Gyere, utazni hívlak. Hagyjuk a fakószürke
ájulatot – nyűgét – a köznapoknak!
Oly percre pontos ébredéseket,
a munkát, amit meglelünk majd újra,
s a félig olvasott, sorsára váró könyvet.
Kutassunk most különb izgalmakat,
a földet új csodákra kényszerítve.
Hogy nyíljon télen is. Nem a búzával, rozzsal,
de majd a lenge náddal, ki jégbe ágyazottan
utolsó bánatát zúgja kaszák vasának.
A kék bazalthegyet. Tőkéin most köd ül
s emberi kétkedést görget a tó vizéig.
Megállunk majd a parton s a halakra vadászó
sirályok röptét lessük.
Gyönyörű termetükhöz oly méltatlan a hangjuk…
Sikítják: mit sem ér a szépívű roham,
ha már a tó hala fejét iszapba fúrta!
Megfogom a kezed, fölkaptatunk a várig
s az omló kőhalom titokzatosan súgja:
nincs teljes elmúlás, mindenek kitelelnek.
Van, kit ösztöne ment át a lágyfényű tavaszba
- az embert gyönyörű s hatalmas sóvárgása!
A vágy, hogy a komor ködökön túl is lássa
a fényt, ha közeleg,
mert nincs, mi visszafogja.
Forrás: A Hét 1966. 11.
évf. 8. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése