1.
Úgy ülök itt mozdulatlanul, mint a kövek
árnyékom hossza, az életem
és nem tudom
meddig tart még ez az ájulás.
De ízeid titkát őrzi az ínyem,
s hajad bozótját ujjaim,
Hát nem akarok megszabadulni,
2.
Mikor az esték hosszú fonalát
elvágtad, Nap lettél,
mely a felhők mögül is
melegít.
Hogy hinni nem tudok
már másban,
csak a hangok tiszta törvényében,
azért te csak higgy.
3.
Meghalnak az éjszaka dalai küszöbtől-küszöbig érve;
mozdulatlan kilincsek előtt térdel a vágy,
kopogtatni nem mer, a csengetésre nyíló
boldogság törvényeit pedig nem ismeri.
S ez a kinti világ olyan hűvösen józan, tárgyak
legelnek a csendben,
még szólni sem szabad arról, hogyan szeretlek,
ölelésünk titkát nem mondhatom el, mert
megvet a világ, s erkölcstelennek bélyegez.
Érzed-e milyen csalás az, mikor hallgatni
kényszerítenek, mint a szobák falát,
hogy legnagyobb örömeinket is eltemessem?!
És mégis, nézd, kísért a kimondás vágya,
hogy legalább az éjszaka hűvös mezsgyéit
benépesítsem az örök zengő
ritmusaival.
Tested ritmusával,mely maga a költészet,
s nem a születéssel kezdődik élete,
hanem a termékenyülés benső lobbanásából támad fel,
hogy önmagát folytassa
örök megújulásban az ámuló idő
mozdulatlansága előtt.
Mert minden csak várakozás, hogy megérjen
bennünk a holnap gyümölcse
egyetlen éjszakára.
4.
Lehúnyt, fáradt szemem őrzi a virradat fényeit,
oldódik a merevség zsibbadt gerincem
húrján,
s halántékomról a fény lemossa
az éjszaka nehéz kézjegyeit.
Forrás: A Hét 1966. 11.
évf. 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése