Széchenyi Ágnes: Karinthy Ferenc (1921-1992)

Az apa, Karinthy Frigyes azt válaszolta egyszer egy kérdésre, amely gyerekkori álmait firtatta, hogy „akinek fiai vannak, annak legtitkosabb vágya megvalósult: éspedig az, hogy továbbadhatja álmait – majd a fiaim álmodnak helyettem tovább”. Az apa akkorát tett, mint Széchenyi: megújította a polgári élet szellemét. Író volt, filozófus, publicista és humorista. Gábor fia költő lett, de harmincnégy évesen megszűnt a világ számára, beteg volt. Amikor Karinthy Ferencnek megmutatták apja fent idézett válaszát, már csak ő volt az élő fiú. „Nem ismertem apámnak ezt a válaszát. Megtisztelő és nyomasztó. Azt érzem belőle, mintha a stafétabotot kezembe nyomta volna…”

Írócsalád sarjaként valóban váltóbotot kapott a kezébe. Pedig ahogy egy interjújában mondja: „Nagyon nem akartam író lenni. Nem akartam Karinthy Frigyes fia lenni. Nyelvész voltam, vízipólózó, sportoló, edző, tisztviselő, dramaturg, lektor, minden, csak író nem. (…) Én mindig kihívom az összehasonlítást azzal, hogy a világon vagyok, ha leírom a nevem, leírok egy sort, akár egy rövid karcolatot, kihívom az összehasonlítást: van-e olyan jó, eléri-e, megüti-e vagy messzi marad az apától? (…) Van azért valami nagyon eleven Karinthy-hagyaték, amit, ha akarom, ha nem akarom, nem tudok kilúgozni az idegeimből. A humor iránti rendkívüli érzék.” A humorban legendásan nagy volt Karinthy Ferenc, akit mindenki csak Cininek nevezett. Nem leírta, hanem „csinálta”. Telefonvicceket, tréfákat, beugratásokat.

De bármennyit tréfálkozott, bármennyit viccelt, komoly, meditáló ember volt, aki az írást nagyon komolyan vette. Műgonddal írt, művészi és emberi felelősséggel, tudatosan vállalva a realista prózát. „Ki veszi azt észre, melyik kritikus vagy pláne olvasó, hogy én az írásomban olyan gonddal kerülöm az ismétléseket, és inkább átdolgozom az egészet, ha egy-egy lapon két nagy-ot vagy reggel-t fedezek föl? És mégis, egyre konokabbul és következetesebben irtom az ilyen egyezéseket. Miért? Mi a célja? Valahol hiszek benne, hogy megéri. Ez az a szobrocska a dóm tetőszerkezetében, ami sehonnan se látható, de mégis ugyanúgy kidolgozták. Ettől lesz dóm a dóm, ettől a hittől, műgondtól, ettől a nagy igyekezettől a tökéletesség felé, ez teremti meg a prózát.” Életében többször mondták rá, hogy konzervatív. Lehet, mondta erre a „vádra2, de nem lehet mindig úgy haladni, hogy letöröljük a táblát. Élete végéig nyíltan kiállt a realista próza mellett, tagadva a modernkedőket, a francia regény újhullámát. Tizenkétezer kötet könyv között élt, a könyvespolcok fájába vert szegen íróportrék lógtak. Azt, aki belépett hozzá, levizsgáztatta, ismeri-e a képeket. Krúdy, Ady, Kosztolányi, Móricz, Babits, Ignotus, Szomory, Tersánszky, József Attila, Somlyó Zoltán, Devecseri Gábor. Az írók között egy nyelvész is, Gombocz Zoltán.

Karinthy Ferenc nyelvész is volt. Doktori disszertációját, az Olasz jövevényszavainkat 1946-ban könyv alakban is megjelenteti a nyelvtudományi társaság. Három regényének is egy-egy nyelvészt állított a középpontjába. A Kentaur (1947) Ősi Ivánja a tihanyi alapítólevél rejtélyes „kangrez” szavának megfejtését kutatva botorkál át emberi sorsokon, a Budapesti tavasz (1953) főhőse is e tudományág képviselője, csak éppen nincs ideje foglalkozni a nyelvészettel, mert körülötte zajlik a történelem. Az Epepe (1970) Budaija olyan világba téved, amelyben nem ismeri ki magát, s nemcsak a régmúlt nyelvének titkait keresné hiába, de a beszélt idegen nyelv titkai is rejtve maradnak előtte. Tudatos építkezés az életműben. Ha akarjuk, önéletrajzinak is tekinthetjük. A végpont a szorongás. A félelem. Szenvedélyes és tudatos utazó is volt Karinthy. Mert hihetetlenül érdekelte a jövő, elutazott Amerikába és Japánba. A technika országaiba. Megtapasztalta a nagyvárosok kollektív neurózisát. A túlnépesedést és az ezzel paradox módon együtt járó elmagányosodást. Az uniformizálódást. Ettől félt, ennek volt ádáz ellensége. Életformája volt a lázadás ellene. Azt mondta, örül, hogy nem fog a huszonegyedik században élni. Pedig kíváncsi volt rá. A kíváncsiság is apai örökség. Karinthy Frigyes kipróbálta a Zeppelint. Karinthy Ferenc a nyitottságára is büszke volt. Azt mondta, ezt is örökölte. Amit nem örökölt, s amire nagyon büszke volt, az az örökös Fradi-tagság. Bár lehet, abban is van örökség. A vízipólózó apjáról is számtalan fürdőmezes kép készült.

A rend kedvéért, ha személyisége nem is skatulyázható, soroljuk fel műfajait és fontosabb köteteit. Első regénye, a Don Juan éjszakája huszonkét éves korában jelenik meg. A Szellemidézés megjelenésekor huszonhat éves. Útközben, illetve Hazai tudósítások címmel riportjait publikálja 1950-ben és 1954-ben. Sematikus, de dokumentum értékű és olvasmányos a Kőművesek című regénye (1950). Ezer év című drámája 1956-ban jelenik meg. Regény és novellakötetek között nyelvészeti írások (1964). Az apa, a rokonok és barátaik alakjának bemutatása az Irodalmi történetekben (1956) és az Uncle Joe-ban (1987). Drámák, kamaradarabok: Gellérthegyi álmok (1970), Házszentelő, Bösendorfer, Dunakanyar (1967-1978). Összefüggő novellaciklus a huszadik századi magyar történelemről: Harminchárom (1977). Huszonkét éven át írt Naplója 1993-ban, posztumusz jelenik meg.

1948-ban a Baumgarten-díjat még Schöpflin Aladártól veszi át. 1951-ben, 1954-ben és 1974-ben József Attila-díjat, 1955-ben Kossuth díjat kapott. Apja és bátyja mellett nyugszik a Kerepesi temetőben.

Károlyi Csaba: Mészöly Miklós (1921-2001)

Szekszárdon született, apai ágon a 18. században a Délvidékről kolera elől Tolnába menekült Molnár nevű család leszármazottja. Apai dédapja és nagyapja protestáns lelkész volt. Apai nagyanyjától, a középbirtokos családból való Mészöly Herminától veszi fel a háború után a Molnár helyett a Mészöly nevet (1943-ban, a pécsi Sorsunk című folyóiratban megjelent első novelláját még Molnár Miklós néven publikálta). Apja ármentesítő vízmérnök, anyja az irodalom iránt fogékony, annak idején „megyeszép fiatalasszony” volt.

Szekszárdon az Irgalmas Nővérekhez jár iskolába, zongorázni Bartók első felesége tanítja. Alapvető gyerekkori élménye a gemenci erdő. 1939-től a budapesti egyetemen jogot kezd hallgatni, 1942-ben végez, majd Szekszárdon ügyvédbojtár, de csak rövid ideig. 1943-44-ben frontkatona, majd katonaszökevényként kóborol Németországban, 1945-ben hazajön, büntetőszázadba kerül, hadifogolyként viszik Szerbiába, ismét megszökik. Hazatérve terménybegyűjtőként, malomellenőrként dolgozik. 1947-48-ban Szekszárdon laptulajdonos, a Tolna megyei Kisújság felelős szerkesztője, a lapot az akkori Kisgazdapárt megyei szervezete adja ki. Letartóztatás fenyegeti, ezért gyorsan felszámolja a lapot, és titokban Budapestre utazik. 1951-52-ben a Bábszínház dramaturgja. 1956-tól szabadfoglalkozású író. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító elnöke. 1990-ben Kossuth-díjak, 1992-ben Soros-életműdíjat kapott.

Első kötetei, a Vadvizek (1948) és a Sötét jelek (1957) komor, drámai hangú novellákat tartalmaznak, tárgyilagos, tömör fogalmazásmód, tanúként jelen lévő elbeszélő jellemzi őket. A Magasiskola (1956) hosszabb elbeszélése egy solymásztelep ábrázolásában a dokumentum tárgyszerűségét és a parabolisztikus szemléletet egyszerre érvényesíti. A Jelentés öt egérről (1967) című novelláskötetben realista pontosságú, feszes szerkezetű, egyben példázatos történeteket ad közre, melyek a kiszolgáltatottságról, a szabadsághiány állapotáról beszélnek (leghíresebb ezek közül a címadó novella állattörténete, mely egyfajta, emberre vonatkoztatható szenvedéstörténetként értelmezhető).

Az atléta halála (1966) parabolisztikus regény a végsőkig fokozott teljesítményvágyról, a „Gyorsabban, magasabbra, távolabbra” kétes értékű törekvésének lehetetlenségeiről,  gyben a mindig előremenekülő 20. századi ember kiszolgáltatottságáról és esendőségéről szól. A Saulus (1968) című regény az ószövetségi Saul-Paulus történetét dolgozza fel, addig a pontig követve hősét, amíg a megvilágosodás pillanata bekövetkezik. Igen sűrű, kihagyásos történetmondás jellemzi a könyvet. A Film (1976) című regénnyel az előbbi kettő laza regénytrilógiát alkot. A Film egy forgatásra épül, amelynek során a kamera egy öregember és egy öregasszony útját követi végig, amint a budai Csaba utcán csoszognak hazafelé. A magyar prózaepikában szokatlanul radikális redukcióra épül a mű, szinte a lehető legvégletesebb módon lecsupaszítja az elbeszélést a szerző. „Csak semmi narrátorhang” – hangzik el egy helyen; tőmondatok, kimért tényközlések, balladisztikus tömörség jellemzik a regényszöveget.

Közben megszületik egy más jellegű regénye, a Pontos történetek, útközben (1970), amelyben egy asszony meséli el erdélyi és dunántúli utazásainak emléktöredékeit, pontról pontra kötve össze az egymást értelmező vagy éppen egymást rejtélyes összefüggésbe hozó tényeket.

Első gyűjtemények elbeszéléskötete az Alakulások (1975), amely a magyar prózaepika megújulásának fontos állomása. A primer történetmondás helyett a szöveg elvontabb komponálási módjai kerülnek itt előtérbe.

Tarján Tamás: Mándy Iván (1918-1995)

Életének, életrajzának első harmada a néha önmaga által is ironikusan, szeretettel táplált legendák, anekdotikus emlékek finom ködébe vész. Harmincas éveit méltatlan mellőzöttségben, „a pálya szélén” töltötte, sőt még a negyvenesek egy részét is. Az 1948-ban kiérdemelt Baumgarten-díj után huszonegy esztendőnek kellett eltelnie, míg az 1969-es József Attila-díj „hivatalosan” is igazolta, amit hűséges olvasói már jó ideje tudtak: Mándy Iván a magyar epika, főként a kispróza legihletettebb mestereinek egyikévé érett. Utolsó két évtizedében végre teljes megbecsültséget élvezett, a Kossuth-díjhoz (1988) különféle rangos életműdíjak társultak. Ekkorra ő lett a magyar irodalom legtipikusabb pesti polgára, akinek biográfiája azonban teljességgel nélkülözi a nem hétköznapi eseményeket.

