Farkas
Jenő a harmadvirágzás idősebb generációjához tartozik, annak ellenére, hogy
jóval később indult. Késése és sajátos körülményeinek közbejátszása folytán nem
kellett keresztülvergődnie azokon a buktatókon, amelyek egyrészt fékezően
hatottak a költők fejlődésére, másrészt kitérőkhöz, téves utakhoz vezették
őket. A későbbi indulás ebből a szempontból többletet jelent, de ha e korszak
fejlődésének távlatába állítjuk költészetét, akkor kevesebbet. Lírája kívül
rekedt azon az áramlaton, amely végül mégiscsak megteremtette a maga
eredményeit. Költészete, életszemlélete tehát elütő a többiekétől, a vele
egyívásúakétól. Mi az mégis, ami hozzájuk köti? Realisztikus látásmódja,
gazdagon áradó nyelvezete, a klasszikus hagyományokon nevelkedett költő
stiláris velejárója.
A
„Csendország” külön világ,
természetszemléletével, sajátos hangulati elemeivel, patetikus
emelkedettségével vagy elégikus sóvárgásával. Egy magános lélek szemléli benne
a természet színeváltozását s azon át a világot, és a saját életét. A természet
jelenségei, a füvek, a fák, a bokrok, a madarak, az őzek mind-mind lelket
kapnak ebben a költészetben, kilépnek a személytelenségből, egy ősi panteizmus
szintézisében egybeforrnak az emberrel „… Anyatej! Belőled szívja mohón ki /
állat és ember a jóság tiszta aranyát / Benned szunnyad az izmok acélja s a
csóknak, / Tebenned rejlik az ész. Belőled pattan ki a szikra, mely lángba
borítja a földet s az égre szökik, hogy / fényesség legyen ott, hol a köd még
kínai falként tiltakozik. / Őzgida, sejted-e mindezt?”
A
kötet „Anyatej” című záró versében
írja ezeket a költő, és az anyamelltől elszakadt kis őzgida sorsában az ember
sorsát látja, és láttatja: - Emberi sors a te sorsod, kis gida, hidd el /
Minket is langy anyamellnek üde bimbaja táplált. / Jött az idő, és távolodó
köröket írva, a jóság / messze szökött.
Ez
a nosztalgikus vágyakozás, ez a visszakívánkozó sóvárgás végigvonul Farkas Jenő
egész költészetén. A családból kiszakadt, magára maradt ember életérzése ez,
aki tudja, érzi, hogy az emberi boldogsághoz, az emberi teljességhez olyan
társa van szüksége, akivel meg lehet osztani gondunkat és örömünket, s az
együvé tartozás érzésében az emberi élet értelméhez, a megnyugváshoz jutunk el.
„Nem piros a kályhád, nem ad sok meleget / csupán hangulatot a pattogó rőzse… /
Nos, nyugodj hát bele. Ez a világ rendje. / Nem is érdemel mást, ki rőzsével
fűt csak / s elhagyja repülni a csicsergő fecskét, / s nem vonta szívére
szorosan a párját.”
A
„Csendország” majd minden versében
ott él a természet, a természet egészéből kiragadott képek, amelyek átszűrődnek
a szemlélődőn, gondolatokat ébresztenek, költészetet építenek. De ez Farkas
Jenőnél nem efféle rousseau-i természetérzés, felfedező út, az enervált lélek
felfrissülésre vágyó törekvése. Ő nem felfedezi, hanem benne él, mert valójában
sohasem szakadt el tőle, mint ahogyan nem szakadt el a földet művelő paraszt.
Neki éltetőközege, mindennapja, kifejező eszköze a természet, éppen ezért nem
is tudja elvonatkoztatni tőle az embert. az intellektuális költészet
platformjáról nézve egyfajta passzivitásnak hat ez a mély természetérzés, de
akkor passzivitás a fordítottja is, az az egzisztencializmus, amely az egyedet,
az egyes embert emeli ki a sokrétű világból. Farkas Jenő költészetében benne
van az élet egésze, természetesen ez ő egyéni látószögéből nézve. Más ember
bizonyára másként látja. De aki verseit olvasgatva azonosulni tud vele, aki fel
tudja fogni lelkének rezdüléseit, aki megsejti benne az örök emberit, az magára
ismer a költőben. Farkas Jenő kerüli a nagy szavakat, a hangzatos
kifejezéseket, talán nem is annyira szeméremből – de lelki alkatánál fogva.
Költészetében nem találunk végleteket, sodró dinamizmust, keménységet. Ő is a
meghitt hangulatok festője, meleg pasztell színekből keveri ki anyagát, az
emberség, jóság szeretet szavával szól: „Olyan jó hinni a jóságban és
szeretetben / elképzelni valakit este, amikor már, / kezedből a könyv is
kiesik, de még vársz, / nem kattantod le a villanyt, / emlékeid között keresgélsz,
/ arcod az ablak üvegje visszavetíti, / s érzed: így ez a csend kell…”
Van
azonban a kötetben egy másik arcú Farkas Jenő is, az, amelyik – sajnos, csak
egy-két versében – kitör a maga szabta keretből, s erőteljes, sodró
szenvedéllyel énekel a pórok, jobbágyok igazáról, akibe mintha Nagybotú Lőrinc
sugaras lelke költözne, s egyetlen sodró lendülettel vázolja fel versét”…
Dózsa! Örvendj, Dózsa! / Megjött Cegléd papja! / Megjöttem. Itt állok
gyászszínű csuhában. / Hadd vegyem ki részem népem bánatában. / Kínos
keservében osztozni kívánok, / s szegények szívében szítani a lángot! / Vessünk
tüzet urak udvarára! / Előre, kenyeres! A rendet már vágja / jó Nagybotú
Lőrinc. Rajta, rongyos, rajta! Kaszára, kaszára! Az a vér, mi folyt most - /
latrok vére. Ne bánd az ebanyját! Rajta! / Féreg lesz az űrből. Vesszen a
mihaszna…” / Nagybotú Lőrinc /
Áradó
dinamizmus, balladás tömörség, erőteljes nyelvezet jellemzi ezt a verset,
megelevenedik és fölmagaslik előttünk Dózsa egyik alvezérének, Nagybotú
Lőrincnek fekete árnya, ahogy rohamra tüzeli a jobbágysereget. Remekbe szabott,
nagyhatású vers ez és érdemes lenne kielemezni eredeti képeit. Pl. „Láttam az
új hajnal tüzes fényét – vége. / földre loccsant immár kupám tüzes vére.” Vagy:
„Hortobágy homokja égeti a talpam / nyugtalanul fortyog a föld is alattam…”
De
megkapóak népi hangszerelésű, játékos versei is, amelyek maradéktalanul adják
vissza a régi mondókák üde színeit és töretlen zengéssel áradnak el bennünk.
Ilyen például a „Regősének”. Régi
törvény, nagy rőt ökör / nem búsulok vizes tökön- /szarva tele sült pereccel,
farka bojtján egy hordó ser. / Hej regő rejtem! / Legyen minden ember / boldog,
büszke ember! /
Farkas
Jenő könyvét olvasva úgy érezzük, valami újat kapunk, a megszokottól eltérőet,
nem a csillagokba törés nagyravágyó lendületét, nem is a mindenáron való
eredetleskedés kusza egyvelegét, de a csend világa felé forduló lélek áhítatát
az élet szépségében, a természet nagy műhelyében szemlélődő ember hitét,
bizakodását, aki felhozza a mélyből, ami szép és jó és az őszinte emberek
szeretetével osztja szét mindenkinek.
Dénes György
Forrás: A Hét 1966. 11.
évf. 3. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése