A reformokat és önállóságot akaró, Kossuth vezette haladó magyar nemesség előbb-utóbb mindenképpen szembekerült volna a bécsi önkénnyel. S ismerve az udvar konok ellenállását, a szabadságharc előbb-utóbb, de mindenképpen kitört volna. De az a csodálatos nap, 1848. március 15-e Petőfi Sándor forradalmi szellemének, cselekvő bátorságának köszönhető. A történész nem tehet mást, csak egyetértéssel idézheti Jókai Mórnak, a márciusi napokban Petőfi hű fegyvertársának megragadó szavait:
„Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép; mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel. Petőfi merész föllépése nélkül ki tudja, meddig elforgatták volna a politikusok a szóbeszéd archimedesi csavarát. Egy reggeltül estig tartó fényes álom volt ez az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Mint két egymáshoz láncolt fegyvertárs, mentünk a nap fátuma elé, Petőfivel.”
Fátum volt csakugyan, történelmi végzet. De a históriában csak ritkán fordul elő, hogy a hős és végzete ilyen példásan váljon eggyé.
„Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” – e gondolattal aludt el Petőfi a március 14-éről március 15-ére virradó éjszakán, miután az éj nagy részét „imádott kis feleségével” töltötte, a forradalom legelső lépéséről „tanácskozva”.
Petőfi e vallomásában nemcsak az az érdekes, hogy Júlia milyen „buzdítólag” állt a költő mellett a történelmi órákban, mennyire be volt avatva réje terveibe. A forradalmi napló második fejezetének – mert abból idéztünk – legérdekesebb része a kérdés, amellyel Petőfi „elaludt”: „és ha lelövöldöznek?”
Bizony, időnként elfeledkezünk arról, hogy mi is zajlott március 15-én... Nem az eseményekről, azokat kívülről fújjuk: jelentőségükről feledkezünk meg. Öt negyedszázad iskolai és egyéb március 15-i ünnepélyeinek hatása alatt képzeletünkben maga a nagy nap is kezd hasonlítani valamiféle iskolai ünnepélyhez, szavalgatással és szónoklatokkal felcifrázott diákfelvonuláshoz. Mert hogy végül is vérontás nélkül ért véget a nap, utólag visszatekintve békés dáridónak látszik az egész, egy kicsit nagyobb méretű majálisnak.
De Petőfiék nem láthatták előre, hogy az illetékes hatóságok végül is nem mernek tűzparancsot kiadni. Minden addigi történelmi tapasztalatuk, kivált az általuk annyira tanulmányozott francia forradalmaké, azt bizonyította, hogy a jogaiért tüntető népnek a hatalom golyóval szokott felelni, mint ahogy 1789 júliusában, 1830 júliusában és 1848 februárjában is történt.
Azért, mert Petőfi a továbbiakban nem emlegeti éjszakai gondolatait, nem szabad azt hinnünk, hogy másnap reggel már eszébe sem jutott többé a félelem, ellenkezőleg: bizonyosak lehetünk abban, hogy az egész napot állandó forradalmi készenlétben, idegfeszítő izgatottságban, szorongásban csinálták végig. Március 15-e nemcsak a hatalom feletti győzelem diadalmámora, hanem a tett következményeitől való félelem legyőzésének felszabadító öröme is. A szorongató kételkedés és a bizakodás harcát fel kell ismernünk azokban a tudatosan száraz, tényközlő mondatokban is, amelyek csak a cselekvésről beszélnek, s hallgatnak a lélek belső küzdelmeiről.
Idézzük Petőfit, mi történt, amikor reggel előadta szándékát a „sajtó rögtöni fölszabadításáról”:
„Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.
- Jó jel! – kiáltánk föl egyhangúlag.
Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?
- Szerda – felelt egyik.
- Szerencsés nap, - mondám, - szerdán házasodtam meg!
Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el;mindkettő riadó tetszéssel fogadtatott.”
Képzeljük el a jelenetet: Vasvári és Petőfi föl és alá jár a szobában, Vasvári bottal hadonászik – az izgatottság letagadhatatlan külső jegei ezek. Utána a Bécs felé repülő szuronyra „egyhangúlag” kiáltják: „Jó jel!” Mint ahogy a szerdai napot is „szerencsésnek” találja Petőfi házassága miatt. Csakugyan olyan babonásak lettek volna a magyar értelmiség legfelvilágosultabb vezetői, hogy kedvező előjelekben és szerencsés napokban hittek? Nem, ezek a belső feszültségből fakadó szavak arról árulkodnak, milyen nagy elszántságra volt szükségük, milyen szívesen támasztották meg bátorságukat jelentéktelen mozzanatokkal is.
A többit minden magyar tudja, már kisdiák korában megtanulja. Mégis érdemes követnünk a költő naplóját, mert a folytatásban sem beszél a vállalkozás kockázatairól, s hasznos lesz, ha pótoljuk e szándékos mulasztását.
A négy kezdeményező Petőfi lakásáról a Pilvaxba sietett, a pesti értelmiségi ifjúság kedvelt találkozóhelyére. Az arcukba csapó eső nem csupán egy-két cifra indulatszóra, hanem kellemetlen gondolatokra is ragadhatta őket.
Heinrich Heine, a nagy német költő, kit Petőfi is igen becsült, az 1830-as francia forradalomról írva kifejtette, milyen időjárás kell egy sikeres népi megmozduláshoz: az esőnek például „nem szabad esnie”, mert „az eső elriasztja a férfiak, asszonyok és gyerekek” tömegét. Petőfiék minden bizonnyal ismerték Heine „forradalmi meteorológiáját”, s Heine nélkül is tudták, hogy az eső ellenük dolgozik, de azt is tudták, hogy nem lehet habozni, várakozni: a bécsi forradalom a pesti hatóságokat is megbénította, de ez az aléltság nem tarthat sokáig – azonnal kell cselekedni. „... a lelkesedés olyan, mint a görögtűz; a víz nem olthatja el”, ebben bízott Petőfi – és igaza lett.
De amikor a Pilvaxba értek, még jóval nyolc óra előtt, a vállalkozás sorsa fölöttébb bizonytalannak látszott: Petőfi legközelebbi eszmetársai közül csak kevesen voltak jelen.
A különböző történeti munkákban nagy a zavar a tekintetben, hogy hány fiatal lehetett is a Pilvaxban azon a sorsdöntő reggelen. Petőfi naplója szerint a kávéház „már tele volt ifjakkal”, amikor a négyek megérkeztek. Más források szerint csak hatan jelentek meg – Petőfiékkel együtt. Mind a két állítás igaz lehet, s ellentmondásuk is megszüntethető, ha figyelmesen olvassuk a forrásokat: azok, akik megrovólag keveslik a jelentkező fiatalok számát, a vezetőkről beszélnek, az úgynevezett „közvélemény asztala” hangadóiról. Közülük bizony csakugyan többen is hiányoztak, híres írók és színészek, akik a nap folyamán fognak csatlakozni Petőfiékhez. A névtelen harcosok tömegéből azonban bizonyára már ekkor is legalább tíz-húsz fiatal tartózkodhatott a kávéházban, Petőfi különben nem írhatta, közvetlenül az események után, hogy a Pilvax „tele volt”.
A Pilvaxban Jókai beszélt a fiatalokhoz, és Petőfi elszavalta Nemzeti dalát, a verset, amely történelmet csinált. „Riadó tetszéssel” fogadták – jegyzi fel Petőfi. De ez természetes is. A márciusi ifjak itt még egymás között vannak. A siker mégis megnyugtató, ha nem is mindent eldöntő.
Amikor Petőfi lakásáról négyen elindultak, néhány polgári ruhás titkosrendőr feltartóztathatta volna őket. Most, hogy némi – feltehetően idegesítő, sőt idegtépő – várakozás után elindulnak az egyetemi ifjúság csatlakoztatására, egyetlen fegyveres járőr elegendő volna szétzavarásukra, sőt a vezetők letartóztatására. Ki tudná ezt jobban, mint éppen Petőfi? Évek óta idegeiben hordozza az üldöztetés megannyi terhét, tuja, hogy lépteit rendőrkémek figyelik; ha senkinek, neki azzal is számolnia kell, hogy már a pilvaxbeli gyülekezést jelentették a Helytartótanács urainak. Talán ezért is siet annyira, nem akar tovább várni a kávéházban. „Egy negyedórát még várjunk” – mondta türelmetlenül, s negyedóra elteltével a húsz-harminc főnyi csapat a szakadó esőben az orvosi egyetemre sietett.
Ez volt az a pillanat, amikor a hatalom még mindig cselekedhetett volna, különösebb kockázat és áldozat nélkül. Némely történelemkönyvekben azt olvashatjuk, hogy ehhez kevés volt a Pest-Budán állomásozó katonaság, ezért nem avatkozott be a Helytartótanács. A tények tanúsága szerint viszont a két városban több mint nyolcezer katona várt parancsra – vagyis a Pilvaxból kiinduló kis csapatot több százszoros túlerő fenyegette. Ha a Helytartótanács urai mégsem adtak utasítást a mozgalom elfojtására, annak két más oka volt: féltek saját hadseregük olasz katonáitól, akikről feltételezték a magyarok iránti rokonszenvet, s még inkább: sejtelmük sem volt az ifjak valóságos céljairól.
Működtek a kémek, de rosszul. A kora délelőtt órákban ülésező Helytartótanács kapja a jelentéseket, melyek szerint az ifjúság „az egyetem épülete felé menetet intéz”, de a jelentések tartalma éppolyan félrevezető, mint amilyen csapnivalóan magyartalan a nyelve. Gróf Zichy császári-királyi kamarás még mindig abban a hiszemben él, hogy Petőfiék március 19-ére akarják megszervezni az igazi tüntetést (a korábbi terv csakugyan ez is volt), a maga bürokrata eszével a március 15-i felvonulásban csak a rektor „személye elleni”megmozdulást lát.
Mondjuk ki tehát világosan, hogy a Helytartótanács elsősorban azért nem adott ki parancsot a fegyveres elhárításra, mert nem látta át a helyzetet, s mire felébredt, már késő volt. Ebből azonban az is következik, hogy a siker e tekintetben is mindenekelőtt Petőfi érdeme: hajthatatlan, türelmetlen, habozást nem ismerő sietsége nemcsak alkatából fakadt, hanem tudatos forradalmi számításból – tudta, hogy csak órák állnak az ifjúság rendelkezésére.
A költő Nemzeti dala, Jókai és Vasvári beszédei nyomán az egyetemi ifjúság óriási többsége késznek mutatkozott a harcra. Hogy a mozgósításban milyen szerepe volt személyesen Petőfinek, arra hiteles kortársi tanúvallomásunk van. Vajda János, akkor még a fiatalok között is egészen ifjú költő (tizennyolc éves volt 1848-ban) Petőfi napja című emlékezésében elmondja, hogyan fogadták a Pilvax küldötteit az orvosi egyetemen:
„... a tanár eréllyel és ridegen tiltakozott a berontás merénylete ellen., Egy szempillantásnyi csönd állott be; kínos, aggasztó csönd; az ifjúság habozni látszott, mit tegyen. Ha a tanár mellé áll, vége a kísérletnek... hogy ez őrületes merénylet, lőpor és golyó vagy szuronyhalál nélkül végződjék, arra ugyan senki nem mert fogadni eggyel száz ellen sem...”
Vajda szerint a „Petőfi-bálványozók”, akik készek voltak vele esni el „a harcban”, magukkal ragadták a többieket az udvarra – ahonnan a székről szavaló költő szavai sodorták tovább az egybeforrt tömeget.
Itt, az orvosi egyetem udvarán állta ki a Nemzeti dal az igazi tűzpróbát, itt bizonyosodott be, hogy mekkora lelkesítő erő árad belőle. A verset már öt negyedszázad koptatja, és néha már nem is gondolunk arra, hogy milyen hatalmas történelmi tett volt egy sok száz főnyi tömeg elé lépni a felszólítással:
Csak négy mondat, egy kérdőjeles a gondolkodásnak, három felkiáltójeles a tettnek. De megérti-e az ifjúság és Pest népe a pillanat parancsát? Mi lesz ha az egyetemi fiatalok az udvarról nem vonulnak tovább az utcára? A költő hiába érzi, tudja, hogy „itt az idő”, ha erről nem tudja meggyőzni a tömeget, nemcsak önmaga válik halálos veszélybe sodródott ámokfutóvá, az ügy is végzetes vereséget szenved: egy balul sikerült forradalmi kísérlet után a várost minden bizonnyal szigorú katonai ellenőrzésnek vetnék alá, s a kudarc Kossuthék pozsonyi és bécsi fellépését is erőtlenné tenné.
De sikerült. „A görgeteg megindult – írja Vajda -, ellenállhatatlanul sodorva magával a lakosságot.” Landerer nyomdájához már mintegy ötezer ember vonulhat. A szabadságot, az egyenlőséget és Kossuthot éltetik, s mindenekelőtt a sajtószabadságot.
Landerer nem volt nagy szakértője a forradalmak történetének, de azt pontosan tudta, hogy ötezer ember kívánságának nem jó ellentmondani. Ám gondolnia kellett egy esetleges későbbi felelősségre vonásra is. Ezért forma szerint hangosan tiltakozott, amikor Petőfiék eléje tették a 12 pont cenzúrázatlan kéziratát, bizalmasan viszont megsúgta nekik a megoldást, amelyet ők maguktól is kitaláltak volna: „Foglaljanak le egy sajtót...”
A fiatalok a nép nevében lefoglaltak egy nyomdagépet, Landerert pedig főnöki irodájába zárták. A nyomdászok szedni kezdték a 12 pontot, magyar és német változatban is. Petőfi levetette magát az egyik szedő asztala mellé, és elkezdte leírni a Nemzeti dalt!
Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Miért nem volt kézirat a költőnél? E kérdést eddig soha nem tették fel, pedig a dolog egyáltalán nem magától értetődő. A szavaláshoz nem kellett kézirat, Petőfinek különben is bámulatos emlékezőtehetsége volt. De a vers kinyomtatásához már írott szöveg kívánatos, ezt még az is tudja, aki nem költő, s nem volt – mint Petőfi – maga is szerkesztő. A 48 sor leírásához viszont – olvashatóan kell írni! – idő szükséges, az idő pedig drága, nem lehet kiszámítani, beavatkozik-e a hatalom, s ha igen, mikor.
Petőfi mindezt felmérhette, s ha mégse vitt magával kéziratot azon a reggel, akkor annak csak egy oka lehet: egy esetleges kudarc esetére nem akart írásos bizonyítékot maga ellen! Ez is bizonyítja, mennyire tudatában volt annak, hogy mire vállalkozott!
A „türelmetlen” Vasvári ollóval levágja az első szakaszt, és átadja a szedőnek. Azután levágja a következő strófát – és így tovább, a hat versszakot hat munkás szedi ki. Az utolsót már diktálja a költő.
Miért „türelmetlen” Vasvári? Miért diktálja az utolsó strófát Petőfi? Csak azért, mert ifjúi hiúságukban szeretnék minél hamarabb látni a szabad sajtó első termékét? Vagy mert nehéz szóval tartani a nyomda előtt esőben várakozó tömeget? Meglehet, ezért is. Igen valószínű azonban, hogy még mindig a hatalommal való versenyfutás tudatos szándéka vezeti őket. Róluk, ha téves jelentésekből is, de tud a Helytartótanács. Ők azonban semmit sem tudhatnak az ellenfél szándékairól, lépéseiről. Talán már meg is indultak a katonák a kaszárnyából. Talán már a nyomda közelében vannak. Micsoda balvégzet volna most, a diadal küszöbén elbukni! Sietni kell, minden perc veszteség vereségbe vezethet! Ezért „türelmetlen” Vasvári és Petőfi...
A kész verssel természetesen Petőfi rohant ki a nép elé. „Egy atya, ki szeretett gyermekét a halál torkából menti meg, nézhet csak olyan elragadtatással gyermekére, mint nézett Petőfi ezen cenzúrátlan nyomtatványra” – jegyezte fel egy szemtanú. Egy másik kortárs pedig, azon melegében, így rögzítette a nyomda előtti szavalás hangulatát:
„... közkívánatra Petőfi szavalá el ismét költeményét, melynek elragadó hatása nemhogy csökkent azáltal, sőt mindinkább növekedni látszék. Az egész Hatvani utca tele volt emberekkel, kik a versszakok eskürefrainjét egekig ható robajjal utánzengék. A dicsőített fiatal népköltőben itt, ezernyi sokaság előtt, szabad ég alatt, bátor homlokával s eltökélt arckifejezésével, egy őskori látnokot képzeltünk magunknak, ki rabigába vert honfiait, véreit láncaiknak összetörésére szólítja fel s ösztönzi, - s hozzáképzeltük a halhatatlanság örökzöld borostyánját halantékira!”
Az első döntő diadal örömében Petőfiék elhatározták, hogy délután népgyűlést hívnak egybe a Múzeum terére. Itt megint fel kell tennünk egy kérdést: miért? Mi szükség volt gyűlésre, amikor délelőtt céljukat már elérték a sajtószabadság „tettleges” érvényesítésével?
A válasz felét akkor kapjuk meg, ha a hatalom magatartásán gondolkodunk el. Más forradalmakban rendszerint az határozza meg az események menetét, hogy a felkelési kísérletre hatalom erőszakkal felel, s ettől kezdve az erőviszonyok alakulása szerint újra támad a forradalom, vagy esetleg visszavonul. Itt azonban az egész délelőtt folyamán csak az egyik fél lépett, a másik az értekezletesdin nem jutott túl. Petőfiéknek azonban számítaniuk kellett arra, hogy a Helytartótanács vagy akár a megijedt városi polgári hatóság erőszakhoz folyamodik. Erőt akartak tehát mutatni, hogy biztosíthassák a délelőtti vívmányt. S ha kellő erővel tudnak felvonulni, akkor mind a városi hatóságot, mind a bécsi udvart képviselő Helytartótanácsot a kész helyzet elfogadására is lehet kényszeríteni.
Ennél többre Petőfiék nem gondolhattak. Ahogyan Jókai Mór később megmagyarázta: „Könnyű más városnak forradalmat csinálni, tudja, hogy mit tegyen. Legelőször is elkergeti a kormányt, körülveszi a parlamentet, de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, amikor a kancellárunk Bécsben an, a parlamentünk pedig Pozsonyban?”
A márciusi fiatalok tehát a továbbiakban „csak” annyit tehettek, hogy a helyi hatóságokat kényszerítik megadásra.
Délután – olvashatjuk a költő naplójában – „a szakadó eső dacára mintegy 10 000 ember gyűlt a muzeum elé”. Innen vonult a nép a Városházához. Akik befértek a tárgyalóterembe, körülvették a városatyákat, és csatlakozásra szólították fel őket. A többség pedig kívülről adott nyomatékot a küldöttek szavának. Legnyomósabb azonban maga a látvány lehetett: az illedelmes viselkedésre nevelt polgárok döbbenten figyelték a padok, sőt, uram bocsá’, az asztalok tetejére kapaszkodó, sáros csizmájukkal tintásüvegeket felborító ifjakat. Az egyik tanácsnok mégis nekibátorodott annyira, hogy távozásra szólította fel a tömeget, megígérve, hogy higgadtabb viszonyok között majd megvitatják a 12 pontot.
Bentről, majd kintről is orkánként zúg a költő immár jelszóvá vált s ezrek szájából süvöltő szava: „Most vagy soha!” A városatyák engedni kényszerülnek.
„Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön... – írja Petőfi – körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam... minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!”
A katonaság nem jött. Annál inkább özönlött a tömeg a Városházához. A lavina, amelyet reggel négy ember indított el, húszezres hömpölygő görgeteggé dagadt. Ekkora erőre támaszkodva Petőfiék elszánták magukat a nap méltó megkoronázására: a tömeg élén Budára vonultak, „a helytartó tanácsot fölszólítandó, hogy a cenzúrát rögtön eltörölje Stancsicsot szabadon bocsássa, a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék”.
Ez az utoljára említett követelés mintegy utolsó bizonyítéka annak, hogy a költő az egész nap folyamán szüntelenül számolt a katonaság erőszakos fellépésével. Szerencsére délután a Pesten és Budán még sohasem látott óriási tömegtüntetés hosszú időre elvette a fegyveres erő beavatkozási kedvét. „A nagyméltóságu helytartó tanács sápadt vala és reszketni” méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. (Lapok Petőfi Sándor naplójából)
De a legkivételesebb jelenség maga a költő. Már másnap büszkén írta, versben is:
Szokatlan a dicsekvés, de teljesen jogos: a világtörténelemben sok kiváló forradalmár küzdött, é sok nagyszerű költő alkotott, de Petőfi az egyetlen költő, aki egy népforradalmat személyesen vezetett!
A dicsőség napjai gyorsan elszálltak. 1848 májusának utolsó napjaiban Petőfi egy hírlapi cikkében ilyen keserű hangot ütött meg:
„Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam... néhány hét, s ime egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. Minden elmenő hazafiúi kötelességének tartja egy-egy követ hajítani rám...”
Mi okozta e megdöbbentő változást? „Mit vétettem” – kérdi maga a költő is, és így felel: „Egy verset írtam, melynek tartalma, hogy nincsen többé szeretett király, és egy népgyűlésen kimondtam, hogy a minisztériumban nincs bizalmam.” Ha csak durva vázlatossággal is, de ismertetnünk kell a márciusi forradalom utáni állapotokat, hogy a költő és a minisztérium, vagyis a kormány ellentétét megértsük.
1848 márciusában a forradalmaktól megrémített bécsi udvar engedményekre kényszerült, és Magyarországon is – először a Habsburgok alatt – független kormány alakult. A haladó nemesség kiváló tagjaiból állt ez a kormány, Batthyány vezérlete alatt tagja lett Kossuth, Széchenyi, Eötvös, Deák is. A miniszterek általában jó hazafiak voltak, de mint nemesek, természetszerűen saját osztályérdekeiket is féltették. Amellett, Kossuth kivételével, reformerekként gondolkodtak, idegenkedtek a forradalmi megoldásoktól, a kiharcolt vívmányokkal befejezettnek tekintették a forradalmat.
Petőfi viszont mint forradalmár és mint a kisemmizett milliók képviselője, márciust csak első felvonásnak tartotta, amelyet majd követnie kell a második felvonásnak, minden feudális maradvány felszámolásának. Épp ezért kezdettől fogva bizalmatlanul tekintett a nemesi miniszterekre. Még hevesebb politikai ellenszenv támad fel benne akkor, amikor tapasztalnia kellett, hogy a kormány nem meri erélyesen szervezni a nemzeti önvédelmet.
Petőfi mint tudatos forradalmár, mint a történelem kiváló ismerője és a Habsburgok elszánt ellensége egy pillanatig sem hitt az udvar jóhiszeműségében. Ma már okmányok bizonyítják, hogy ebben feltétlenül neki volt igaza: ismerjük az aktákat, amelyekből kiderül, hogy az udvar csak ideiglenesen engedett, s várt az alkalomra, hogy fegyverrel törje le a magyar forradalmat is. A felelős magyar kormány mentségére két dolgot is megemlíthetünk. Először is: ők még nem láthatták olyan tisztán a bécsi udvar szándékait, mint azóta mi láthatjuk. Másodszor: kötelességük volt, ameddig lehet, a békés megoldás lehetőségét keresni. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a fejlemények Petőfi forradalmi éleslátását igazolják.
Már áprilisban így intette Petőfi a nemzetet, követelve, hogy a forradalmi ország ne álljon meg „félúton”. Az aggódás tomboló haraggá nőtt, amikor Petőfinek azt kellett tapasztalnia, hogy a magyar kormány ugyan csak tárgyalgat, de a bécsi udvar által bátorított ellenforradalmi erők már nyíltan készülődnek. Ekkor történt, hogy egy népgyűlésen szépítgetés nélkül, nyers szavakkal kijelentette: nem bízik a kormányban.
Az ilyesmit persze egyetlen kormány sem szereti. A költő ellen megindult a titkos és nyílt rágalmazók politikai hadjárata. Petőfi fokozatosan elszigetelődött.
Ilyen helyzetben következett el a nemzetgyűlési választások ideje. A költő Szabadszállás képviselőjének jelöltette magát, azt szerette volna, hogy a nemzetgyűlés fórumán szerezhessen híveket eszméinek.
Korábban idéztünk már A Kis-Kunokhoz intézett felhívásából. „A... ti nem vagytok remek emberek” – így bizony nem nagy sikerrel lehet udvarolni a választóknak. Mégsem ezen múlott Petőfi képviselősége, sok híve volt a kiskunok között. Csalárd módon azonban megakadályozták hívei felvonulását és szavazását, őt magát pedig erőszakkal kényszerítették távozásra. Mit, erőszakkal? Mondjuk ki magyarul: kis híján agyonverték.
„... körülvett egy egész dühöngő részeg csorda. A jel meg volt adva, mindenhonnan tódultak felém, s több mint száz torok bőgte körülöttem:
- Ez a hazaáruló, ez az akasztófáravaló muszka spion, aki el akarja adni az országot; szaggasd szét, üsd agyon!”
Nemzetőri fedezettel távolították el Petőfit Szabadszállásról, miközben a másik úton zászlóval vonultak fel szentmiklósi és lacházi választói...
Petőfi kétségbeesett haragjában sem a népet ostorozta, „hanem ámítóit, félrevezetőit”: „a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek. – Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!”
Cikkek sorozatában tájékoztatta a közvéleményt, leleplezte ellenségeit, készült az új választásra. Erre azonban nem került sor – az események túlhaladtak a nemzetgyűlési vitákon. A készülődő ellenforradalom és a forradalom összecsapásában mellékessé vált egy helyi választási csalás ügye. Az az igazság azonban, hogy az illetékes nemzetgyűlési és kormányzati szervek addig sem nagyon igyekeztek Petőfinek igazságot szolgáltatni: sokan örültek annak, hogy a nyers szavú költő nem kapott helyet a képviselők soraiban.
Petőfi mégis elmondta mindazt, amit a nemzetgyűlésben nem fejthetett ki. verseiben és cikkeiben még hevesebben ostorozta a kormányt. Különösen két kérdésben fajult el a vita. Az új hadsereg megszervezése és az olasz segély körül csaptak össze a legtöbb sebet okozó szenvedélyek.
Minden tekintetben a költőnek volt igaza, amikor a nemzetgyűlési többséggel szemben újra és újra elvi következetességgel kiállt az olasz szabadságharc nyílt támogatása mellett, és megbélyegezte azt a megalkuvó politikát, amely a magyar önvédelmet összeegyeztethetőnek vélte az olaszok ellen harcoló osztrákok bármily csekély megsegítésével. A világszabadság költőjéhez méltó szavakkal ostorozta ezt a szűk látókörű felfogást: „... ők, kik azért vannak összeküldve, hogy a magyar nemzetet kiemeljék a régi fertőből, e helyett még egy új gyalázatot csapnak a képéhez: megajánlják a segítséget Ausztriának Olaszország ellen, s ezzel magok zárják be előttünk az ajtót, melyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk.”
Petőfinek ez az 1848 nyarán kifejtett álláspontja egyenesen következett abból az elvből, amelyet már tavasszal, a forradalom kezdetén megfogalmazott, amikor is elsőként követelte, hogy hívják haza katonáinkat Olaszországból: „Szívünk vére, mely szívökből az olasz földre hull; azon vér pedig, mit ők az olaszok szívéből ontanak. Ábelvér, mely bosszúért kiált föl az istenhez az égbe...” Petőfi azt is megmondja, milyen isten bosszújára gondol: „Ha majd a szabadság közösen elfogadott istenség lesz... oda állanak a nemzetek, oltára elébe, hogy az áldást elfogadják tőle, ott fognak állani hófehér ruhában; de mi nem léphetünk oda, mert a mi ruhánkon fekete foltok lesznek, az olasz háború szégyenfoltjai... Egy pillanatunk sincs veszteni való, mindenik nap egy ilyen lemoshatatlan pecsét rajtunk.”
Jóleső szívvel idéznénk még tovább is e halhatatlan sorokat, mert nagyszerűen mutatják, hogyan értelmezte a költő a nemzeti és világszabadság egységét. Sokszor volt már példa arra a történelemből, Petőfi előtt és utána is, hogy különben akár jó szándékú politikusok is a nemzeti önérdekre hivatkozva nem átallották más nemzetek rovására érvényesíteni ezt az érdeket. Petőfi örök értékű példát mutatott elvi hajthatatlanságával.
Eszmei tekintetben kevésbé súlyos, de gyakorlatilag nem kevésbé fontos volt a hadsereg szerezése körüli politikai viszály. Ez állította szembe Petőfit atyai jó barátjával, Vörösmartyval is, aki a nemzetgyűlés többségével együtt megszavazta, hogy a honvédsereget a régi vezényleti rendszerben és nyelven állítsák fel. Petőfi forradalmi éleslátását most is igazolta az idő: a szabadságharc könyörtelen logikája hamarosan megkövetelte a hadsereg új szellemű szervezését. Abban azonban igaztalanul járt el Petőfi, hogy Vörösmarty politikai tévedésének elítélését költőtársa egész művészi pályájának értékelésére is kiterjesztette. A politikust és a költőt, kivált a magyar irodalomban és kivált a szabadságharcban, persze nem lehet kettéválasztani, de Vörösmarty nem vétett akkorát, amekkorát Petőfi támadó verse csattant. S a Szózat költőjének neve – a Vörösmartyhoz címzett vers keserű soraival ellentétben – nem „csak rövidéltű futócsillag volt” hazánk egén, hanem ma is ott fénylő „állócsillag”.
A két költő összetűzésének mérlegelésénél nemcsak azt kell még figyelembe vennünk, hogy később – nemsokára! – kibékültek, és többé semmi sem zavarta meg baráti viszonyukat. Azt is látnunk kell, hogy olyan idők jártak, amikor végveszély fenyegette a nemzetet, minden oldalról ellenforradalmi lázadás tört ellenünk, és sem idő, sem a kellő nyugalom nem volt meg ahhoz, hogy higgadtan lehessen értekezni.
Csak csodálni lehet, hogy ezen a zaklatott nyáron, szüntelen viták és politikai küzdelmek közepette, seregnyi más vers és cikk mellett élete fő művét is megírta: Az apostolt.
Szilveszter, a lírai elbeszélő költemény hőse, sok vonásával idézi a költő élet- és jellemrajzát, de nem azonos Petőfivel: a forradalmár új típusát testesíti meg, elsőként a világirodalomban! Schiller, Balzac, Stendhal, Puskin, Heine, Byron és több kiváló író alkotásaiban találkozhatunk lázadókkal, szabadsághősökkel is, de Szilveszter eredendően különbözik tőlük – ő a hivatásos forradalmár, akinek egész életét egy gyűlölt világrend elleni küzdelem tölti ki, nem ilyen-olyan külső körülmények teszik a szabadság harcosává, alkatánál és állhatatos tanulásban kimunkált meggyőződésénél fogva áldozza fel magát az emberiség új rendjéért.
Szilveszter történelembölcseletét, amely több-kevesebb mértékben minden hivatásos forradalmáréval rokon, egy nagyszerű költői kép fejezi ki:
A magyar szabadságharcnak sok áldozatos vezetője és katonája méltó arra, hogy népünk kegyelettel őrizze emlékét, de egy vonatkozásban Petőfi mindük közül kiválik: nemzeti küzdelmünket világtörténelmi távlatban tudta nézni, mint az egész emberiség önfelszabadító harcának részét. Erről az összefüggésről a forradalom válságos pillanataiban sem feledkezett meg.
A legnagyobb, az elhatároló próba 1848 őszén következett be. Amint a költő mindig is előre látta, az olasz hazafiak ellen diadalmaskodó bécsi udvar Magyarországgal szemben is elszánta magát a nyílt fellépésre: fő zsoldosa, Jellasics horvát bán szeptember 11-én átkelt a Dráván, hogy leverje a magyar forradalmat.
A kishitűek, a mérsékeltek és mérséklők ijedten hőköltek vissza az események vészes fordulatát látva, de a bátrak, a nemzeti ügy áldozatra kész harcosai most mutatták meg, mire képesek a forradalom önvédelméért. Kossuth körül kialakult egy új vezető gárda, amely véget vetett a hónapok óta tartó huzavonáknak, és harcba vitte a nemzetet.
Személyes sérelmeit félretéve, Petőfi is természetesen az elsők között teljesítette kötelességét. Azon a napon, amelyen Kossuth elindult legendás alföldi toborzó útjára, Petőfi is hadi kiküldetésbe ment a Székelyföldre. Feleségét, ki gyermeket várt, szintén magával vitte, mert számolnia kellett azzal, hogy Jellasics csapatai elfoglalják a fővárost. Útközben Erdődön hagyta Júliát, ő pedig továbbutazott, a népfelkelést akarta megszervezni.
Még mielőtt elhagyta volna Pestet, az Egyenlőségi Társulat nevű forradalmi egyesület megbízásából kiáltvánnyal fordult „Magyarország lakosaihoz”:
„Bánat és harc szól belőlünk; olyanok a mi szavaink, mint mikor a szél belesüvít a félrevert harang zúgásába.
Tűz van, tűz van... nem egy falu, nem egy város, hanem az egész ország ég. Fölharangozzuk az egész nemzetet. Talpra legények! ha most föl nem keltek, fekünni fogtok a világ végéig... föl, polgárok, föl küzdeni élet-halálra!”
S a nemzet csakugyan talpra állt. Amíg Petőfi az ország keleti felén fáradozott a népfelkelés megszervezésén, nyugaton, közelebbről Pákozd mellett a felkelt nép szétszórta Jellasics seregét. A költőhöz még nem érkezett el a győzelem híre, sőt Erdélyben a román lázadás fenyegetőbbé tette a helyzetet, mint volt. Most Petőfi versben is megismételte azt, amit fentebb idézett kiáltványában írt: a nemzetnek az élet vagy halál között kell választania. A költemény a harcoló magyarság örök jelképét teremtette meg e kezdő sorok hatalmas látomásában:
A harci biztatást a pákozdi győzelem nem tette fölöslegessé. A bizonytalankodó hadvezetés nem tudta kiaknázni a sikert, sőt a balszerencsés schwechati ütközetben az osztrákok legyőzték és visszavették seregeinket. A hátráló honvédség nem tudta megvédeni a fővárost, Pest elesett. A kormány Debrecenbe menekült. A márciussal felívelő forradalom az év végére mélypontjára zuhant. A csüggedés, a kétségbeesés heteiben Kossuth szava mellett a Petőfi cikkeiből és verseiből süvöltő harci indulat sugározta a legtöbb erőt.
Erdődön hagyva Júliát, maga is Debrecenbe sietett, részben hogy a nemzetgyűlés, a kormány, vagyis a politikai vezetés közelében lehessen, s azt némileg befolyásolhassa, részben azért, mert a honvédség októberben kinevezett századosaként ott kellett újoncokat oktatnia. Itt írta és közölte újabb és újabb harci riadóit, így például azt a cikkét is, amelyben Pest eleste után megjósolta a forradalom új felívelését:
„Megtörtént. Budapest az ellenség kezében van. Sokat veszítettünk, de korán sem mindent, s a bal esetnek bal következése csak úgy lesz, ha most elcsüggedünk.”
A kishitűekkel szemben, akik az osztrákok olaszországi és magyarországi sikereiből azt vonták le, hogy „el van ölve a forradalom”, Petőfi így érvelt, költői képekkel, de valóságos erőkkel számolva:
"Azért, hogy a láng lelohad, még nem alszik ki a tűz; azért, hogy a napot felhő borítja el, még nem hamvad ki a nap; egy szélroham, s el van fújva a felhő, fellobban a láng... Vigyázzatok rá, egy pár hónap mulva vagy talán előbb, talpon lesz ismét minden élő a művelt világban, s eget hasító robajjal fogják ostromolni a poklot, mely nem a föld alatt van, hanem itt a földön uralkodik a zsarnokok képében...”
Petőfi buzdító írásainak minden bizonnyal óriási szerepe volt abban, hogy a magyar forradalom csakugyan összeszedte erőit, és 1849 tavaszán diadalmasan visszavágott az ellenforradalomnak.
A költő ellenségei és irigy álbarátai azonban előbb csak csendben, azután egyre szemtelenebbül kezdték gúnyolgatni a „buzdító dalnokot”, ki másokat lelkesít csatára, de ő maga kerüli a vészt... Petőfihez is eljutottak a szennyes rágalmak, és el tudjuk képzelni, milyen fájdalmat okoztak becsületére büszke lelkének. Nem akart mentegetőzni a világ előtt, önmagának vallott gyötrődéseiről, egy íróasztalba zárt versben, amely csak halála után jelent meg:
Igen, ez volt az ok, amely távol tartotta Petőfit a fronttól: Debrecenbe hozott felesége mellett kellett maradnia a terhesség utolsó heteiben. Ezért várta, nemcsak mint apa, hanem mint kötelességét tudó szabadságharcos is, gyermeke születését:
Nem kellett tavaszig sem várna. December 15-én megszületett Petőfi Zoltán. Egy hónap alatt a boldog apa úgy-ahogy biztosította családja megélhetését, s feleségét és fiát Vörösmarty gondjaira bízva, elindult Bem táborába.
Mielőtt követnénk a hősi halálig vezető útján, meg kell állnunk egy pillanatra. Immár tudva, hogy az út végén mi várja a költőt, elkerülhetetlen a kérdés: csakugyan el kellett mennie? Az utóbbi időben egyre többen feleltek nemmel e kérdésre. Szerintük Petőfit beugrasztották a harcba, sőt maga a nemzet is felelős, amiért elpazarolta költőjét a csatatéren.
Téves ez az okoskodás, s Petőfi védelme címén valójában a költő megtagadását foglalja magában. Petőfi, aki atyai jó barátjának szemébe vágta: „Te írtad azt a Szózatot...?”, nem tehette ki magát annak, hogy az utókor megkérdezze tőle: „Te írtad azt Az apostolt? Indulatai olykor túlzásokba ragadták Kossuth ellen, Vörösmarty ellen, de neki joga volt erre a túlzásra, mert a szó és tett egységének elvét is hitelesítette, amikor kardot kötött oldalára.
Összeférhetetlen kötözködővé züllesztjük abban a pillanatban, amint elképzeljük, hogy az annyiszor megálmodott és megénekelt harc elől elbúvik, és kivárja a fellegek elvonulását...
Az ugratók, akik alávaló eszközökkel támadták a költőt, megérdemlik megvetésünket, de a más bőrére bátrak visszataszító serege nem azonos a nemzettel. A nemzet jobb része történelmünk legnagyszerűbb küzdelmét vívta. E harcban eszményre, példára is szüksége volt. Petőfi ilyen eszményül ajánlkozott, s aki erre vállalkozik, annak tudnia kell,mit tesz. Mint ahogy Petőfi is tudta – fenti verséből láthatjuk, mennyire várta az időt, amikor végre teljesítheti kötelességét.
Apostolságot, prófétaságot nem kötelező vállalni. De ha valaki erre szánja el magát, nem kötheti ki a nemzetnek, hogy csak életbiztosításos alapon hajlandó szolgálni. S nem biztathat másokat olyan kockázatok vállalására, amelyek alól neki a nemzettől felmentést kell kapnia.
Hamis „védelmezőitől” eltérően Petőfi megértette ezt. Ezért ment az első lehető alkalommal a csatába.
A csatába – nem a halálba. A kettő nem azonos. Vállalni a harcot annyi, int végszükség esetén a halált is vállalni. De a katonák többsége általában túléli a háborúkat. Petőfi sem azért ment Bemhez, hogy „meghaljon” a hazáért, hanem azért, hogy személyesen küzdjön a hazáért. Hogy győzhessen a hazáért.
Épp ezért kérte, hogy Bemhez osszák be. A lengyel szabadságharc hősét nemcsak dicsőséges múltja igazolta a költő szemében,hanem erélyes erdélyi bemutatkozása is. Amíg a többi fronton seregeink visszavonultak, Bem villámgyorsan rendbe szedte a rábízott csapatokat, s nekilátott a szégyenletesen elvesztett Erdély visszafoglalásának.
Nagyvárad, Kolozsvár, Szamosújvár, Beszterce, Marosvásárhely – amerre ment Petőfi, menekülők, sebesülteket szállító seregek, lőszeres és élelmiszeres kocsik torlódtak az utakon, nehezen lehetett előrehaladni. Január 25-én azonban már Medgyesről is távozott, s közel került Bem táborához. Ekkor történt, hogy egy székely csapattal találkozott. Aggódva kérdezte parancsnokukat, nem visszavonulók-e. A megnyugtató válasz után elköszönt, amikor a parancsnok megkérdezte: „Mi a neve százados úrnak?” Petőfi bemutatkozott. Nevének hallatára egy mély hang csapott ki a huszárok soraiból: „A poéta?”
„Az” – felelte a költő. Erre felbomlottak a sorok, a székely katonák körülvették a szekeret, és mennydörgő éljennel köszöntötték Petőfit. „Soha ilyen jelenetet” – jegyezte fel a névtelen emlékező. A költő megindultan nyújtotta kezét a katonáknak, akik mind meg akarták szorítani a nép poétájának jobbját. Petőfi, akit hónapokon át méltánytalan rágalmak, sérelmek és gyanúsítások értek, most úgy érezhette, hogy testvérei közé került: a forradalmi, a szabadságharcos nép közé.
Még aznap Szelindekre ért, Bem táborába. Itt is szeretettel fogadták, a vezér és a sereg egyaránt.
Petőfi ismerhette már Bem képét, metszetekről, leírásokból, de a valóság bizonyára így is meglephette: egy nyomoréknak látsz öregember állt előtte (pedig Bem csak ötvenöt éves volt), egy komor, zárkózott, mit tagadjuk, csúnyácska férfi, akiből senki sem nézte volna ki, hogy a forradalmi háború zsenijével van szerencséje beszélni.
Már amennyit Bem egyáltalán beszélt. Nem szerette a csevegést, tömör, sőt kurta vezényszavakon kívül nem sok mondatot lehetett hallani tőle. Petőfivel kivételt tett. Néhány hét alatt felismerte benne ha nem is a nagy költőt, hiszen verseit csak Petőfi hevenyészett francia tolmácsolásában ismerhette, de a nagy jellemet és a hajthatatlan szabadságharcost annál inkább. Féltette, óvta, fiának nevezte, s amikor csak lehetett, futárként a kormány székhelyére küldte, hogy addig is távol tartsa a csatától.
Erre a gondoskodásra annál is inkább szükség volt, mert Petőfi nem sokkal megérkezése után átesett a tűzkeresztségen, és már első csatáiban a vakmerőségig menő bátorságot tanúsított.
Bem a szelindeki katlanban visszaszorította az ellenséget, de erősítésért Vízaknára vonult, ahol a túlerő vereséget mért rá. Hátrálást rendelt el, de a csata hevében előrelovagló költő nem hallotta a parancsot, és meg akarta állítani a visszakozó katonákat. Kivont karddal, „torkaszakadtából” kiáltotta:
Az idézet a Csatadalból van, amelyet Petőfi nemrég ajánlott fel terjesztésre a nemzetgyűlésnek (el is fogadták – azután belökték egy irattárba porosodni), s amely így folytatódik:
El is vesztek volna Vízakna sós tavai között, mint egy másik vers mondja:
Itt a szörnyű vízaknai mészárlásban tanulta meg ismerni és becsülni Petőfi a lengyel tábornok rettenthetetlen lelkierejét és katonai leleményességét. Ő, aki soha fejet nem hajtott hatalmasságok előtt, ő, aki még Kossuth dicsőítésére sem volt hajlandó, most „könnyes szemekkel” bámulta Bem „lelki nagyságát”:
Bemet a vereség nem törte meg, helyreállította a sereget, és a diadalmas csaták sorában kiűzte Erdélyből az ellenséget. Mielőtt még elkezdődött volna a dicsőséges tavaszi hadjárat, amelyben Magyarország szívéből is kikergették a hódítókat, Bem jelenthette Kossuthnak, hogy felszabadította Erdélyt.
Közben a költő, akit Bem ismételten a kormányhoz küldött, összeütközésekbe keveredett a hadsereg vezetőivel, akik irigykedtek „a lengyelre”, s demokrata segédtisztjével szívesen éreztették vezéri fensőbbségüket. A megsértett költő lemondott rangjáról. Amikor azonban április 1-én jelentkezett Szebenben parancsnokánál, az tüstént visszaadta rangját, sőt... De erről beszéljen maga Petőfi:
„Szászsebes, ápr. 11. ... Tennap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van ezek közé tartozni. S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan, nem azáltal, hogy érdemjelet kaptam, hanem azon mód által, mellyel azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem, vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet ki nem írjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével,mert jobbja még föl van kötve (középső ujját vitte el a golyó a szászvárosi csatában – F.S.), s ezt mondá: „bal kézzel tűzöm föl, szívem felőli kezemmel!” s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! – az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szegény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „„Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.””
Ma is csak megilletődve olvashatjuk e sorokat: milyen értetlenül, mennyire szeretet nélkül bántak Petőfivel, mennyire nem becsülték azok, akiknek e legelső gondjuk kellett volna hogy legyen, pedig íme, egy igazi forradalmár katona milyen könnyen és milyen egyszerűen megtalálta az utat az „összeférhetetlen” költőhöz.
Bem saját hátaslovával, egy arabs ménnel is megajándékozta segédtisztjét, elő is léptette őrnaggyá. Sajnos, azt kell mondanunk, minél inkább kitüntette szeretetével és bizalmával, annál inkább kihívta védence ellen „a lengyelre” féltékeny magyar katonai vezetők ellenszenvét.
Mindez szerepet játszott abban a lehangoló eseménysorozatban is, amely újabb fájdalmas összeütközésbe sodorta Petőfit a magyar hadvezetéssel, s amelynek kiindulópontja az úgynevezett Vécsey-ügy lett.
Vécsey Károly derék katona volt, és mártír lett: a bosszuló ellenforradalom őt is meggyilkolta, Aradon a tizenhármak sorában utolsónak marad, nincs kitől búcsúznia – Damjanichnak a bitóról lecsüngő kezét csókolja meg. E kép él bennünk róla mindaddig, amíg a tizenhármak emléke élni fog. Bem és Petőfi azonban nem láthatta így, az ő szemükben Vécsey az a katona volt, aki kicsinyes mulasztásával tönkretette Bem egyik hadászati kezdeményezését. Bem teljes joggal követelt vizsgálatot tábornoktársa ellen, forradalmi időkről lévén szó, az is érthető, hogy nem kímélte megbélyegző szavaival. De kár volt jelentését közzé is tennie a sajtóban. Nemcsak azért, mert minden ilyen ügyben a felettes hatóságé a döntő szó, hanem azért is, mert a jelentés fordítóját, Petőfit akaratlanul is nehéz helyzetbe sodorta.
A hadsereg és a kormány vezetői azonnal felismerték Petőfi stílusát. Az elmérgesedett légkörben természetesen rögtön arra gondoltak, a költő nemcsak fordította, hanem fogalmazta is e vádló jelentést. S utána már nemcsak ezt gondolták, hanem – vizsgálat nélkül – hittek is saját gyanakvásuknak. Amikor 1849. május elején Petőfi ismét futárként jelentkezett Debrecenben, otromba módon kétségbe vonták a kétségbevonhatatlan adatokkal igazolható tényt, hogy tudniillik a segédtiszt csak fordította tábornoka iratát, sőt még az őrnagyi ruha jogtalan viselésével is megvádolták! Pedig a honvédség szabályzata értelmében minden hadseregparancsnoknak joga volt a csatatéren „tisztjeit előléptetésben részesíteni” – ezt a Petőfit meghurcoló Klapka Györgynek tudnia kellett, mert ő is a csatatéren kapta tábornoki rangját.
Ne részletezzük e csúnya viszályt, amelybe az immár több mint egy esztendeje tartó forradalom zaklatott politikai szenvedélyei és politikai ellentétei is belejátszottak –a jogtalanul megsértett költő lemondott őrnagyi rangjáról.
Mindennek szomorú következése lett. Lemondását nem fogadták el, erre a katonaságtól is megvált, „egészen és örökre”. Őrnagyi fizetésétől elesvén, újra, mint életében annyiszor, nehéz szükségbe került. Megindító jele ennek Aranyhoz május 27-én írt levele: „Eredj el Szentpáli térparancsnokhoz, s kérd meg őt igen szépen nevemben, hogy lovamat adja el árverés útján. Légy jelen te is az árverésen, s megmondhatod a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának!”
Nem tudjuk, mi lett a tervezett árverésből, csak annyit tudunk, hogy Petőfi lova nélkül maradt. Pedig nemsokára elkövetkezett a pillanat, amikor a szó szoros értelmében életbevágó szüksége lett volna rá...
A fővárost, majd Buda várát is visszafoglalta a honvédség. A diadalmas tavaszi feltámadás minden igaz hazafit bizakodással töltött el. A nagy örömből csak egy ember maradt ki – az, aki az elsők között érdemelte volna meg az elégtételt.
Nem vlt elég, hogy a honvédségből kimarták, hogy ismét a szegénység fenyegette, a halál is meglátogatta: két hónap leforgása alatt előbb apját, majd anyját vesztette el. Neki sincs már több ideje hátra, csupán két hónapja.
A derűre ború jött – a megvert, megalázott Habsburgok az orosz cártól kértek segítséget. S Petőfi, aki a diadal csúcsain visszavonult, most a bajban ismét jelentkezett. Jött a halál című versében, amely az életében megjelent művei közül az utolsó, újra a harcoló nemzet költőjeként buzdított a végső küzdelemre:
Megírta A honvéd című verset is, röplapokon terjesztette, az új miniszterelnök, Szemere Bertalan át is vett a kormány részére 25 ezer példányt, 500 forintért. Minél nagyobb veszélybe zuhant az ország, annál inkább szükség lett Petőfi szavára. 1849 júniusában Kossuth is felkérte (miként Arany Jánost is), segítsen a főváros népének mozgósításában, az orosz intervenciótól ismét felbátorodó ellenség visszaverésében.
A főváros mellett vívandó „véres, elhatárzó, utolsó leheletünkig tartó csatára” nem került sor, nem Kossuth gyávasága miatt, hanem azért, mert az adott iszonyok közepette egy ilyen ütközetnek nem voltak meg a hadászati feltételei. A költő becsapottnak érezte magát, megint elkeseredett, s „megemlékezvén még előbbeni” sebeiről is, családjával együtt Mezőberénybe utazott, „azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se” kényszerítse sorsa – amint erről Aranynak beszámolt július 11-i levelében.
De olyan idők zúdultak az országra, amikor Petőfi Sándor nem maradhatott békési magányában. Egyszer már üzent érte Bem, és pénzt is küldött neki, magához híva „fiát”; akkor a pénzt köszönettel visszairányította, de amikor Bem hívó szava másodszor is elérte, nem habozás nélkül, de végül is határozottan, eltökélten felkerekedett, hogy vezéréhez menjen.
Hangsúlyozzuk itt is: nem az „ugratók” tanácsára. Éppen ellenkezőleg, érett megfontolásból. Körözött lázító volt, az egész ország ismerte – az ellenforradalom elől el nem bújhatott. A győzelemhez Bem oldalán volt a legtöbb esélye, ha pedig minden elveszett, Bem segítségével lett volna legjobb lehetősége arra, hogy külföldre meneküljön. Mint ahogy a hóhér kezére vagy börtönökbe kerültek mindazok, akik Görgeynél kerestek támaszt, de épen külföldre jutottak mindazok, akik Bemmel együtt akarták elhagyni az országot, és az utolsó pillanatig vele maradtak. Ez a lehetőség nyílt volna Petőfi számára is; végzetes szerencsétlenség, hogy két héttel Bem sikeres menekülése előtt a rettenetes segesvári csatában ő is elesett.
1849. július 29-i utolsó levelében leírta Júliának, hogyan érte utol Bem seregét:
„Bemmel Berecken találkoztam; megálltam hintaja mellett,s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást: „mon fils, mon fils, mon fils” szólt az öreg sírva.” (Mon fils – fiam, franciául.)
Ez az utolsó levél lebírhatatlan életerőről, bizakodásról, sőt derűről tanúskodik: „...Csík-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék...”
Ennyire nem sejtette, mi vár rá? Ne gondoljuk. Nem tettette az életkedvet, mert ilyen volt, de azért felmérte a veszélyeket is. Hosszú harcra számított, csakugyan Erdélyben akart letelepedni, a legjobb tábornok közelében, de „míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában – írta -, addig ezt tenni nem merem”.
Levele befejezése az utolsó fennmaradt mondatait őrzi:
„Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél elébb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor számtalanszor imádó férjed
Ugyanezen a napon Bem visszaadta őrnagyi rangját. Másnap Székelykeresztúrra mentek. Harmadnap, 1849. július 31-én reggel három órakor fújták az ébresztőt – a maroknyi sereg megindult az oroszok ellen.
Nem kell, nem is szabad drámai módon szőnünk az eseményeket – mindenki tudja, hogy a Segesvár melletti csatában Bem vereséget szenvedett. Annál inkább szükség van arra, hogy megvédjük a tábornokot a kalandorság sokszor kimondott s újabban is nemegyszer éreztetett vádja ellen. „Miért kellett vállalnia, az ütközetet az elsöprő túlerővel szemben?” – ez a kérdés a vád lényege. Azért, mert ez volt a kötelessége! Meg kellett akadályoznia, hogy az Erdélyben harcoló cári csapatok egyesülhessenek az ellenforradalom alföldi erőivel. S a segesvári verség ellenére kötelességét teljesítette, célját el is érte: szétzilált seregét megint – hányadszor már! – rendbe szedte, s pár nap múlva újra bevette Szebent, Vesztényiig üldözve a cári csapatokat – a szabadságharc utolsó győztes csatájában.
Lüders hiába nyert tehát Segesvárnál, nem tudott áttörni főerőihez. Arról már nem tehetett Bem, hogy Görgey így is letette a fegyvert. Ezt nem láthatta előre... Utólag nézve vált hiábavalóvá a segesvári csata; akkor, július 31-én Bemnek azt kellett tennie, amit tett, amit egy nemzeti szabadságharc tábornokától várni lehetett és kellett.
... A szomorú csak az, hogy mintegy félezernyi hős életébe került mindez, s e félezer hős közt esett el Petőfi is.
Bem déli egy órakor, az ütközet veszélyre forduló pillanataiban utasította Petőfit, vonuljon vissza a harctól. A költő azonban nem tudott távol maradni a sorsdöntőnek érzett ütközettől. Délután öt óra felé szemtanúk ismét látták a Sárpatak hídjánál, 200 székely újonc épp akkor igyekezett puskatűzzel megállítani a mintegy 800 főnyi dzsidás kozáksereget. Egy katonaorvos kiáltással hívta fel figyelmét az iszonyú támadásra, de Petőfi csak legyintett: „Potomság!” Ez az utolsó szava, amelyet meglehetős valószínűséggel hitelesnek tekinthetünk.
Ekkor vette észre, hogy ez nem olyan roham, mint amelyet Vízaknánál meg Szászsebesnél átélt, s amelyet Bem visszaveretett – ezt a túlerőt nem lehetett feltartóztatni, maga a vezér is futásnak eredt. Ő még látta a menekülő Bemet, de a tábornokon kísérő lovasoktól Bem nem láthatta őt. Most már ő is futni kezdett. Futni, mert nem volt lova! A fentebb említett katonaorvos a domb tetejéről visszapillantva még egyszer felfedezte a Fejéregyháza és Héjjasfalva közti országúton menekülő költőt; fedetlen fővel szaladt, zubbonya széttárult, lengett, mint valami jelzászló.
Mindabból, ami ezután következett, semmit sem tudunk hiteles forrásból. Legendák, kitalálások, feltevések, jóhiszemű vagy rossz szándékú mesék között válogathatunk, de a költőt meghalni egyetlen tanú sem látta!
Ez a fő oka annak, hogy később annyi gyermeteg legenda született a fogoly, a bujdosó Petőfiről. Minden ilyen történet alaptalan. Ha meghalni nem is, holtan látták a költőt, méghozzá egy kívülálló, érdektelen tanú, az osztrák szolgálatban álló Heydte őrnagy.
Szolgálata abban az időben a csatatereket ellepő sakálokéval és hiénákéval rokon. Eltemetteti a halottakat, a tisztek iratait elrabolja, kifaggatja a foglyokat és így tovább.
Az ispánkúti kaptatóhoz érve polgári ruhás halottat vesz észre – a rablásban már megelőzték kozák szövetségesei: a mellén átszúrt felkelőt azok fosztották ki, csak az iratokat hagyták meg. Felszedeti a halottnál talált papírokat, amelyek kétségtelenné teszik, hogy Bem közvetlen környezetéhez tartozik a polgári ruhás „felkelőtiszt”. Szemügyre is veszi az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas férfit – ezek a szavak az ő jelentéséből valók -, és amikor a fogoly tiszteket kérdezi, azok a megadott személyleírásra egybehangzóan felelik: Petőfi volt!
Ő is volt, nem lehetett más. Menekülés közben ölték meg, szembefordult a gyilkosokkal, akik az öldöklést rablással folytatták. Ne részletezzük, hogyan történhetett mindez, csak egy biztos: elesett.
Úgy, ahogy annyiszor elképzelte, a csatatéren. És mégsem úgy. A fújó paripák holtteste mellett nem a világszabadság kivívott diadalára száguldtak, a győzelmes ellenforradalom zsoldosait repítették újabb és újabb gaztetteik felé.
És mégis ő győzött. Nem szólam, nem üres vigasztalás, övé a diadal.
Soha oly világosan nem láthattuk, ezt, mint napjainkban, amikor születésének másfél százados évfordulóján az egész művelt világ az emberiség nagy harcosainak kijáró tisztelettel emlékezik meg róla.
Diadalt aratott eszméivel, amelyeket a XIX. század költői számára fogalmazott meg, de amelyek ma is időszerűek, és még holnap is azok lesznek:
Petőfi iskolái: Kecskemét, Szabadszállás, Sárszentlőrinc, Pest, Aszód, Selmec, Pápa
Ifjúkori katonáskodásának állomáshelyei: Sopron, Graz, Zágráb, Károlyváros
A vándorszínész pihenői: Balatonfüred, Ozora, Simontornya, Szekszárd, Mohács, Mezőberény, Székesfehérvár, Kecskemét, Nagykőrös, Pozsony, Debrecen, Diószeg, Székelyhíd
Az 1845-ös utazás: Kassa, Eperjes, lőcse, Késmárk, Igló, Rozsnyó, Losonc, Salgó, Balassagyarmat
Az 1847-es utazás: Debrecen, Nagykároly, Erdőd, Nagybánya, Szatmár, Nagyvárad, Nagyszalonta, Szolnok, Abony, Rimaszombat, Putnok, Miskolc, Szerencs, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Széphalom, Ungvár, Munkács, Beregszász, Koltó, Kolozsvár
A honvédtiszt nevezetesebb állomásai: Pest, Debrecen, Marosvásárhely, Medgyes, Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Kolozsvár, Nagyszalonta, Nagyszeben, Vajdahunyad, Karánsebes, Lugos, Freidorf, Mezőberény, Szolnok, Székelykeresztúr, Fehéregyháza
„Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép; mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel. Petőfi merész föllépése nélkül ki tudja, meddig elforgatták volna a politikusok a szóbeszéd archimedesi csavarát. Egy reggeltül estig tartó fényes álom volt ez az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Mint két egymáshoz láncolt fegyvertárs, mentünk a nap fátuma elé, Petőfivel.”
Fátum volt csakugyan, történelmi végzet. De a históriában csak ritkán fordul elő, hogy a hős és végzete ilyen példásan váljon eggyé.
1. „RABOK LEGYÜNK, VAGY SZABADOK?”
„Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” – e gondolattal aludt el Petőfi a március 14-éről március 15-ére virradó éjszakán, miután az éj nagy részét „imádott kis feleségével” töltötte, a forradalom legelső lépéséről „tanácskozva”.
Petőfi e vallomásában nemcsak az az érdekes, hogy Júlia milyen „buzdítólag” állt a költő mellett a történelmi órákban, mennyire be volt avatva réje terveibe. A forradalmi napló második fejezetének – mert abból idéztünk – legérdekesebb része a kérdés, amellyel Petőfi „elaludt”: „és ha lelövöldöznek?”
Bizony, időnként elfeledkezünk arról, hogy mi is zajlott március 15-én... Nem az eseményekről, azokat kívülről fújjuk: jelentőségükről feledkezünk meg. Öt negyedszázad iskolai és egyéb március 15-i ünnepélyeinek hatása alatt képzeletünkben maga a nagy nap is kezd hasonlítani valamiféle iskolai ünnepélyhez, szavalgatással és szónoklatokkal felcifrázott diákfelvonuláshoz. Mert hogy végül is vérontás nélkül ért véget a nap, utólag visszatekintve békés dáridónak látszik az egész, egy kicsit nagyobb méretű majálisnak.
De Petőfiék nem láthatták előre, hogy az illetékes hatóságok végül is nem mernek tűzparancsot kiadni. Minden addigi történelmi tapasztalatuk, kivált az általuk annyira tanulmányozott francia forradalmaké, azt bizonyította, hogy a jogaiért tüntető népnek a hatalom golyóval szokott felelni, mint ahogy 1789 júliusában, 1830 júliusában és 1848 februárjában is történt.
Azért, mert Petőfi a továbbiakban nem emlegeti éjszakai gondolatait, nem szabad azt hinnünk, hogy másnap reggel már eszébe sem jutott többé a félelem, ellenkezőleg: bizonyosak lehetünk abban, hogy az egész napot állandó forradalmi készenlétben, idegfeszítő izgatottságban, szorongásban csinálták végig. Március 15-e nemcsak a hatalom feletti győzelem diadalmámora, hanem a tett következményeitől való félelem legyőzésének felszabadító öröme is. A szorongató kételkedés és a bizakodás harcát fel kell ismernünk azokban a tudatosan száraz, tényközlő mondatokban is, amelyek csak a cselekvésről beszélnek, s hallgatnak a lélek belső küzdelmeiről.
Idézzük Petőfit, mi történt, amikor reggel előadta szándékát a „sajtó rögtöni fölszabadításáról”:
„Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.
- Jó jel! – kiáltánk föl egyhangúlag.
Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?
- Szerda – felelt egyik.
- Szerencsés nap, - mondám, - szerdán házasodtam meg!
Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el;mindkettő riadó tetszéssel fogadtatott.”
Képzeljük el a jelenetet: Vasvári és Petőfi föl és alá jár a szobában, Vasvári bottal hadonászik – az izgatottság letagadhatatlan külső jegei ezek. Utána a Bécs felé repülő szuronyra „egyhangúlag” kiáltják: „Jó jel!” Mint ahogy a szerdai napot is „szerencsésnek” találja Petőfi házassága miatt. Csakugyan olyan babonásak lettek volna a magyar értelmiség legfelvilágosultabb vezetői, hogy kedvező előjelekben és szerencsés napokban hittek? Nem, ezek a belső feszültségből fakadó szavak arról árulkodnak, milyen nagy elszántságra volt szükségük, milyen szívesen támasztották meg bátorságukat jelentéktelen mozzanatokkal is.
A többit minden magyar tudja, már kisdiák korában megtanulja. Mégis érdemes követnünk a költő naplóját, mert a folytatásban sem beszél a vállalkozás kockázatairól, s hasznos lesz, ha pótoljuk e szándékos mulasztását.
A négy kezdeményező Petőfi lakásáról a Pilvaxba sietett, a pesti értelmiségi ifjúság kedvelt találkozóhelyére. Az arcukba csapó eső nem csupán egy-két cifra indulatszóra, hanem kellemetlen gondolatokra is ragadhatta őket.
Heinrich Heine, a nagy német költő, kit Petőfi is igen becsült, az 1830-as francia forradalomról írva kifejtette, milyen időjárás kell egy sikeres népi megmozduláshoz: az esőnek például „nem szabad esnie”, mert „az eső elriasztja a férfiak, asszonyok és gyerekek” tömegét. Petőfiék minden bizonnyal ismerték Heine „forradalmi meteorológiáját”, s Heine nélkül is tudták, hogy az eső ellenük dolgozik, de azt is tudták, hogy nem lehet habozni, várakozni: a bécsi forradalom a pesti hatóságokat is megbénította, de ez az aléltság nem tarthat sokáig – azonnal kell cselekedni. „... a lelkesedés olyan, mint a görögtűz; a víz nem olthatja el”, ebben bízott Petőfi – és igaza lett.
De amikor a Pilvaxba értek, még jóval nyolc óra előtt, a vállalkozás sorsa fölöttébb bizonytalannak látszott: Petőfi legközelebbi eszmetársai közül csak kevesen voltak jelen.
A különböző történeti munkákban nagy a zavar a tekintetben, hogy hány fiatal lehetett is a Pilvaxban azon a sorsdöntő reggelen. Petőfi naplója szerint a kávéház „már tele volt ifjakkal”, amikor a négyek megérkeztek. Más források szerint csak hatan jelentek meg – Petőfiékkel együtt. Mind a két állítás igaz lehet, s ellentmondásuk is megszüntethető, ha figyelmesen olvassuk a forrásokat: azok, akik megrovólag keveslik a jelentkező fiatalok számát, a vezetőkről beszélnek, az úgynevezett „közvélemény asztala” hangadóiról. Közülük bizony csakugyan többen is hiányoztak, híres írók és színészek, akik a nap folyamán fognak csatlakozni Petőfiékhez. A névtelen harcosok tömegéből azonban bizonyára már ekkor is legalább tíz-húsz fiatal tartózkodhatott a kávéházban, Petőfi különben nem írhatta, közvetlenül az események után, hogy a Pilvax „tele volt”.
A Pilvaxban Jókai beszélt a fiatalokhoz, és Petőfi elszavalta Nemzeti dalát, a verset, amely történelmet csinált. „Riadó tetszéssel” fogadták – jegyzi fel Petőfi. De ez természetes is. A márciusi ifjak itt még egymás között vannak. A siker mégis megnyugtató, ha nem is mindent eldöntő.
Amikor Petőfi lakásáról négyen elindultak, néhány polgári ruhás titkosrendőr feltartóztathatta volna őket. Most, hogy némi – feltehetően idegesítő, sőt idegtépő – várakozás után elindulnak az egyetemi ifjúság csatlakoztatására, egyetlen fegyveres járőr elegendő volna szétzavarásukra, sőt a vezetők letartóztatására. Ki tudná ezt jobban, mint éppen Petőfi? Évek óta idegeiben hordozza az üldöztetés megannyi terhét, tuja, hogy lépteit rendőrkémek figyelik; ha senkinek, neki azzal is számolnia kell, hogy már a pilvaxbeli gyülekezést jelentették a Helytartótanács urainak. Talán ezért is siet annyira, nem akar tovább várni a kávéházban. „Egy negyedórát még várjunk” – mondta türelmetlenül, s negyedóra elteltével a húsz-harminc főnyi csapat a szakadó esőben az orvosi egyetemre sietett.
Ez volt az a pillanat, amikor a hatalom még mindig cselekedhetett volna, különösebb kockázat és áldozat nélkül. Némely történelemkönyvekben azt olvashatjuk, hogy ehhez kevés volt a Pest-Budán állomásozó katonaság, ezért nem avatkozott be a Helytartótanács. A tények tanúsága szerint viszont a két városban több mint nyolcezer katona várt parancsra – vagyis a Pilvaxból kiinduló kis csapatot több százszoros túlerő fenyegette. Ha a Helytartótanács urai mégsem adtak utasítást a mozgalom elfojtására, annak két más oka volt: féltek saját hadseregük olasz katonáitól, akikről feltételezték a magyarok iránti rokonszenvet, s még inkább: sejtelmük sem volt az ifjak valóságos céljairól.
Működtek a kémek, de rosszul. A kora délelőtt órákban ülésező Helytartótanács kapja a jelentéseket, melyek szerint az ifjúság „az egyetem épülete felé menetet intéz”, de a jelentések tartalma éppolyan félrevezető, mint amilyen csapnivalóan magyartalan a nyelve. Gróf Zichy császári-királyi kamarás még mindig abban a hiszemben él, hogy Petőfiék március 19-ére akarják megszervezni az igazi tüntetést (a korábbi terv csakugyan ez is volt), a maga bürokrata eszével a március 15-i felvonulásban csak a rektor „személye elleni”megmozdulást lát.
Mondjuk ki tehát világosan, hogy a Helytartótanács elsősorban azért nem adott ki parancsot a fegyveres elhárításra, mert nem látta át a helyzetet, s mire felébredt, már késő volt. Ebből azonban az is következik, hogy a siker e tekintetben is mindenekelőtt Petőfi érdeme: hajthatatlan, türelmetlen, habozást nem ismerő sietsége nemcsak alkatából fakadt, hanem tudatos forradalmi számításból – tudta, hogy csak órák állnak az ifjúság rendelkezésére.
A költő Nemzeti dala, Jókai és Vasvári beszédei nyomán az egyetemi ifjúság óriási többsége késznek mutatkozott a harcra. Hogy a mozgósításban milyen szerepe volt személyesen Petőfinek, arra hiteles kortársi tanúvallomásunk van. Vajda János, akkor még a fiatalok között is egészen ifjú költő (tizennyolc éves volt 1848-ban) Petőfi napja című emlékezésében elmondja, hogyan fogadták a Pilvax küldötteit az orvosi egyetemen:
„... a tanár eréllyel és ridegen tiltakozott a berontás merénylete ellen., Egy szempillantásnyi csönd állott be; kínos, aggasztó csönd; az ifjúság habozni látszott, mit tegyen. Ha a tanár mellé áll, vége a kísérletnek... hogy ez őrületes merénylet, lőpor és golyó vagy szuronyhalál nélkül végződjék, arra ugyan senki nem mert fogadni eggyel száz ellen sem...”
Vajda szerint a „Petőfi-bálványozók”, akik készek voltak vele esni el „a harcban”, magukkal ragadták a többieket az udvarra – ahonnan a székről szavaló költő szavai sodorták tovább az egybeforrt tömeget.
Itt, az orvosi egyetem udvarán állta ki a Nemzeti dal az igazi tűzpróbát, itt bizonyosodott be, hogy mekkora lelkesítő erő árad belőle. A verset már öt negyedszázad koptatja, és néha már nem is gondolunk arra, hogy milyen hatalmas történelmi tett volt egy sok száz főnyi tömeg elé lépni a felszólítással:
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
Csak négy mondat, egy kérdőjeles a gondolkodásnak, három felkiáltójeles a tettnek. De megérti-e az ifjúság és Pest népe a pillanat parancsát? Mi lesz ha az egyetemi fiatalok az udvarról nem vonulnak tovább az utcára? A költő hiába érzi, tudja, hogy „itt az idő”, ha erről nem tudja meggyőzni a tömeget, nemcsak önmaga válik halálos veszélybe sodródott ámokfutóvá, az ügy is végzetes vereséget szenved: egy balul sikerült forradalmi kísérlet után a várost minden bizonnyal szigorú katonai ellenőrzésnek vetnék alá, s a kudarc Kossuthék pozsonyi és bécsi fellépését is erőtlenné tenné.
De sikerült. „A görgeteg megindult – írja Vajda -, ellenállhatatlanul sodorva magával a lakosságot.” Landerer nyomdájához már mintegy ötezer ember vonulhat. A szabadságot, az egyenlőséget és Kossuthot éltetik, s mindenekelőtt a sajtószabadságot.
Landerer nem volt nagy szakértője a forradalmak történetének, de azt pontosan tudta, hogy ötezer ember kívánságának nem jó ellentmondani. Ám gondolnia kellett egy esetleges későbbi felelősségre vonásra is. Ezért forma szerint hangosan tiltakozott, amikor Petőfiék eléje tették a 12 pont cenzúrázatlan kéziratát, bizalmasan viszont megsúgta nekik a megoldást, amelyet ők maguktól is kitaláltak volna: „Foglaljanak le egy sajtót...”
A fiatalok a nép nevében lefoglaltak egy nyomdagépet, Landerert pedig főnöki irodájába zárták. A nyomdászok szedni kezdték a 12 pontot, magyar és német változatban is. Petőfi levetette magát az egyik szedő asztala mellé, és elkezdte leírni a Nemzeti dalt!
Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Miért nem volt kézirat a költőnél? E kérdést eddig soha nem tették fel, pedig a dolog egyáltalán nem magától értetődő. A szavaláshoz nem kellett kézirat, Petőfinek különben is bámulatos emlékezőtehetsége volt. De a vers kinyomtatásához már írott szöveg kívánatos, ezt még az is tudja, aki nem költő, s nem volt – mint Petőfi – maga is szerkesztő. A 48 sor leírásához viszont – olvashatóan kell írni! – idő szükséges, az idő pedig drága, nem lehet kiszámítani, beavatkozik-e a hatalom, s ha igen, mikor.
Petőfi mindezt felmérhette, s ha mégse vitt magával kéziratot azon a reggel, akkor annak csak egy oka lehet: egy esetleges kudarc esetére nem akart írásos bizonyítékot maga ellen! Ez is bizonyítja, mennyire tudatában volt annak, hogy mire vállalkozott!
A „türelmetlen” Vasvári ollóval levágja az első szakaszt, és átadja a szedőnek. Azután levágja a következő strófát – és így tovább, a hat versszakot hat munkás szedi ki. Az utolsót már diktálja a költő.
Miért „türelmetlen” Vasvári? Miért diktálja az utolsó strófát Petőfi? Csak azért, mert ifjúi hiúságukban szeretnék minél hamarabb látni a szabad sajtó első termékét? Vagy mert nehéz szóval tartani a nyomda előtt esőben várakozó tömeget? Meglehet, ezért is. Igen valószínű azonban, hogy még mindig a hatalommal való versenyfutás tudatos szándéka vezeti őket. Róluk, ha téves jelentésekből is, de tud a Helytartótanács. Ők azonban semmit sem tudhatnak az ellenfél szándékairól, lépéseiről. Talán már meg is indultak a katonák a kaszárnyából. Talán már a nyomda közelében vannak. Micsoda balvégzet volna most, a diadal küszöbén elbukni! Sietni kell, minden perc veszteség vereségbe vezethet! Ezért „türelmetlen” Vasvári és Petőfi...
A kész verssel természetesen Petőfi rohant ki a nép elé. „Egy atya, ki szeretett gyermekét a halál torkából menti meg, nézhet csak olyan elragadtatással gyermekére, mint nézett Petőfi ezen cenzúrátlan nyomtatványra” – jegyezte fel egy szemtanú. Egy másik kortárs pedig, azon melegében, így rögzítette a nyomda előtti szavalás hangulatát:
„... közkívánatra Petőfi szavalá el ismét költeményét, melynek elragadó hatása nemhogy csökkent azáltal, sőt mindinkább növekedni látszék. Az egész Hatvani utca tele volt emberekkel, kik a versszakok eskürefrainjét egekig ható robajjal utánzengék. A dicsőített fiatal népköltőben itt, ezernyi sokaság előtt, szabad ég alatt, bátor homlokával s eltökélt arckifejezésével, egy őskori látnokot képzeltünk magunknak, ki rabigába vert honfiait, véreit láncaiknak összetörésére szólítja fel s ösztönzi, - s hozzáképzeltük a halhatatlanság örökzöld borostyánját halantékira!”
Az első döntő diadal örömében Petőfiék elhatározták, hogy délután népgyűlést hívnak egybe a Múzeum terére. Itt megint fel kell tennünk egy kérdést: miért? Mi szükség volt gyűlésre, amikor délelőtt céljukat már elérték a sajtószabadság „tettleges” érvényesítésével?
A válasz felét akkor kapjuk meg, ha a hatalom magatartásán gondolkodunk el. Más forradalmakban rendszerint az határozza meg az események menetét, hogy a felkelési kísérletre hatalom erőszakkal felel, s ettől kezdve az erőviszonyok alakulása szerint újra támad a forradalom, vagy esetleg visszavonul. Itt azonban az egész délelőtt folyamán csak az egyik fél lépett, a másik az értekezletesdin nem jutott túl. Petőfiéknek azonban számítaniuk kellett arra, hogy a Helytartótanács vagy akár a megijedt városi polgári hatóság erőszakhoz folyamodik. Erőt akartak tehát mutatni, hogy biztosíthassák a délelőtti vívmányt. S ha kellő erővel tudnak felvonulni, akkor mind a városi hatóságot, mind a bécsi udvart képviselő Helytartótanácsot a kész helyzet elfogadására is lehet kényszeríteni.
Ennél többre Petőfiék nem gondolhattak. Ahogyan Jókai Mór később megmagyarázta: „Könnyű más városnak forradalmat csinálni, tudja, hogy mit tegyen. Legelőször is elkergeti a kormányt, körülveszi a parlamentet, de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, amikor a kancellárunk Bécsben an, a parlamentünk pedig Pozsonyban?”
A márciusi fiatalok tehát a továbbiakban „csak” annyit tehettek, hogy a helyi hatóságokat kényszerítik megadásra.
Délután – olvashatjuk a költő naplójában – „a szakadó eső dacára mintegy 10 000 ember gyűlt a muzeum elé”. Innen vonult a nép a Városházához. Akik befértek a tárgyalóterembe, körülvették a városatyákat, és csatlakozásra szólították fel őket. A többség pedig kívülről adott nyomatékot a küldöttek szavának. Legnyomósabb azonban maga a látvány lehetett: az illedelmes viselkedésre nevelt polgárok döbbenten figyelték a padok, sőt, uram bocsá’, az asztalok tetejére kapaszkodó, sáros csizmájukkal tintásüvegeket felborító ifjakat. Az egyik tanácsnok mégis nekibátorodott annyira, hogy távozásra szólította fel a tömeget, megígérve, hogy higgadtabb viszonyok között majd megvitatják a 12 pontot.
Bentről, majd kintről is orkánként zúg a költő immár jelszóvá vált s ezrek szájából süvöltő szava: „Most vagy soha!” A városatyák engedni kényszerülnek.
„Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön... – írja Petőfi – körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam... minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!”
A katonaság nem jött. Annál inkább özönlött a tömeg a Városházához. A lavina, amelyet reggel négy ember indított el, húszezres hömpölygő görgeteggé dagadt. Ekkora erőre támaszkodva Petőfiék elszánták magukat a nap méltó megkoronázására: a tömeg élén Budára vonultak, „a helytartó tanácsot fölszólítandó, hogy a cenzúrát rögtön eltörölje Stancsicsot szabadon bocsássa, a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék”.
Ez az utoljára említett követelés mintegy utolsó bizonyítéka annak, hogy a költő az egész nap folyamán szüntelenül számolt a katonaság erőszakos fellépésével. Szerencsére délután a Pesten és Budán még sohasem látott óriási tömegtüntetés hosszú időre elvette a fegyveres erő beavatkozási kedvét. „A nagyméltóságu helytartó tanács sápadt vala és reszketni” méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. (Lapok Petőfi Sándor naplójából)
De a legkivételesebb jelenség maga a költő. Már másnap büszkén írta, versben is:
S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjúság vezére
Voltam e nagy tetteknél.
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjúság vezére
Voltam e nagy tetteknél.
Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet...
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!
S díjazva van az élet...
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!
Szokatlan a dicsekvés, de teljesen jogos: a világtörténelemben sok kiváló forradalmár küzdött, é sok nagyszerű költő alkotott, de Petőfi az egyetlen költő, aki egy népforradalmat személyesen vezetett!
2. „MEGINT BESZÉLÜNK S CSAK BESZÉLÜNK...”
A dicsőség napjai gyorsan elszálltak. 1848 májusának utolsó napjaiban Petőfi egy hírlapi cikkében ilyen keserű hangot ütött meg:
„Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam... néhány hét, s ime egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. Minden elmenő hazafiúi kötelességének tartja egy-egy követ hajítani rám...”
Mi okozta e megdöbbentő változást? „Mit vétettem” – kérdi maga a költő is, és így felel: „Egy verset írtam, melynek tartalma, hogy nincsen többé szeretett király, és egy népgyűlésen kimondtam, hogy a minisztériumban nincs bizalmam.” Ha csak durva vázlatossággal is, de ismertetnünk kell a márciusi forradalom utáni állapotokat, hogy a költő és a minisztérium, vagyis a kormány ellentétét megértsük.
1848 márciusában a forradalmaktól megrémített bécsi udvar engedményekre kényszerült, és Magyarországon is – először a Habsburgok alatt – független kormány alakult. A haladó nemesség kiváló tagjaiból állt ez a kormány, Batthyány vezérlete alatt tagja lett Kossuth, Széchenyi, Eötvös, Deák is. A miniszterek általában jó hazafiak voltak, de mint nemesek, természetszerűen saját osztályérdekeiket is féltették. Amellett, Kossuth kivételével, reformerekként gondolkodtak, idegenkedtek a forradalmi megoldásoktól, a kiharcolt vívmányokkal befejezettnek tekintették a forradalmat.
Petőfi viszont mint forradalmár és mint a kisemmizett milliók képviselője, márciust csak első felvonásnak tartotta, amelyet majd követnie kell a második felvonásnak, minden feudális maradvány felszámolásának. Épp ezért kezdettől fogva bizalmatlanul tekintett a nemesi miniszterekre. Még hevesebb politikai ellenszenv támad fel benne akkor, amikor tapasztalnia kellett, hogy a kormány nem meri erélyesen szervezni a nemzeti önvédelmet.
Petőfi mint tudatos forradalmár, mint a történelem kiváló ismerője és a Habsburgok elszánt ellensége egy pillanatig sem hitt az udvar jóhiszeműségében. Ma már okmányok bizonyítják, hogy ebben feltétlenül neki volt igaza: ismerjük az aktákat, amelyekből kiderül, hogy az udvar csak ideiglenesen engedett, s várt az alkalomra, hogy fegyverrel törje le a magyar forradalmat is. A felelős magyar kormány mentségére két dolgot is megemlíthetünk. Először is: ők még nem láthatták olyan tisztán a bécsi udvar szándékait, mint azóta mi láthatjuk. Másodszor: kötelességük volt, ameddig lehet, a békés megoldás lehetőségét keresni. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a fejlemények Petőfi forradalmi éleslátását igazolják.
Megint beszélünk s csak beszélünk,
A nyelv mozog s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen.
A nyelv mozog s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen.
Már áprilisban így intette Petőfi a nemzetet, követelve, hogy a forradalmi ország ne álljon meg „félúton”. Az aggódás tomboló haraggá nőtt, amikor Petőfinek azt kellett tapasztalnia, hogy a magyar kormány ugyan csak tárgyalgat, de a bécsi udvar által bátorított ellenforradalmi erők már nyíltan készülődnek. Ekkor történt, hogy egy népgyűlésen szépítgetés nélkül, nyers szavakkal kijelentette: nem bízik a kormányban.
Az ilyesmit persze egyetlen kormány sem szereti. A költő ellen megindult a titkos és nyílt rágalmazók politikai hadjárata. Petőfi fokozatosan elszigetelődött.
Ilyen helyzetben következett el a nemzetgyűlési választások ideje. A költő Szabadszállás képviselőjének jelöltette magát, azt szerette volna, hogy a nemzetgyűlés fórumán szerezhessen híveket eszméinek.
Korábban idéztünk már A Kis-Kunokhoz intézett felhívásából. „A... ti nem vagytok remek emberek” – így bizony nem nagy sikerrel lehet udvarolni a választóknak. Mégsem ezen múlott Petőfi képviselősége, sok híve volt a kiskunok között. Csalárd módon azonban megakadályozták hívei felvonulását és szavazását, őt magát pedig erőszakkal kényszerítették távozásra. Mit, erőszakkal? Mondjuk ki magyarul: kis híján agyonverték.
„... körülvett egy egész dühöngő részeg csorda. A jel meg volt adva, mindenhonnan tódultak felém, s több mint száz torok bőgte körülöttem:
- Ez a hazaáruló, ez az akasztófáravaló muszka spion, aki el akarja adni az országot; szaggasd szét, üsd agyon!”
Nemzetőri fedezettel távolították el Petőfit Szabadszállásról, miközben a másik úton zászlóval vonultak fel szentmiklósi és lacházi választói...
Petőfi kétségbeesett haragjában sem a népet ostorozta, „hanem ámítóit, félrevezetőit”: „a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek. – Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!”
Cikkek sorozatában tájékoztatta a közvéleményt, leleplezte ellenségeit, készült az új választásra. Erre azonban nem került sor – az események túlhaladtak a nemzetgyűlési vitákon. A készülődő ellenforradalom és a forradalom összecsapásában mellékessé vált egy helyi választási csalás ügye. Az az igazság azonban, hogy az illetékes nemzetgyűlési és kormányzati szervek addig sem nagyon igyekeztek Petőfinek igazságot szolgáltatni: sokan örültek annak, hogy a nyers szavú költő nem kapott helyet a képviselők soraiban.
Petőfi mégis elmondta mindazt, amit a nemzetgyűlésben nem fejthetett ki. verseiben és cikkeiben még hevesebben ostorozta a kormányt. Különösen két kérdésben fajult el a vita. Az új hadsereg megszervezése és az olasz segély körül csaptak össze a legtöbb sebet okozó szenvedélyek.
Minden tekintetben a költőnek volt igaza, amikor a nemzetgyűlési többséggel szemben újra és újra elvi következetességgel kiállt az olasz szabadságharc nyílt támogatása mellett, és megbélyegezte azt a megalkuvó politikát, amely a magyar önvédelmet összeegyeztethetőnek vélte az olaszok ellen harcoló osztrákok bármily csekély megsegítésével. A világszabadság költőjéhez méltó szavakkal ostorozta ezt a szűk látókörű felfogást: „... ők, kik azért vannak összeküldve, hogy a magyar nemzetet kiemeljék a régi fertőből, e helyett még egy új gyalázatot csapnak a képéhez: megajánlják a segítséget Ausztriának Olaszország ellen, s ezzel magok zárják be előttünk az ajtót, melyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk.”
Petőfinek ez az 1848 nyarán kifejtett álláspontja egyenesen következett abból az elvből, amelyet már tavasszal, a forradalom kezdetén megfogalmazott, amikor is elsőként követelte, hogy hívják haza katonáinkat Olaszországból: „Szívünk vére, mely szívökből az olasz földre hull; azon vér pedig, mit ők az olaszok szívéből ontanak. Ábelvér, mely bosszúért kiált föl az istenhez az égbe...” Petőfi azt is megmondja, milyen isten bosszújára gondol: „Ha majd a szabadság közösen elfogadott istenség lesz... oda állanak a nemzetek, oltára elébe, hogy az áldást elfogadják tőle, ott fognak állani hófehér ruhában; de mi nem léphetünk oda, mert a mi ruhánkon fekete foltok lesznek, az olasz háború szégyenfoltjai... Egy pillanatunk sincs veszteni való, mindenik nap egy ilyen lemoshatatlan pecsét rajtunk.”
Jóleső szívvel idéznénk még tovább is e halhatatlan sorokat, mert nagyszerűen mutatják, hogyan értelmezte a költő a nemzeti és világszabadság egységét. Sokszor volt már példa arra a történelemből, Petőfi előtt és utána is, hogy különben akár jó szándékú politikusok is a nemzeti önérdekre hivatkozva nem átallották más nemzetek rovására érvényesíteni ezt az érdeket. Petőfi örök értékű példát mutatott elvi hajthatatlanságával.
Eszmei tekintetben kevésbé súlyos, de gyakorlatilag nem kevésbé fontos volt a hadsereg szerezése körüli politikai viszály. Ez állította szembe Petőfit atyai jó barátjával, Vörösmartyval is, aki a nemzetgyűlés többségével együtt megszavazta, hogy a honvédsereget a régi vezényleti rendszerben és nyelven állítsák fel. Petőfi forradalmi éleslátását most is igazolta az idő: a szabadságharc könyörtelen logikája hamarosan megkövetelte a hadsereg új szellemű szervezését. Abban azonban igaztalanul járt el Petőfi, hogy Vörösmarty politikai tévedésének elítélését költőtársa egész művészi pályájának értékelésére is kiterjesztette. A politikust és a költőt, kivált a magyar irodalomban és kivált a szabadságharcban, persze nem lehet kettéválasztani, de Vörösmarty nem vétett akkorát, amekkorát Petőfi támadó verse csattant. S a Szózat költőjének neve – a Vörösmartyhoz címzett vers keserű soraival ellentétben – nem „csak rövidéltű futócsillag volt” hazánk egén, hanem ma is ott fénylő „állócsillag”.
A két költő összetűzésének mérlegelésénél nemcsak azt kell még figyelembe vennünk, hogy később – nemsokára! – kibékültek, és többé semmi sem zavarta meg baráti viszonyukat. Azt is látnunk kell, hogy olyan idők jártak, amikor végveszély fenyegette a nemzetet, minden oldalról ellenforradalmi lázadás tört ellenünk, és sem idő, sem a kellő nyugalom nem volt meg ahhoz, hogy higgadtan lehessen értekezni.
Csak csodálni lehet, hogy ezen a zaklatott nyáron, szüntelen viták és politikai küzdelmek közepette, seregnyi más vers és cikk mellett élete fő művét is megírta: Az apostolt.
Szilveszter, a lírai elbeszélő költemény hőse, sok vonásával idézi a költő élet- és jellemrajzát, de nem azonos Petőfivel: a forradalmár új típusát testesíti meg, elsőként a világirodalomban! Schiller, Balzac, Stendhal, Puskin, Heine, Byron és több kiváló író alkotásaiban találkozhatunk lázadókkal, szabadsághősökkel is, de Szilveszter eredendően különbözik tőlük – ő a hivatásos forradalmár, akinek egész életét egy gyűlölt világrend elleni küzdelem tölti ki, nem ilyen-olyan külső körülmények teszik a szabadság harcosává, alkatánál és állhatatos tanulásban kimunkált meggyőződésénél fogva áldozza fel magát az emberiség új rendjéért.
Szilveszter történelembölcseletét, amely több-kevesebb mértékben minden hivatásos forradalmáréval rokon, egy nagyszerű költői kép fejezi ki:
A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs...
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen sugár...
Tudom, hogy amidőn megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad,
Halálomnak pedig megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy sugár vagyok!
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs...
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen sugár...
Tudom, hogy amidőn megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad,
Halálomnak pedig megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy sugár vagyok!
A magyar szabadságharcnak sok áldozatos vezetője és katonája méltó arra, hogy népünk kegyelettel őrizze emlékét, de egy vonatkozásban Petőfi mindük közül kiválik: nemzeti küzdelmünket világtörténelmi távlatban tudta nézni, mint az egész emberiség önfelszabadító harcának részét. Erről az összefüggésről a forradalom válságos pillanataiban sem feledkezett meg.
A legnagyobb, az elhatároló próba 1848 őszén következett be. Amint a költő mindig is előre látta, az olasz hazafiak ellen diadalmaskodó bécsi udvar Magyarországgal szemben is elszánta magát a nyílt fellépésre: fő zsoldosa, Jellasics horvát bán szeptember 11-én átkelt a Dráván, hogy leverje a magyar forradalmat.
3. „BÁNAT ÉS HARC SZÓL BELŐLÜNK...”
A kishitűek, a mérsékeltek és mérséklők ijedten hőköltek vissza az események vészes fordulatát látva, de a bátrak, a nemzeti ügy áldozatra kész harcosai most mutatták meg, mire képesek a forradalom önvédelméért. Kossuth körül kialakult egy új vezető gárda, amely véget vetett a hónapok óta tartó huzavonáknak, és harcba vitte a nemzetet.
Személyes sérelmeit félretéve, Petőfi is természetesen az elsők között teljesítette kötelességét. Azon a napon, amelyen Kossuth elindult legendás alföldi toborzó útjára, Petőfi is hadi kiküldetésbe ment a Székelyföldre. Feleségét, ki gyermeket várt, szintén magával vitte, mert számolnia kellett azzal, hogy Jellasics csapatai elfoglalják a fővárost. Útközben Erdődön hagyta Júliát, ő pedig továbbutazott, a népfelkelést akarta megszervezni.
Még mielőtt elhagyta volna Pestet, az Egyenlőségi Társulat nevű forradalmi egyesület megbízásából kiáltvánnyal fordult „Magyarország lakosaihoz”:
„Bánat és harc szól belőlünk; olyanok a mi szavaink, mint mikor a szél belesüvít a félrevert harang zúgásába.
Tűz van, tűz van... nem egy falu, nem egy város, hanem az egész ország ég. Fölharangozzuk az egész nemzetet. Talpra legények! ha most föl nem keltek, fekünni fogtok a világ végéig... föl, polgárok, föl küzdeni élet-halálra!”
S a nemzet csakugyan talpra állt. Amíg Petőfi az ország keleti felén fáradozott a népfelkelés megszervezésén, nyugaton, közelebbről Pákozd mellett a felkelt nép szétszórta Jellasics seregét. A költőhöz még nem érkezett el a győzelem híre, sőt Erdélyben a román lázadás fenyegetőbbé tette a helyzetet, mint volt. Most Petőfi versben is megismételte azt, amit fentebb idézett kiáltványában írt: a nemzetnek az élet vagy halál között kell választania. A költemény a harcoló magyarság örök jelképét teremtette meg e kezdő sorok hatalmas látomásában:
A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
A harci biztatást a pákozdi győzelem nem tette fölöslegessé. A bizonytalankodó hadvezetés nem tudta kiaknázni a sikert, sőt a balszerencsés schwechati ütközetben az osztrákok legyőzték és visszavették seregeinket. A hátráló honvédség nem tudta megvédeni a fővárost, Pest elesett. A kormány Debrecenbe menekült. A márciussal felívelő forradalom az év végére mélypontjára zuhant. A csüggedés, a kétségbeesés heteiben Kossuth szava mellett a Petőfi cikkeiből és verseiből süvöltő harci indulat sugározta a legtöbb erőt.
