Vítězslav Hálek (1835-1874): Madárka-csőrrel...

Madárka-csőrrel, rügy-szemekkel
hunyorgott, éledt a világ –
a szellő mint szultán suhant el,
csókjába dőlt sok ifjú ág.

Az erdőszélig elbotorkál,
illattól ittasan talán,
dobbant a réten, vad suhancként,
kurjong az erdő udvarán.

Ott nagy vígan a langymelegtől
szép mértékű verset farag –
a rózsához szól szerzeménye,
hisz fütyöli bokra alatt.

És pír futotta el a rózsát,
felzaklatottan hallja, hogy:
„Szép rózsa, nekem add a szíved,
cserébe én bimbót adok.”

Ám azt, hogy eztán mi s hogyan volt,
nem helyezem mérlegre én:
mondják, a méhek alva lelték,
hajnalban a bokor tövén.

(Ford.: Kőháti Zsolt)
(Forrás: Cseh költők antológiája 111-112. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Bezerédj Amália (1804-1837): Flóri könyve – Hasznos növények

Búza

Leghasznosabb növény ez,

Mit még eddig ismerünk,

Lisztjéből lesz sütemény,

És tápláló kenyerünk.

Burgonya

Gumója jó sülve, főve;

S kenyérszűke idején

Kiválólag csaknem ezzel

Táplálkozik sok szegény.

Komló

Sárga fürtű virágiból sert főznek,

Megforrázva jó ízt ad a kenyérnek,

Dús indája felfut kertre, tetőre.

Svédországban vásznat szőnek belőle.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 56. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Vítězslav Hálek (1835-1874): Rossz, ha az ember

„Rossz, ha az ember daltalan” –
ítélt és szólt az Isten –
költőt formált, s az megjelent
koszorú-ékkel itt lenn:

„Míg élsz, ne leld nyugalmadat,
tudója légy sebeknek,
s mindig csaljon meg a remény,
kenyered sírva szegd meg.

Hadd szaggassák csak szívedet –
te nézd az elfolyó vért,
szeresd őket, ha űznek is,
s dalolj – földönfutóként.”

Közös sorsunk ez, dalosok.
Ismerik dalainkat –
de azt nem érti a világ,
mi az, mi dalra biztat.

(Ford.: Kőháti Zsolt)
(Forrás: Cseh költők antológiája 111. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Bezerédj Amália (1804-1837): Flóri könyve – Virágok

Rózsa

Én vagyok a büszke rózsa,
A virágok királynéja;
Elterjedve e világon,
Igen nagy az én családom.

 

Katika sisakvirág

Szép sötétkék virág vagyok,
Száramon sok sisak terem,
A gyógytárban hasznos növény,
Igen mérges a gyökerem.

 

Mák

Ért magvamat mézzel főve
Süteménybe használják.
„Mákony” nevű altatószert
Tejnedvemből csinálják.

 

Piros gyűszűvirág

Én is nagyon mérges vagyok,
Hozzám ne is nyúljatok;
Bár pirosló gyűszűimmel
Kertekben is virítok.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 55-56. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Jan Neruda (1834-1891): Bolygók ha a naphoz...

(A kép forrása: http://hirek.csillagaszat.hu)
 

Bolygók ha a Naphoz megtérnek
és szétmállik a fagytól a Nap,
és haláltól űzött morzsái
ellipszisben vadulva forognak,
ha e szörnyűséges gyászmenet
borzalommal telve lép tovább,
s átsüvít a végtelen nagy űrön
évszázadok millióin át;

ha valahol, valamely ponton
a röpülés után leállnak,
s a hajdani világok porából
az őskáosz megint kiválhat,
a káoszban ha majd föllángol
új titánok ádáz, vad harca,
a lobogó lángokból fölmerül
az új világ bűvös Phoenix-arca;

ha majd az új, tépett világon
elül a harc, élet kisarjad,
vidám rétek színben pompáznak,
berkek édes szavakat takarnak,
ha megfogan egy új teremtmény,
kinek búban vigasz az ének,
atomjaim, mik még megmaradtak,
kozmikus, szép dalba kezdenének!

(Ford.: Fábián László)
(Forrás: Cseh költők antológiája . old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Bezerédj Amália (1804-1837): Flóri könyve – Talányok

1.

Mind örökké barangolok,

Azt sem tudom, hol lakom;

Ahol járok, dörömbölni

Szoktam, ajtón, ablakon.

S ezért senki nem is szeret,

Ki is szeretné a

(szelet)

2.

Nincsen lábam, mégis gyorsan szaladok;

Nagyra növök, ha egy helyben maradok;

Mély torkommal mindenfélét elnyelek,

Ha bősz vagyok, rettegnek az emberek.

(Folyó)

3.

Aki engem nem kerül,

Sokban előre halad.

A jó gyermek jó kedvvel

Rendesen meglátogat.

(Iskola)

4.

Van szavam, de nincs hangom,

Nem aluszom, nem eszem;

Mégis hogyha kedved tartja,

Jól mulathatsz énvelem.

(Könyv)

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 55-55. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Jan Neruda (1834-1891): Anyácskámnak

Drága vagy, anyácskám,
drága vagy énnekem,
mert olyan szegény vagy
s törékeny termeted.

Lennél bár szegényebb
kavicsnál útfélen,
szívembe zárnálak
vigyázó szentképem.

Kötnék bár batyuba,
koldustarisznyába,
akkor szeretném
az én jó anyámat.

*
Anyám, te egyedül
maradtál meg nekem,
hunyorgó őszi nap
a kihűlt földeken.

Hunyorgó őszi nap,
nem vakít, nem éget,
vacogunk mégis, ha
felhők mögé téved.

*
Semmid sincs már, nekem adtál
mindent, Mit Isten adott,
én hálátlan, mégis egyre
többet, többet akarok.

Add hát oda fehér hajad
én halottas ingemül.
Fiad így még sírjában is
a te öledbe kerül.

*
Eljött ím, anyácskám, te szép teled,
sápadt kezeid zúzmarás faágak,
ezüstös hangod most fagy-lehellet,
hajdan volt színeid is szomorkásak.

Vedd a hajam, és sződd meg ruhádul,
mi régen lehervadt, melegítse,
melegítse kihűlő anyakebled; -
s ruhádat hogy csatként ékesítse,
adom neked e szívet, a legszebbet.

(Ford.: Fábián László)
(Forrás: Cseh költők antológiája 100-101. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

František Ladislav Čelakovský (1799-1852): A rab

Ott, ahol a csendes Don vize folyik,
s a tengerhez érvén nyúli Azovig,
áll Azov városában egy sötét tömlöc,
e tömlöcnek mélyén fekszik egy vitéz,
egy vitéz, hadaknak éke, doni kozák,
hajdan híres atamán, kemény kozákok közt.
Ifjú, de nincsen, aki segítené,
ám rosszakaró társa van elég,
gaz cimborák – halálsebek a testén;
ifjú, de nincs, ki barátként óvja,
egyvalakije van: gúnyolója,
e gúnyolója  a kaján holdvilág.
Ő az, aki bevizslat a rács résein,
a tömlöcnek ablakán, víg ábrázattal,
mintha nevetné a baj s a bú fiát,
az ő súlyos balsorsát, keserveit.
És ím, megéled a bajnok, doni kozák,
ifjúi vére vad haraggal fölbuzog,
a fényes holdhoz ily beszédbe kezdvén:
„Nevetni rút dolog a szerencsétlenen,
gúnyolni azt, ki tűrni kénytelen;
lennék, mint hajdanán, ismét a halk Donon,
ó, a csendes Donon, szállván ladikomon.
te meg az ég sötét boltján tűnnél elő,
hullámokon s a játszi vizeken:
acélgolyóimmal tépnélek, holdvilág,
elkergetnélek a fellegek mögé;
kopjával öklelnélek ladikom farából,
a csendes Don ölén evickélnél legott,
elszürkítené szörnyű fájdalom,
fakó lennél, akárcsak mostan én.
De nem sokáig örvendhetsz, kevély hold!
könnyeimen nem soká vidulsz,
gonosz sebeimből a vér kihull,
csak addig tréfálkodhatsz szenvedésemen.”
S a szerencsétlen ifjú – doni kozák,
hajdan híres atamán, kemény kozákok közt,
kötést és pólyát sorra szaggatott,
mezítlenül maradtak mind a mély sebek;
forró teste lövellő, tiszta vér lett,
és vérével visszaadta életét –
fehér nyakáról elröppent a lélek.
Kihunyt az összes csillag odafönt,
sűrű felhőkbe rejtezett a hold,
s a felleghad esővé oszladozva
a csupasz földet könnyel harmatozta.

(Ford.: Kőháti Zsolt)
(Forrás: Cseh költők antológiája 80-81. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Cseh népköltészet: Küldte az anyja

Amásy Aladár: Francia cselédlány 

(A kép forrása: www.festmenyextra.hu)

 

Küldte az anyja
szolgálni lányát
idegen vidékre.
Meghagyta neki,
kívánta neki,
hogy haza ne térne.

Jutott eszébe
édes leánya,
sírdogált utána:
„Mért is adtalak,
mért hajtottalak
idegen portára?

Gazdasszony kelt föl,
ököllel ver föl:
Lusta condra, talpra!
Anyád ha fölkelt,
meg is ölelget:
Ébredj szép hajnalra!”

(Ford.: Rab Zsuzsa)
(Forrás: Cseh költők antológiája 59. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Lombba öltözik a nyárfa (Lovagi költészet XV. sz.)

Lombba öltözik a nyárfa,
fülemüle zeng a tájba,
én is mondom, májusom,
hogyan emészt fájdalom.
Kedvesem oktondi hévvel
sebzi szívemet fűrésszel;
téphet a fűrész foga,
nem felejtem őt soha.
Aj, szegény szívem, de szenved!
Lélek! bőd nőni ne engedd,
vígságod kámfort ne játsszon!
Elmém! töltsd időd a lányon!

Ha nevén szólítanám,
szidna a csűrhe talán,
szörnyü bűnt találva ebben,
hogy szerelmemmel dicsekszem.
Locskán lángolódni vétek,
jobb az útszéli beléndek,
annak sincsen haszna semmi,
de titkát sohase zengi.
Gondom én is elnyelem,
hétszer szép a kedvesem,
nevét mégis titkolom,
csak szívembe zárolom.

A hűség jutalma jó:
ha két szív eggyé való,
édes titkot meg ne szegj,
harmadiknak ne fecsegj.
Aj, dicsekvő, kerge szók!
Aj, ti hűség-árulók!
Ilyen alja népeket
békén tűrni nem lehet,
gyalázatba ők kevernek,
szűzek s asszonyok, ti jertek
sunyi képükbe kiáltva,
kergetni mind héthatárra!

(Ford.: Kormos István)
(Forrás: Cseh költők antológiája old. 22-23. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

József Attila (1905-1937): A cipő (1932)

Költő vett föl, pici lábán
  egy ilyen tapos,
két megtörött, szelid orcám
  azért bánatos.

Fény deszkázhat, ég füstölhet.
  Lekvár lesz a sár?
Neki mindegy. Füzőmből meg
  kanócot csinál.

Sziszeghetek, ügyet se vet
  rám, a marcona.
Kiadhatom a lelkemet, -
  ennek nincs hona.

S ha szívemet künn az uccán
  elébe teszem,
elpirul ugyan, de aztán
  döfköd mérgesen.

Nyelvem néha rája öltöm;
  visszanéz csunyán
s ő is, az én morcos költőm
  nyelvét ölti rám.

Volt fényes és szép életem.
  Hordott egy huszár
s váltogatott, a hűtelen.
  Ennek vége már.

Ne tartott vón ilyen árra,
  vetett volna ki
Észak homályló havára
  dérrel porlani,

vagy Dél izzadt erdejében
  tigris tépne szét,
vagy gyík fülelné belőlem
  az éj gyors neszét,

vagy egy éjjel hordanának
  szét a termeszek, -
vagy tengeri zöld homálynak,
  ahol elleszek

virágállatok közt csendben,
  mint cipő-virág,
mig belepnek puha testtel
  iszamos csigák.

Oh, sudarán fa lombjának,
  szagolna maki,
vagy csak mocsári gólyának
  vetett volna ki!

Az is befüzne kigyóval,
  szállana velem,
lassút lépne s állva tollal
  fedné egy felem.

Rab vagyok a költő lábán,
  két éve tapos,
két megtörött, szelid orcám
  azért bánatos.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 205-206. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Arany László (1844-1898): Lili... lili... liliom...

(Szalay Lilikének)

Lili... lili... liliom,

Zenebona, milliom,

Nyughatatlan kéneső,

Veszedelem-kereső,

Izeg-mozog teste-lelke

Kész ijedség járta-kelte.

Akit ölel, felborítja,

Akit becéz, szétszakítja,

Jötte-mente zivatar...

- Jaj, be jó, hogy fiatal!

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 146. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Dienes Lajos (1816-1874): Doktór róka

Lúd asszonysága mint kikölté

Aranypelyhü libuskáit

Minden percét vigyázva tölté:

Hogy a róka, mely váltig áhit

Zsenge libát, közel ne jusson,

S a legszebbel haza ne fusson.

A róka jól tudá, hogy a lúd

Gyanuval él ő ellene.

S azon törvén furfangos agyát

Hogy a libáit féltő anyát

Rászedni miképp kellene?

Egyszerre csak eszébe jut

Az ó kalap s hosszú kaput,

Mit egy orvos padlásán láta

Midőn galambjait dézsmálta.

„Megvan – mond álnokul ujjongva,

A libavárat beveszem.

Nem ismer rám lúdasszonyom, ha

Magamat doktorrá teszem.:”

S lefőzni a ludat legottan

Elindul nagy határozottan.

Egész napestig merre kószált?

Az nincsen sehol megírva.

Elég, hogy a lúd-ól előtt állt

Keserves könnyeket sírva

Este felé alkonyatkor,

Felöltözve, mint egy doktor

Az alakoskodó róka...

Fejében roppant paróka,

A parókán öblös kalap

S a félrőfös kalap alatt

Doktor uram nyaka körül

Keményített magas gallér

melynek a divat-gavallér

Többnyire csak azért örül:

hogy nem látszik ki belőle

Csupasz képe, meg a – füle.

a szeméből fakadó özönt

Felgyűrűzött ujjai között

Ravasz arcán végig lengő

Hófehér patyolat-kendő

Törülgette, takargatta,

Az álnok így csalogatta

Lúd asszonyságot és libáit

Az ólnak élces ajtajáig,

Hol módos párbeszédben

Úgy nyakon főzte a lúd,

Hogy tán mostanáig fut.

S most a párbeszédet kérjük

Hogy mesénknek végét érjük.

LÚD:

Nagy jó uram mi bánat érte

Hogy oly kegyetlenül zokog

Miért füröszti könnyeiben

Azt a hosszú kaputrokot?

RÓKA:

Eszem a

Zuzádat

Én keserves árvám!

Lakatot

Akasztott

Óladra az ármány!!...

Azért fáj

Szívem, hajh!

S majd megreped tőle:

hogy ki nem

Jöhettek

A friss legelőre.

Sokáig

Tanultam

Én a doktorságot

S jól tudom,

Hány liba

Gégéjére hágott

A rekedt

Levegő,

Legkivált ha többen

Valának

Bezárva

Egy közös börtönben.

Ha magad

Birod is

Ketrecednek gőzit:

Libáid,

Higgy nekem –

Nem sokáig győzik.

Kövesd hát

Szavamat,

Szívem szerint szólok,

Háritsd el

Jókor a

Veszedelmet rólok.

Ha tilos

Nekik a

Pázsiton futkosni;

Legalább

Nyakokat

Jó lesz kidugdosni.

Szíjjanak

Friss leget,

Amennyit csak bírnak

Egyedül

Így vetünk

Fittyeket a sírnak!

LÚD:

Köszönöm

Doktor úr

A tanácsot szépen.

Torkukra

Forrhatna

Libáimnak éppen

Az a nagy

Róka szag,

Mely orromat sérti.

Fel is út

Le is út

Lóduljon kend! érti?

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 76-79. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Bezerédj Amália (1804-1837): Flóri könyve – Macskafi

Volt egy piciny cica,

És azt a kis Vica

Mindig hordozgatta,

Tejjel jól tartotta;

De a cica rossz volt,

Ha mérges volt, karmolt.

Egyszer Vica játszott,

A cicához ugrott

S simogatta szépen:

De az mérges éppen,

Vicán olyat karmolt,

Hogy a vére is folyt.

Kis Vica sikoltott,

Cicától elfutott;

„Egyél csak egeret,

Mondja – nem kenyeret;

Tejet sem kapsz többet,

Cicát kapok szebbet;

Azt tejjel itatom,

Szépen simogatom.”

Már most sírt a cica,

S könyörgött, hogy Vica

Tovább is szeretné

És tejjel etetné:

Ígérte is volna,

Hogy már nem karmolna,

De Vica elfutott,

S egyre haragudott.

Anyja kérdé Vicát:

„Mért bántod a cicát?

Mért meg nem eteted?

Talán elfelejted?”

Vida mondja: „Rossz volt

A cica, megkarmolt.”

„Hát ha te rossz voltál,

Mást meg is karmoltál?”

Édes anyja így szól –

„Gondold te csak meg jól,

Ha nem etetnélek,

Nem is szeretnélek

Soha többé téged:

Mi lenne a véged? –

De ha te vétettél,

S aztán könyörögtél,

Akkor én mit tettem,

Szólj, és mit feleltem?”

„Engem megcsókoltál

És megbocsátottál”,

Így felel kis Vica.

„Jer ide kis cica,

Tejjel megitatlak,

És megsimaglak”.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 54. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

József Attila (1905-1937): Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek,

kelő nappal én is kelek,

nem törődök semmi mással,

csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom

kedvesem lesz virágáron,

ha csalán lesz, azt se bánom,

igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,

jóhíremre jól vigyázok,

nem ér engem veszedelem,

magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,

napkeleten, napnyugaton –

ha már elpusztul a világ,

legyen a sírjára virág.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 200. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Bezerédj Amália (1804-1837): Flóri könyve – A csiszonka

Nem régiben ismertem egy

Ép növésű fiúcskát,

Jó szülői jót akarva

Iskolába járatták.

Jól is tanult, tanítója

Nem panaszolt reája;

De mint sokmás fiúcskának,

Volt egy kóros hibája.

Télen, midőn nagy hidegben

Az utcákra jég fagyott,

Meg-megállt ő csiszonkázni,

Mikor egy kis rést kapott.

De egyszer lesz, a mi nem volt!

S amint im így mulatott,

Vigyázatlan volt a lépés,

Zsupsz! – szegényke elbukott.

„Jaj Istenem! jaj Istenem!”

- Sikoltott, de hiába:

Jó emberek vitték haza,

El volt törve a lába.

Bús szülői szívszakadva

Látták így a gyermeket,

Lefektették, orvost hívtak,

Haj be sokat szenvedett.

Fölgyógyult, de görbe lábbal

Most is sántán lépeget;

Siratva e hibát, de már

Eső után köpenyeg.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 53. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

József Attila (1905-1937): Kedves Jocó!

1. ső stófa [!]

De szeretnék gazdag lenni,

Egyszer libasültet enni.

Jó ruhába járni kelni,

S öt forintér kuglert venni.

2. strófa

Míg a cukrot szopogatnám

Új ruhámat mutogatnám

Dicsekednék fűnek fának

Mi jó dolga van Attilának.

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 202. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)

Gárdonyi Géza (1863-1922): A kutya meg a nyúl

Valamikor réges-régen,

a világnak kezdetén,

minden állat békességben

éldegélt a földtekén.

Ki volt akkor nagyobb úr,

mint a kutya, meg a nyúl!

 

Erdőn, mezőn együtt jártak,

együtt éltek, együtt háltak:

megosztották, amit fogtak,

Szóval: jóbarátok voltak.

 

Egyszer, hogy a tél beállott,

és a földre sok hó szállott,

azt mondja a füles nyúl:

- Rakjunk tüzet, kutya úr!

- Rakjunk tüzet, aki lelke:

Ne reszkessünk a hidegbe!  

Nosza hamar gallyat szednek,

tüzet raktak, melegszenek,

Melengetik bundájokat,

általfázott irhájokat.

 

Hej, de jó a meleg, télen,

a havas zord erdőszélen!

azt mondja a vidám nyúl:

- Játsszunk egyet, kutya úr!

- Mit játsszunk? - Tán lakodalmat!

- Jól van: játsszunk lakodalmat:

Cincogjunk meg brummogjunk,

ugrándozzunk, táncoljunk.

 

Felszökken hát a víg nyúl.

Szembe véle kutya úr,

ugrándoznak, bokáznak,

keringélnek, cicáznak,

S hogy a táncot szebben járják,

egymást hopp, hopp!

 

Hanem íme mi történik!

Az állatok így regélik:

ahogy ottan ugrándoznak,

nevetgélnek, bolondoznak,

meglökte a kutyát a nyúl,

s tűzbe ugrott a kutya úr.

 

- Vaú! - üvölt a kutya!

Mit csináltál, te buta!

 

S hogy így rája kurjantott,

a farkába kaffantott.

 

A nyúl, uccu, vesd el magad!

farka nélkül tova szalad.

Nem kergeti a kutya:

leégett a papucsa!

 

Azóta csepp a nyúl farka,

s meztelen a kutya talpa,

s azóta van, hogy a nyúl

fut ha jön a kutya úr.

 

(Forrás: Gyermekversek - Csiberébi 172. old. - Válogatta és az utószót írta Ambrus Judit - Unikornis Kiadó Bp. 2001.)