Csurka Péter (1894-1964): Hadifogoly cirkusz

 

Azt nem mondom el, hogyan keletkezett, csak arról szólok, hogy miként múlt ki a hadifogoly cirkusz 1918-nak a nyarán, pár óra alatt, egy fűszagú délután, Nyuzsnij Novgorodban.

Ott állt a cirkusz a városon kívüli nagy mezőségen, és mi, hadifoglyok, akik a cirkusz köré csoportosultunk, csak „hivatásunknak” éltünk, már be sem mentünk a városba, ahol nap mint nap csetepaték voltak. Forradalmi hangulat szántotta végig egész Oroszországot. Már a többi fogoly is széjjelszéledt a táborból, tátongtak a nagy barakkok az ürességtől. Mi, a cirkuszosok már civilben jártunk, hiszen a cirkusz nagyon jól ment, tellett mindenre. Szerény magamnak – aki abban az időben „műlovarja” és igazgatója voltam a cirkusznak – kockás, skót szövetből volt a nadrágom, melyet káplár Goldberger készített, felül csodás frakk simult rá, szintén Goldberger kezéből, és ha ezekhez a ruhadarabokhoz hozzáveszem még a vakító fényű lakkcsizmát, a piros, rubinköves mellényt és a magas, sárga cilindert, hát akkor még most is megállapítom, hogy külsőségekben felülmúltam a világ összes cirkuszigazgatóit. Ráadásul éjjel-nappal ebben a nem túlságosan szerény öltözékben jártam a városban. (Ennek pedig az volt az oka, hogy annyira mégsem ment jól a cirkusz, hogy több ruhára is tellett volna).

Egy este előadás előtt, magas, kaftános kínai állított be a cirkuszba, kereste az igazgatóságot. Vályog, a cigánybaka, aki sarkig érő, cifra zsinórú nagy orosz bundában állt a bejárat előtt mint portás (majd elolvadt a nagy melegben, pedig a bunda alatt nem volt rajta semmi a világon, mert mikor a cirkuszhoz került és megkapta a bundát, örömében eladta volt a csukaszürkéjét harminc rubelért), bevezette hozzám a kínait. A kínai ilyesféle nevet mondott:

- Csing-Csuhi-Jaffet-Kong vagyok!... Állatszelidítő! Most érkeztem a városba hat darab szelídített szenegáli oroszlánnal, két leopárddal, három királytigrissel és egy óriáskígyóval…

Elnevettem magamat.

- És miben lehetünk szolgálatára?

- Fel szeretnék lépni vadjaimmal… szerény bérért természetesen!

Azonnal összehívtam a cirkuszi főembereket, hogy na, mit szólnak Csuhi-Csing-Jffet úr ajánlatához? Mindannyian lelkesedtek érte.

- Igenis!... Újat kell adni!... A műsornak változatosnak kell lenni!... Éljen Csuhi-Csing-Jaffet úr!... a világhírű kínai állatszelídítő!

Mit tehettem, én is éljenezni kezdtem Csuhi-Csinget, és leparoláztam vele. Pár perc alatt megegyeztünk.

- Ez időben hol vannak nemes állatjai? – kérdeztem aztán.

- Az indóháznál vagoníroztam ki őket.

- Hát akkor szállítsa ide, és holnap este már felléphet.

- Nem uram!... Nem hozom ide őket!... Nekem ugyanis van egy nagyon bevált reklámom… Minden este végigvonulok állatjaimmal a cirkuszig, és a cirkusztól ki az állomáshoz!...

Helyeseltünk, és rögtön elhatároztuk, hogy holnap délután mi is kimegyünk az állomáshoz, és díszbevonulást rendezünk Jaffetnek az állatseregletével végig a városon. Én jövök a menet elején Jaffetel karonfogva, a sárga cilinderben és tartozékaiban, utánam jönnek a többi hadifogoly artisták, szintén megfelelő cirkuszi öltözékben. Aztán következik Talyigás őrmester bohóchada, a menetet bezárják az oroszlánok, tigrisek, leopárdok és kígyók. Beszólítottam Vályogot is, aki mindig azzal kínozott, hogy adjak neki már más foglalkozást a cirkuszban, mert megbolondul a nagy melegtől a bundában. Mondám neki:

- Na, Vályog, hát itt az alkalom, felmentelek az ajtónállástól, te fogod reggelenként az oroszlánokat és tigriseket simára kefélni!... Holnap délután pedig te is kijössz velünk az állomáshoz, derekad köré csavarod az óriáskígyót és szép csendesen jössz vele utánunk!

- Micsoda kígyót? – borzongott meg Vályog. – Á, nem!... Megszoktam már a portásságot!... Maradok én szívesen a bundában!

*

Öt oroszlán volt egy ketrecben, a hatodik, a legnagyobb külön ketrecben ordított. Midőn megkérdeztük Jaffettet, miért különítette el a nagy oroszlánt a többitől, azt felelte, hogy azért, mert beteg a Jáva. A Jáva nem léphet fel ma este, mert hűlése van. A leopárdok, tigrisek szintén külön ketrecben lustálkodnak.

Megindultunk a főútvonalon. Mennél jobban közeledtünk a város felé, az állatok annál jobban ordítottak. Körülöttünk a sokaság nőttön-nőtt, az út mentén széltében-hosszában sereglettek utánunk az emberek. Én elöl mentem a kínaival, mint ahogy kiterveltem, utánunk Schmiedt, a nagy német létraművész a tornászokkal, a bűvészek, trapézművészek, bohócok. A oroszlánok ordításába belekukorékolt, belebőgött, beleugatott Hadzsa Zdenkó szlovén származású, tirolivadász szakaszvezető, aki állathang-utánzásaival aratta sorozatos sikereit a hadifogoly cirkuszban. A zenekar, mely főképpen osztrák fiúkból állott, ezúttal cintányérral, dobbal vonult ki, és szakadatlanul játszott. Az oroszlánok és tigrisek úgy ordítottak, hogy egyenesen fülsiketítő volt.

- Mondja, Jaffet úr! – löktem oldalba a barátomat -, miért ordítanak most ilyen éktelenül ezek a vadak?

- Így vannak idomítva!... Mennél több embert látnak, annál jobban kell nekik ordítaniok!

- És mondja, nem veszedelmesek ezek a vadak?

- Hát bizony, az én életem mindennap hajszálon függ!... Mutatványaimtól a közönségben megfagy a vér!... Ma még veszedelmesebb lesz, mert beteg a Jáva!... Hat oroszlánnal végzem mutatványaimat, most szokatlan lesz nekik!... Na, de hát ez a kenyerem!... A három tigrissel pedig egyszerre birkózom!... Majd széjjeltépnek, de az utolsó pillanatban kiugrom a porondról!...

Libabőrös lett a hátam.

- Hát a leopárdokkal mit végez?

- Hajmeresztő, uram, hajmeresztő!... Hosszú zsákba bújok, mely a nyakamnál van megkötve, de a kezeim is zsákban vannak!... Mondanom sem kell, alig bírok járni… Szaladnak felém, de én a nézésemmel féken tartom őket!... Magas polcokról ugrálnak rám, én parírozom az ugrásukat… Feldühösödnek! És akkor megkezdődik a rettentő ugrálás… Én itt az ügyességemmel művelek cirkuszi csodát!... Ugrik az egyik, ugrik a másik, és én úgy kushadok, rántom a fejemet pillanatok alatt, hogy a közönségben megfagy a vér…

- Hát a kígyóval mi lesz?

Jaffet megcsóválta kegyetlen nagy fejét.

- Az is idegfeszítő mutatvány!... A kígyó bent van a ketrecben, én bemászok hozzá, utánozom a krokodil járását, röfögök… Közeledünk egymáshoz… A kígyó csörög, én röfögök, és kérem…

Nem fejezhette be Jaffet a mondanivalóját, mert a tömegből egy bősz alak tört felénk utat. Egy fejjel magasabb volt mindenkinél. Hányta széjjel az embereket maga előtt, hozzánk ugrott, megragadta Jaffettet.

- Te gazember! – ordította oroszul.

A menet megállt, a zene egyszerre elhalt. Jaffet úr elsápadt. Az idegen szintén egy óriási kínai volt.

- Csaló gazember ez, uraim, ne higgyenek neki!... Oroszlánbőrbe bújtatott cinkostársaival végigszédelgi a világot!... Egy igazi oroszlánja van, a Jáva, de ez mindig beteg!... Én egy évig voltam nála oroszlán, de a fizetésemmel még most is tartozik!...

Csend lett, ijesztő csend. Jaffetnek a szája elfehéredett. Akkor az óriási kínai odaugrott az oroszlánok ketrecéhez, vad erővel lerántotta az ajtót, és egyenként hányta ki a nép közé az „oroszlánokat”.

- Gyerünk Fred, Drull, Mohamed, Tájfun és Citrom!

Nagyot nyekkentek az oroszlánok a földön. Következtek a tigrisek és leopárdok. A népség közül, akik nem értették a dolgot, visongtak, jajgattak, futásnak eredtek, a közelállók pedig hahotázni kezdtek. Egyedül a Jáva maradt a kocsin, az igazi oroszlán. A kihajigáltak felugráltak, egyik-másik ledobta magáról az oroszlánbőrt, szaladni kezdett. Kisebb-nagyobb copfos kínai volt mind. Legnyeszlettebbek a jaguárok voltak.

A népség nevetése egyszer csak méregbe fordult. Köveket dobáltak az „oroszlánok” után, felénk is dühödten néztek, öklöt ráztak és fenyegető hangok hallatszottak:

- Ilyenek a hadifoglyok! Csalják a pénzt az emberektől! Vége a háborúnak, menjenek a hazájukba! Felesznek előlünk mindent, és ilyen csalással még a pénzünket is elszedik!...

- Verjük ki őket a városból!

Az izgalom egyre nőtt, körülvettek bennünket, összeszorultunk. Szerettem volna Jaffettet jól képen vágni, mert még mindig ott állt köztünk. Neki köszönhettünk mindent. És akkor botok emelkedtek fel a levegőbe, valaki elkiáltotta magát:

- Ki innen a városból!

Szorítottak bennünket a tér közepe felé. A helyzet komolyan fenyegető volt. És akkor én nagy erővel utat törtem magamnak, nagyot kiáltottam:

- Utánam, fiúk!... Meneküljünk!

Rettentő futás kezdődött.

Hej, haj, régen volt. De ha rágondolok, még most is ráz a nevetés! Elöl szaladtam én a magas sárga cilinderben, pepita bricseszben, frakkban, utánam szaladt a létraművész (nagy német, württembergi volt), azután Várkonyi és Schmiedt a tornászokkal, trapézművészekkel, Hadzsa Zdenkó, az állatutánzó röfögött, de alig bírta szusszal. Az úgynevezett „gumicsoport” osztrákjai, a szaltózók és gúlaművészek, embereket ugrottak át. Talyigás őrmester, a főbohóc, a buggyos, dummerauguszti ruhájában, kifestett lisztes képével káprázatos jelenség volt. Elvágódott, felkelt, és úgy káromkodott, mintha esténként ez lett volna a szerepe a cirkuszban.

A tömeg futott utánunk, szerencsénkre nem bírta velünk az iramot. Lemaradozott, félóra múlva azon vettük észre, hogy messze kint voltunk a város szélén.

És akkor már este volt.

Egy óra múlva láttuk, hogy nagy világosság, fény vágódik fel az égnek. A Bragir térről nagy zűrzavar, lárma hallatszott. és mi tudtuk, hogy a cirkusz ég… Felgyújtották a hadifogoly cirkuszt.

*

Beletemetkeztünk az éjszakába, árva, egyenruhás komédiások, és Viljev Okrani felé vettük utunkat, azon törve a fejünket, miképpen tudnánk ruhát cserélni?

Utolsó kép: Viljev Okrani szélén ültünk a virradatban. Az úton zsinóros, bundás alak tűnt fel. Vályog, a portás volt…

Forrás: A Hét 1966. 11. évf. 4. sz.