Ahogyan – egy kerek számú születésnapját köszöntve – Faragó Vilmos írta róla: Mándy Ivánt a Jézuska hozta. 1918. december 23-án született Budapesten. Az édesapa, Mándy Gyula hírlapíró és az édesanya, Alfay Ilona korán elváltak egymástól. A gyermek az apjával maradt. 1928-tól a Lónyay utcai református gimnáziumba, majd a Madách gimnáziumba járt, de egyik nevezetes tanintézményben sem volt maradása: a kötöttségektől idegenkedve megszakította tanulmányait. A hotelek, kávéházak, színházak, mozik, sportpályák – ahol apjával rendre megfordult – szabadságra és önképzésre nevelték. Mint elemzett regényünkből megtudjuk (az író alakmásának tekinthető Zsámboki szavaiból), a kamasz „egész évben hazudott”: „Anyámnak azt hazudtam, hogy iskolába járok… Mert külön laktunk. Én az apámmal egy szállodában, anyám meg a nagynénjénél. Anyám fizette a tandíjat.” Viszont az apa helyezte el a korán írni kezdő ifjú novelláit a szerkesztőségekben. „Meglehetősen rámenős apa volt. A szerkesztőnek döntenie kellett: vagy kiugrik az ablakon, vagy leközli a novellát” – áll A labda útja című szemelvényes vallomásban, mely egy – Mándy tiszteletére rendezett – est párbeszédeinek lejegyzése. Érdemes innen idéznünk azt is, mi motiválta a pályaválasztást. Az egykor híres és közkedvelt, jól szerkesztett Színházi Élet című lap – mely színműveket is közölt – a fiatalember kedves olvasmánya volt: „Onnan ismertem meg a drámairodalom nagy részét, például Csehov Sirályát. Akkor határoztam el – minthogy egyébként eszembe se jutott -, hogy valamikor majd írni fogok. Elolvastam a Sirályt, és nagyon megragadott az író, Trigorin alakja. Úgy gondoltam, hogy én ezt a szerepet egyszer, egyetlenegyszer el fogom játszani… Ez a Trigorin olyan jófajta, nekem való pasas. Örökké nők után császkál, és örökké jegyzetel. Elég jó, meglehetősen sikeres író, a nők is aránylag kedvelik, legalábbis elviselik. Persze nem igazán boldog, néha eltűnődik: „Jó, jó, hát istenem, kiadják a könyveimet itt-ott, és ha majd meghalok, meg is állnak a síromnál – nem olyan fontos, hogy megálljanak, de megállnak, tudod, néha megállnak a síroknál -, s ott a síromnál az emberek azért megjegyzik: hát igen, jó író volt ez a Trigorin, na de Turgenyev!””

Első elbeszélését a tekintélyes irodalmár, a személyében a Nyugat folyóiratot is őrző-reprezentáló Schöpflin Aladár találta közlésre érdemesnek a Tükörben. Regényíróként 1943-ban mutatkozott be (A csőszház), azután még három nagyobb lélegzetű művet alkotott (Az enyedi diák, 1944; Francia kulcs, 1948; A huszonegyedik utca, 1948). Egész munkásságára kiható mozzanat, hogy 1946 és 1948 között – részben szerkesztőként is – az Újhold című periodika szerzőgárdájához tartozott, Hubay Miklós, Szabó Magda, lengyel Balázs, Örkény István, Karinthy Ferenc, Somlyó György, Rába György, a különösen meghatározó szerepű Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes, valamint néhány más fiatal társaságában. Mivel e kör polgári humanizmusát, íróinak intellektualitását és individualizmusát a korabeli irodalompolitika retrográdnak bélyegezte, a lapot betiltották. Mándy is – amolyan nemkívánatos szerzőként – hamarosan az irodalmi élet peremén találta magát. 1950 és 1954 között a Népművelési Intézet munkatársaként tett eleget harmadrendű, érdektelen, nevetséges feladatoknak. Ezt az időszakot eleveníti föl Fabulya feleségei (1959) című regénye és az Előadók, társszerzők (1970) című novellafüzére.

1954-től volt szabadfoglalkozású író. Előbb az érzékenyen megrajzolt gyerekalak, Csutak köré szőtt, az ifjúságnak szánt könyveivel talált utat az olvasókhoz (a Csutak és a többiek című, 1956-ban keletkezett vígjáték után négy regény kerekedett ebből a tematikából: Csutak színre lép, 1957; a legnépszerűbb. Csutak és a szürke ló, 1959; Csutak a mikrofon előtt, 1961; Csutak és Gyáva Dezső 1968), majd – illetve ezzel párhuzamosan – végképp megteremtette saját világát a novellista is (Idegen szobák, 1957; Az ördög konyhája, 1965; Séta a ház körül, 1966; Régi idők mozija, 1967; Egyérintő – válogatott elbeszélések -, 1969). Több művére fölfigyeltek a filmrendezők; A pálya szélén (1963) szolgált alapul Sándor Pál Régi idők focija (1973) című, máig sokszor vetített filmjének, melyből szállóigévé lett a „Kell egy csapat!” mondata.