Ott ragadt a föld sarában,
ott ragadt egészen ő,
kihűlt a tűz pitvarában,
tüskés gyásza rendre nő.
Ott ragadt az éji marton,
lelke lassan elmerül,
pedig indult csillag-hajtón,
fényt kortyolni emberül.
Nem dobbant elébe táltos,
nem emelte föl szívét,
így lett ez a föld: halálos,
s jövendője: szent beszéd.
Áll remegve, váltig verve,
holt szemével messze néz,
elnyűtt vágyakat terelve,
már csak sóhajtást tetéz.
Üdv néki, ki hősen él ott,
hol a dudva égig ér,
ki a messzi holdra céloz,
s nagyon is a földön él.
Ford.: Dénes György
Forrás: A Hét 1966. 11.
évf. 6. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése