicei körorvos csak azt a tanácsot tudta adni, menjen fel
Pestre, egy kórházba. Komjáthy fogta nádfonalú kofferét, elbúcsúzott Eolától és
a gyerekhadtól s felszállt a szenicei állomáson és elzakatolt Jókútra, onnan
Pozsonyba, onnan Pestre. Egy januári délelőtt a szenicei polgári iskola
igazgatója, Horcsin Antal, táviratot kapott tanára elhunytáról. Az iskolai
értesítőben olvasható, hogy „az intézet homlokáról gyászlobogó hirdeti a
szomorú hírt”. Ez a gyászlobogó lengi körül most is Szenice nevét irodalmunk
történetében. De a régi elmúlás feketeségét a költői érvényesülés tűzként
feltörő lángszíneire váltotta immár.
Forrás: A Hét 1966. 11.
évf. 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése