John Updike (1932-2009): Alligátorok

John Updike pennsylvaniai születésű költő és regényíró. Harminchárom éves, de már két verseskötete, két elbeszélés-gyűjteménye és három regénye jelent meg. A gyermekvilágból vett rövid prózai írásaiban szülői tapasztalatait (négy gyermek atyja) saját fiatalkori élményeivel kapcsolja össze, a reális történeteket lírai hangulattal szövi át. A kritika jó része „talán a legjelentősebb amerikai regényírónak” tartja a tehetséges John Updike-ot.

*-*

Márciusban új lányt kapott az osztály. Joan Edison iratkozott át, Marylandból. Sovány kis arcocskája volt, a felnőttek kissé fáradt kifejezésével, és hosszú fekete szempillái, mint valami játékbabának. Mindnyájan gyűlölték. Abban a hónapban tanítónőjük, Mrs. Fritz felolvasott nekik egy mesét Emmyről, aki nagyon el volt kényeztetve, és aki folyton hazugságokat mesélt szüleinek ikertestvéréről, Annie-ről, visszatetszést keltett, alig tudták elhinni, hogy éppen abban az időben, amikor a legjobban megvetették Emmyt, Joan bolyhos szvetterben és kibontott hajjal jött az iskolába, nem pedig rövidre nyírt vagy varkocsokba fonthajjal, mint mások, és olyan merész volt, hogy vitába szállt a tanítónővel.

- Már bocsánatot kérek – mondta Mrs. Fritz-nek és fel sem állt a helyéről -, de igazán nem tudom, mire jók ezek a házi feladatok. Baltimore-ban sose kaptunk házi feladatot, ott a legkisebbek is tudják, mi van ezekben a könyvekben.

Charlie, aki a maga módján szerette a házi feladatokat, rögtön hajlandó volt csatlakozni a többiek haragos mormogásához. A tanítónő megsértődött, apró ráncok jelentek meg a szemöldöke között, s Charlie megsajnálta, mert eszébe jutott, hogy szeptemberben, amikor John Eberly félig-meddig készakarva kinyomott egy tubus vörös festéket az üvegpapírral frissen fényesített padlóra,Mrs. Fritz kezébe rejtette az arcát és sírt. Félt az iskolatanácstól.

- Már nem vagy Baltimore-ban, Joan – mondta a tanítónő. – Most Olingerben vagy, Pennsylvaniában.

A gyerekek, köztük Charlie is elnevették magukat, és Joan barnás árnyalatú arca elpirult, ingerülten emelte fel hangját a gyűlölet hulláma ellen és igyekezett megmagyarázni, hogy gondolja:

- Ez ugyanolyan, mintha például most, ahelyett, hogy csak könyvből tanulunk a virágokról, legközelebb mindenki hozna valami virágot, amit maga gyűjtött, metszeteket készítenénk és azokat vizsgálnánk meg mikroszkóp alatt.

Mrs. Fritz, a tanítónő finom ráncokba csücsörítette a száját, aztán elmosolyodott:

- Ebben az iskolában ezt majd felsőbb osztályokban csináljátok. Türelmes kislányok, Joan, mindenhez idejében hozzájutnak. – Amikor Joan ezzel az indokkal is vitába akart szállni, a tanítónő felemelte az ujját és különös nyomatékkal mondta, amit mindig kéznél tartanak a felnőttek:

- Nem, fiatal hölgy, most már elég, mert különben velem gyűlik meg a bajod. – És ebből észrevehette az osztály, hogy Mrs. Fritz sem szereti Joant.

Ezután Joan ki sem nyithatta az osztályban a száját anélkül, hogy a többiek hangosan ne méltatlankodtak volna. Kint a sportpályán, tízpercben, légó-gyakorlatokon vagy reggel, míg a csöngetésre vártak,alig szólt hozzá valaki, legfeljebb csúfolódva, hogy „Beképzelt kakadu” vagy „Emmy” vagy „Baltimóri Dóri”. A fiúk minduntalan kikötötték a masniját hátul a ruháján meg papírgalacsinokat hajigáltak a szabadon leengedett hajába. John Eberly egyszer levágott egy tincset a hajából a képzőművészeti órán elemelt sárga műanyag ollóval. Charlie egyetlenegyszer ekkor látta sírni Joant. A fiú olyan volt, mint a többi, sőt rosszabb, mert a többiek azért csináltak valamit, mert kedvük támadt rá, ő viszont azzal a szándékkal, hogy népszerűségre tegyen szert. Az első és a második osztályban még kedvelték, de azóta valahogy visszaesett. Szombatonként mindig összejött egy csoport fiú meg lány – volt aztán miről beszélni hétfőn – Stuart Morrisonék garázsában, kirándulásokra jártak, futballoztak, télen a Hill Streeten szánkáztak, tavasszal keresztül-kasul beszáguldozták kerékpáron a várost, és nem is tudta, mi mindent csinálnak még együtt. Charlie ismerte a banda hangadóit, még mielőtt iskolába kezdtek volna járni. De tanítás után valahogy nem maradt neki más hátra, mint hogy egyenesen hazamenjen, megírja a házi feladatokat, eljátsszon a közép-amerikai bélyegeivel s aztán egyedül menjen valami hátborzongató filmre a moziba, hét végén meg az unalmas golyózás, valami ostoba társasjáték, mint a monopol vagy sakkozás Darril Johnsonnal vagy Mervin Auerbachhal, akikkel aligha bosszankodott volna, ha nem laknak a szomszédban, mert legalább egy évvel fiatalabbak voltak nála, és nem túl okosak a korukhoz viszonyítva.

Természetrajz órán, ami az 5/a-nak Mrs. Brobston osztályában volt, a folyosó másik végén, Charlie egy paddal Joan előtt ült és zavarta az órát, ahogyan csak tudta, bár érezte, hogy egyformán kevéssé kedvelik, s ez valahogy összekapcsolja őket. Észrevette, hogy Joan nem is olyan okos, feleleteire mindig rosszabb jegyet kapott, mint ő. Meg is mondta neki:

- Na, az a virággyűjtés nem nagyon használt neked. Vagy úgy látszik, Baltimore-ban olyan régen tanítottak meg mindenre, hogy idáig kiment a fejedből.

Charlie rajzolt a rajzállványon, ahová Joan könnyen odaláthatott a vállán keresztül, odapingált egy-egy képet, s alá jókora betűkkel. „Baltimóri Dóri”; mindig leányprofilt rajzolt, keskeny, hegyes orral, szomorúan összecsücsörített szájjal, olyan fekete szempillákat rajzolt neki, amilyeneket a ceruzájával csak tudott, s a haja úgy hullott alá, mint nevetséges kukoricabajusz, és a tábla alján tűnt el.

Áprilisban megjött a tavasz. Még mielőtt kigyomlálták volna a salakpályát és a rugbypályán még jó tíz centi latyak állt, azzal jelentkezett az iskolai játszótereken, hogy Happy Lasker komplikált repülőgépmodellt hozott, amire minden szabadideje ráment a télen. A szárnyak végén ötágú amerikai csillag, a fülkében élénk színekkel kipingált pilóta, s a gépnek apró motorja is volt, amit valódi benzin hajtott. Kisebb szünetekkel egész szombat délelőtt hörgött, sípolt és pattogott, s a Második utcából odacsalta a kisebb gyerekeket a Lynoakra. Aztán mindig ugyanaz következett: Happy széles ívben feldobta a kis gépet a levegőbe, mire az pár pillanatig emelkedett, és áthatóan berregett, majd orral lefelé bukott, összetört és rendszerint elégett a füvön, vagy a sárban. Happynek gazdag volt a papája.

Néhány héttel Olingerbe érkezése után Joan lassacskán egyszerűbb ruhákban kezdett járni, amilyeneket a többi lány hordott, s egy napon rövidebbre vágott hajjal jelent meg az iskolában, simára fésülve, csak hátul volt rövid lófarokba összefogva. Olyan nevetés fogadta, amilyet még nem hallott.

- Jééé, félig megnyírt sündisznó – kiáltott fel valamelyik buta lány, ahogy Joan belépett az öltözőbe, s ezek az ostoba szavak egész délelőtt ott keringtek az osztályban. „Boltimore-i sündisznó. Mért csak félig nyírták meg a sündisznót?” John Eberly folyton az ollót utánozta a két ujjával, és még a nyelvével is cuppantva utánozta a hangját. Mrs. Fritz begörbített ujjával az ablakpárkányon kopogott, míg aztán másik tenyerével dörzsölgetni kezdte a fájós helyen; végül is két fiút elküldött a tanáriba Mr. Lengelért, aminek Charlie titkon nagyon megörült.

Ő maga nem talált semmi furcsát a nyiratkozásban, nyugodtan vette tudomásul. Kedve támadt, hogy ilyen megváltozottan rajzolja le a lányt. Előző rajzai ott voltak összerakva a padjában, egyik ösztönös kívánsága volt, hogy minden sorozat teljes legyen, akárcsak a comics képregények Bat Manommal, az egyesek az iskolában és a Costa Rico-i bélyegei. Joan, aki jó néhány paddal előtte ült, igen csendes volt, úgy látszott, még a kezét is fél megmozdítani, arca rózsás pírban égett a szégyentől. Most, hogy rövidebbre vágatta a haját, előbukkant a homloka, kilátszott a nyaka, bizonyos hangsúlyt kapott az álla és nagyobbnak látszott a szeme. Charlie megint hálát érzett azért, hogy fiúnak született és nem kell hirtelen megrázkódtatásokat átélnie, mint amilyenek a hosszú haj elvesztése, vagy az első havi vérzés, amik fájdalmassá teszik a kamaszodást. Mennyit is szenvednek a lányok, ez volt első önálló gondolatainak egyike. Joan karikatúrája jól sikerült, geniális alkotás. Megmutatta a mögötte ül Stuart Morrisonnak; de olyan jó volt a rajz, hogy a fiú nem tudta kellőképpen értékelni, csak egy pillantást vetett rá, vizenyősen bárgyú tekintetével. Charlie egy másik rajzlapra vitte át a karikatúrát, csak most a lány fejét egészen kopaszon hagyta. Ezt a rajzot Stuart egyenesen kitépte a kezéből, s aztán körben járt az egész osztályban.

*-*

Aznap éjjel furcsa álma volt. Valahogy reggel felé jött elő az álom, ahogy ott feküdt a hajnali fényben, mert még egész frissen emlékezett rá, amikor felébredt. Dzsungelben volt. Joan, szakadozott szarongba öltözve, a folyó áttetsző vizében úszott, csupa alligátor között. Ő valahonnan – mintha egy fa tetejéről lett volna – lefelé nézett, s volt valami végtelenül békés látvány abban, ahogy a karcsú lány s a zöld alligátorok ide-oda mozogtak,a tökéletesen áttetsző, üvegszerű vízben. Joan arca imitt-amott félelmet árult el, máskor megint közömbösnek látszott. Haja utána úszott és a felszínen lebegett, amikor arca kibukkant a vízből. Egyszer csak csendesen, szomorúan felkiáltott. Akkor ő megmentette; nem is érezte, hogy keze belemerült a vízbe, egyszerre csak ott tartotta a lányt a karján, ő maga fürdőruhában, lábával szilárdan belekapaszkodva egy alligátor pikkelyes hátába, az állat könnyedén siklott fölfelé ár ellenében, magas fák árnyékában, fehér virágkelyhek és csüngő liánok között, mint vízisí a filmben. Úgy tűnt fel, hogy fahídhoz közelednek, mely a folyó fölött ívelt át. Töprengett, vajon átférnek-e alatta, ámde a folyó és a dzsungel eltűnt, helyet adva az ágyának a szobában, de így is tovább élt benne, mint pedállal erősített hang a zongorán, valami édes érzés és a büszkeség, hogy megmentette a lányt.

Szerette Joan Edisont. Erős volt a reggel, s az esernyő alatt, amit az anyja rátukmált, vitte magával az új felismerést, újra és újra elismételte magában, s ez olyan jó volt, körülölelte őt, egészen elmerült benne, mint a ködben. A szerelemnek nem volt számára semmiféle mellékíze, de élesebbé tette a szaglóérzékét, úgyhogy a viaszosvászon-esőköpeny, a gumicsizma, a piros levelű futónövények, melyek a gyárakat körülölelő alacsony téglafalakról lógtak le a Grand Street egész hosszában, de még a piszok és a moha is a járdakövek hézagaiban, mindez határozott illatot árasztott. Elnevette volna magát, ha nem függött volna magasan a mellkasában, egészen a torka alatt valami súlyos tárgy. El sem tudta képzelni, hogy a közeli jövőben újra nevetni tudjon. Most valahogy olyan helyzetbe került, amilyenre igyekezett őt felkészíteni szegény Miss West, azzal a nevetséges kis bajuszkával, a vasárnapi iskola tanítónője. Imádkozott, Istenem add, hogy Joan szeressen. A nedves idővel mindenre valami magasztos félhomály borult; a sarkon beforduló narancsszínű autóbusz s a telefondróton tollászkodó négy veréb egyformán fontosnak látszottak a számára. S mégis erősebbnek és könnyebbnek érezte magát, a tárgyak szögletesek voltak körülötte, amiket ki kell kerülnie, vagy folyómedernek látszottak, a mit át kell lábolnia. Ha elrabolná Joant, megmentené őt a többiek kegyetlensége elől, szembeszállna a bandával, és új, saját bandát alakítana. Kezdetben csak Joan és ő volnának a tagjai, később mások is, akik a középszerűség és a tespedés elől menekülnek, míg végül az ő bandája lenne az erősebb, és Stuart Morrisonék garázsa szombatonként üres maradna. Charlie lenne a vezérük és vele járnának futballozni. Mindnyájan eljönnének hozzá, és könyörögnének neki, hogy szánja meg őket.

Első lépés volt, hogy az öltözőben mindenkivel közölte, most Joan Edisont szereti. Kevésbé érdekelte őket, mint ahogy képzelte, ha arra gondolt, mennyire gyűlölik a lányt. Azt várta, hogy kénytelen lesz az öklét használni. Alig akadt valaki, akinek elmondhatta volna az álmát, noha már előre kiszínezte magában, hogy fogja majd elmesélni. Így vagy úgy, reggel majd szertefut a hír az osztályban, hogy azt mondta, Joant szereti, s bár éppen ezt akarta – áthidalni valahogy a szakadékot közte és a lány közt -, valahogy nevetségesnek érezte magát, s amikor Mrs. Fritz, a tanítónő kihívta a táblához felelni, csak dadogott.

Délben jól kiszámítva meghúzódott az önkiszolgáló áruházban, s megvárta, míg arra halad el Joan. Tudta, hogy az a csúnya lány, aki vele megy, befordul a legközelebbi utcasarkon. Egy kicsit várt, aztán kijött és futásnak eredt, hogy utolérje Joant a  között az utca között, ahová a csúnya lánynak kellett befordulnia, és a között az utca között, amerre ő járt. az eső már elállt, s az összesodort esernyő úgy tűnt fel neki, mint az ejtőernyősök szuronya. Amikor utolérte, rászólt: „Bumm, bumm.”

Joan visszafordult, és Charlie-nak magán érezve a lány tekintetét, eszébe jutott, hogy Joan tud az ő szerelméről, a gondolattól elpirult és lesütötte a szemét.

- Hej, Charlie – mondta Joan elnyújtva a szavakat, ahogy Marylandben beszélnek -, hol jársz az utcának ezen az oldalán?

Carl, a városi rendőr, ott állt a népiskola előtt, hogy átvezesse őket a Grand Streetre, ahová tartoztak. Most Charlie-nak egyedül kell újra átmennie a veszélyen, ötágú útkereszteződésen.

- Csak úgy átjöttem – vetette oda, és kimondta, amit már előre elkészített magában: - Tetszik nekem az új frizurád.

- Köszönöm – mondta Joan és megállt. Boltimore-ban biztosan járt illemtanórákra. A fiú szemébe nézett, akinek elrebbent a tekintete a lány szemhéjának alsó szélétől, mint a szakadéktól. S mégis a térnek abban a kis darabjában, amit elfoglalt, volt valami teljes, ami elemelő érzéssel töltötte el Charliet, mintha az ablaknál állna téli reggelen és az első havazást nézné.

- De azért a régi is nagyon tetszett.

- Igazán?

Furcsa válasz. A további furcsaság bőrének sárgás-barna árnyalata volt; Charlie már észrevette, ha még nem is ilyen közelről, hogy ha elpirul, akkor bőrének felületén előbb jelenik meg ez a finom, tört barna szín, mint a piros. Azonkívül volt rajta valami illatos.

Megkérdezte:

- Hogy tetszik neked Olinger?

- No, egész szép.

- Szép? Talán. Lehet. Szép Olinger. Nem is tudom, hisz még nem voltam soha sehol.

Joan ezt szerencsére tréfának vette, és elmosolyodott. Charlie félt, hogy még valami kevésbé tréfásat talál mondani, ezért az ujján kezdte egyensúlyozni az esernyőjét, s amikor sikerült neki, hátrafelé lépkedett, s egyik tenyeréből a másikba rakta át az ernyőt, fekete nyelével a szakadozott felhőktől borított ég felé. A sarkon, amikor elváltak, újabb ötlete támadt, és elegáns urat utánozva, aki sétabotra támaszkodva jár, reménytelenül meggörbítette az esernyő nyelét. A lány elképedése kétszeresen is megérte azt, hogy a mama alighanem megharagszik.

Terveket szőtt, hogy újra találkozik vele iskola után, s elviszi valahova. Egész ebéd alatt számítgatott. Apuval együtt újra festik a biciklit. A legközelebbi nyilatkozásnál a másik oldalra teszi át a választékot akkor megszabadul attól a fürttől, ami mindig a homlokába hull. Egészen megváltozik, mindenki csodálkozni fog, mi történt vele. Megtanul úszni és kiviszi Joant a tóra.

Délután az álmai okozta izgalom kezdett lassan elenyészni. Ahogy kitartóan figyelte a lányt, összeszoruló torokkal vette észre, hogy délután, amikor Brobston tanítónő osztályából Mrs. Fritz osztályába vonultak át, Joan nem ment egyedül, hanem másokkal beszélgetett. Az osztályban is sugdolózott. S ettől elszégyellte magát, hogy nem tudta, vajon képes lesz-e még szüleinek a szemébe nézni. Szinte már meg sem lepte, amikor az önkiszolgáló áruház kirakat mögül látta, hogy Joan egy csoport gyerek közt megy, neki meg Stuart Morrisonnak csak úgy villogott a foga, vihogtak. Stuart valamit utánozott, s a szerencsétlen, ostoba John Eberly úgy ment mögöttük, mint egy kövér kutya. Charlie figyelte őket,míg csak el nem tűntek egy élő sövény mögött, megkönnyebbülést jelentett a számára, hogy még mindig megmaradt felforgatott világának egy kis töredéke. Rájött, hogy amit ő kegyetlenségnek vélt, az szeretet volt; nem igaz, hogy Joan-t gyűlölték, ellenkezőleg, kezdettől fogva mindenki szerette őt, s még a legostobábbak is hetekkel előbb megértették ezt, mint ő. Hogy Joan az osztály királynője, de ebből neki semmi haszna sincs, mintha Joan nem is lenne a világon.

Fordította: Tarjáni Andor 

Forrás: A Hét 1966. 11. évf. 7. sz.