Erdődön hagyva Júliát, maga is Debrecenbe sietett, részben hogy a nemzetgyűlés, a kormány, vagyis a politikai vezetés közelében lehessen, s azt némileg befolyásolhassa, részben azért, mert a honvédség októberben kinevezett századosaként ott kellett újoncokat oktatnia. Itt írta és közölte újabb és újabb harci riadóit, így például azt a cikkét is, amelyben Pest eleste után megjósolta a forradalom új felívelését:
„Megtörtént. Budapest az ellenség kezében van. Sokat veszítettünk, de korán sem mindent, s a bal esetnek bal következése csak úgy lesz, ha most elcsüggedünk.”
A kishitűekkel szemben, akik az osztrákok olaszországi és magyarországi sikereiből azt vonták le, hogy „el van ölve a forradalom”, Petőfi így érvelt, költői képekkel, de valóságos erőkkel számolva:
"Azért, hogy a láng lelohad, még nem alszik ki a tűz; azért, hogy a napot felhő borítja el, még nem hamvad ki a nap; egy szélroham, s el van fújva a felhő, fellobban a láng... Vigyázzatok rá, egy pár hónap mulva vagy talán előbb, talpon lesz ismét minden élő a művelt világban, s eget hasító robajjal fogják ostromolni a poklot, mely nem a föld alatt van, hanem itt a földön uralkodik a zsarnokok képében...”
Petőfi buzdító írásainak minden bizonnyal óriási szerepe volt abban, hogy a magyar forradalom csakugyan összeszedte erőit, és 1849 tavaszán diadalmasan visszavágott az ellenforradalomnak.
A költő ellenségei és irigy álbarátai azonban előbb csak csendben, azután egyre szemtelenebbül kezdték gúnyolgatni a „buzdító dalnokot”, ki másokat lelkesít csatára, de ő maga kerüli a vészt... Petőfihez is eljutottak a szennyes rágalmak, és el tudjuk képzelni, milyen fájdalmat okoztak becsületére büszke lelkének. Nem akart mentegetőzni a világ előtt, önmagának vallott gyötrődéseiről, egy íróasztalba zárt versben, amely csak halála után jelent meg:
Egész világ a harcmezőn,
Csak én nem vagyok ottan,
Ki harci vágyat annyiszor,
Éreztem és daloltam!
- - - - - - - - - - - - -
Oh gyermekem, oh gyermekem,
Még meg sem vagy születve,
S szivemre már is kínt hozál
s gyalázatot nevemre!
Csak én nem vagyok ottan,
Ki harci vágyat annyiszor,
Éreztem és daloltam!
- - - - - - - - - - - - -
Oh gyermekem, oh gyermekem,
Még meg sem vagy születve,
S szivemre már is kínt hozál
s gyalázatot nevemre!
Igen, ez volt az ok, amely távol tartotta Petőfit a fronttól: Debrecenbe hozott felesége mellett kellett maradnia a terhesség utolsó heteiben. Ezért várta, nemcsak mint apa, hanem mint kötelességét tudó szabadságharcos is, gyermeke születését:
Jöjjön csak a tavasz! a fák
Zöldelni fognak akkor,
Az én híremnek fája is
Kizöldül a tavaszkor!
Zöldelni fognak akkor,
Az én híremnek fája is
Kizöldül a tavaszkor!
Nem kellett tavaszig sem várna. December 15-én megszületett Petőfi Zoltán. Egy hónap alatt a boldog apa úgy-ahogy biztosította családja megélhetését, s feleségét és fiát Vörösmarty gondjaira bízva, elindult Bem táborába.
Mielőtt követnénk a hősi halálig vezető útján, meg kell állnunk egy pillanatra. Immár tudva, hogy az út végén mi várja a költőt, elkerülhetetlen a kérdés: csakugyan el kellett mennie? Az utóbbi időben egyre többen feleltek nemmel e kérdésre. Szerintük Petőfit beugrasztották a harcba, sőt maga a nemzet is felelős, amiért elpazarolta költőjét a csatatéren.
Téves ez az okoskodás, s Petőfi védelme címén valójában a költő megtagadását foglalja magában. Petőfi, aki atyai jó barátjának szemébe vágta: „Te írtad azt a Szózatot...?”, nem tehette ki magát annak, hogy az utókor megkérdezze tőle: „Te írtad azt Az apostolt? Indulatai olykor túlzásokba ragadták Kossuth ellen, Vörösmarty ellen, de neki joga volt erre a túlzásra, mert a szó és tett egységének elvét is hitelesítette, amikor kardot kötött oldalára.
Összeférhetetlen kötözködővé züllesztjük abban a pillanatban, amint elképzeljük, hogy az annyiszor megálmodott és megénekelt harc elől elbúvik, és kivárja a fellegek elvonulását...
Az ugratók, akik alávaló eszközökkel támadták a költőt, megérdemlik megvetésünket, de a más bőrére bátrak visszataszító serege nem azonos a nemzettel. A nemzet jobb része történelmünk legnagyszerűbb küzdelmét vívta. E harcban eszményre, példára is szüksége volt. Petőfi ilyen eszményül ajánlkozott, s aki erre vállalkozik, annak tudnia kell,mit tesz. Mint ahogy Petőfi is tudta – fenti verséből láthatjuk, mennyire várta az időt, amikor végre teljesítheti kötelességét.
Apostolságot, prófétaságot nem kötelező vállalni. De ha valaki erre szánja el magát, nem kötheti ki a nemzetnek, hogy csak életbiztosításos alapon hajlandó szolgálni. S nem biztathat másokat olyan kockázatok vállalására, amelyek alól neki a nemzettől felmentést kell kapnia.
Hamis „védelmezőitől” eltérően Petőfi megértette ezt. Ezért ment az első lehető alkalommal a csatába.
A csatába – nem a halálba. A kettő nem azonos. Vállalni a harcot annyi, int végszükség esetén a halált is vállalni. De a katonák többsége általában túléli a háborúkat. Petőfi sem azért ment Bemhez, hogy „meghaljon” a hazáért, hanem azért, hogy személyesen küzdjön a hazáért. Hogy győzhessen a hazáért.
Épp ezért kérte, hogy Bemhez osszák be. A lengyel szabadságharc hősét nemcsak dicsőséges múltja igazolta a költő szemében,hanem erélyes erdélyi bemutatkozása is. Amíg a többi fronton seregeink visszavonultak, Bem villámgyorsan rendbe szedte a rábízott csapatokat, s nekilátott a szégyenletesen elvesztett Erdély visszafoglalásának.
Nagyvárad, Kolozsvár, Szamosújvár, Beszterce, Marosvásárhely – amerre ment Petőfi, menekülők, sebesülteket szállító seregek, lőszeres és élelmiszeres kocsik torlódtak az utakon, nehezen lehetett előrehaladni. Január 25-én azonban már Medgyesről is távozott, s közel került Bem táborához. Ekkor történt, hogy egy székely csapattal találkozott. Aggódva kérdezte parancsnokukat, nem visszavonulók-e. A megnyugtató válasz után elköszönt, amikor a parancsnok megkérdezte: „Mi a neve százados úrnak?” Petőfi bemutatkozott. Nevének hallatára egy mély hang csapott ki a huszárok soraiból: „A poéta?”
„Az” – felelte a költő. Erre felbomlottak a sorok, a székely katonák körülvették a szekeret, és mennydörgő éljennel köszöntötték Petőfit. „Soha ilyen jelenetet” – jegyezte fel a névtelen emlékező. A költő megindultan nyújtotta kezét a katonáknak, akik mind meg akarták szorítani a nép poétájának jobbját. Petőfi, akit hónapokon át méltánytalan rágalmak, sérelmek és gyanúsítások értek, most úgy érezhette, hogy testvérei közé került: a forradalmi, a szabadságharcos nép közé.
Még aznap Szelindekre ért, Bem táborába. Itt is szeretettel fogadták, a vezér és a sereg egyaránt.
Petőfi ismerhette már Bem képét, metszetekről, leírásokból, de a valóság bizonyára így is meglephette: egy nyomoréknak látsz öregember állt előtte (pedig Bem csak ötvenöt éves volt), egy komor, zárkózott, mit tagadjuk, csúnyácska férfi, akiből senki sem nézte volna ki, hogy a forradalmi háború zsenijével van szerencséje beszélni.
Már amennyit Bem egyáltalán beszélt. Nem szerette a csevegést, tömör, sőt kurta vezényszavakon kívül nem sok mondatot lehetett hallani tőle. Petőfivel kivételt tett. Néhány hét alatt felismerte benne ha nem is a nagy költőt, hiszen verseit csak Petőfi hevenyészett francia tolmácsolásában ismerhette, de a nagy jellemet és a hajthatatlan szabadságharcost annál inkább. Féltette, óvta, fiának nevezte, s amikor csak lehetett, futárként a kormány székhelyére küldte, hogy addig is távol tartsa a csatától.
Erre a gondoskodásra annál is inkább szükség volt, mert Petőfi nem sokkal megérkezése után átesett a tűzkeresztségen, és már első csatáiban a vakmerőségig menő bátorságot tanúsított.
Bem a szelindeki katlanban visszaszorította az ellenséget, de erősítésért Vízaknára vonult, ahol a túlerő vereséget mért rá. Hátrálást rendelt el, de a csata hevében előrelovagló költő nem hallotta a parancsot, és meg akarta állítani a visszakozó katonákat. Kivont karddal, „torkaszakadtából” kiáltotta:
Ha lehull a két kezünk is,
Ha mindnyájan itt veszünk is,
Előre!
Ha mindnyájan itt veszünk is,
Előre!
Az idézet a Csatadalból van, amelyet Petőfi nemrég ajánlott fel terjesztésre a nemzetgyűlésnek (el is fogadták – azután belökték egy irattárba porosodni), s amely így folytatódik:
Hogyha el kell veszni, nosza,
Mi vesszünk el, ne a haza,
Előre!
Mi vesszünk el, ne a haza,
Előre!
El is vesztek volna Vízakna sós tavai között, mint egy másik vers mondja:
Szerencse és az isten
Tőlünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk; ez Bem vala.
Tőlünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk; ez Bem vala.
Itt a szörnyű vízaknai mészárlásban tanulta meg ismerni és becsülni Petőfi a lengyel tábornok rettenthetetlen lelkierejét és katonai leleményességét. Ő, aki soha fejet nem hajtott hatalmasságok előtt, ő, aki még Kossuth dicsőítésére sem volt hajlandó, most „könnyes szemekkel” bámulta Bem „lelki nagyságát”:
Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hősiségedet,
Csak néma áhitattal
Szemléllek tégedet,
Nagy hősiségedet,
Csak néma áhitattal
Szemléllek tégedet,
S ha volna ember,kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.
Bemet a vereség nem törte meg, helyreállította a sereget, és a diadalmas csaták sorában kiűzte Erdélyből az ellenséget. Mielőtt még elkezdődött volna a dicsőséges tavaszi hadjárat, amelyben Magyarország szívéből is kikergették a hódítókat, Bem jelenthette Kossuthnak, hogy felszabadította Erdélyt.
Közben a költő, akit Bem ismételten a kormányhoz küldött, összeütközésekbe keveredett a hadsereg vezetőivel, akik irigykedtek „a lengyelre”, s demokrata segédtisztjével szívesen éreztették vezéri fensőbbségüket. A megsértett költő lemondott rangjáról. Amikor azonban április 1-én jelentkezett Szebenben parancsnokánál, az tüstént visszaadta rangját, sőt... De erről beszéljen maga Petőfi:
„Szászsebes, ápr. 11. ... Tennap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van ezek közé tartozni. S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan, nem azáltal, hogy érdemjelet kaptam, hanem azon mód által, mellyel azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem, vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet ki nem írjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével,mert jobbja még föl van kötve (középső ujját vitte el a golyó a szászvárosi csatában – F.S.), s ezt mondá: „bal kézzel tűzöm föl, szívem felőli kezemmel!” s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! – az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szegény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „„Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.””
Ma is csak megilletődve olvashatjuk e sorokat: milyen értetlenül, mennyire szeretet nélkül bántak Petőfivel, mennyire nem becsülték azok, akiknek e legelső gondjuk kellett volna hogy legyen, pedig íme, egy igazi forradalmár katona milyen könnyen és milyen egyszerűen megtalálta az utat az „összeférhetetlen” költőhöz.
Bem saját hátaslovával, egy arabs ménnel is megajándékozta segédtisztjét, elő is léptette őrnaggyá. Sajnos, azt kell mondanunk, minél inkább kitüntette szeretetével és bizalmával, annál inkább kihívta védence ellen „a lengyelre” féltékeny magyar katonai vezetők ellenszenvét.
Mindez szerepet játszott abban a lehangoló eseménysorozatban is, amely újabb fájdalmas összeütközésbe sodorta Petőfit a magyar hadvezetéssel, s amelynek kiindulópontja az úgynevezett Vécsey-ügy lett.
Vécsey Károly derék katona volt, és mártír lett: a bosszuló ellenforradalom őt is meggyilkolta, Aradon a tizenhármak sorában utolsónak marad, nincs kitől búcsúznia – Damjanichnak a bitóról lecsüngő kezét csókolja meg. E kép él bennünk róla mindaddig, amíg a tizenhármak emléke élni fog. Bem és Petőfi azonban nem láthatta így, az ő szemükben Vécsey az a katona volt, aki kicsinyes mulasztásával tönkretette Bem egyik hadászati kezdeményezését. Bem teljes joggal követelt vizsgálatot tábornoktársa ellen, forradalmi időkről lévén szó, az is érthető, hogy nem kímélte megbélyegző szavaival. De kár volt jelentését közzé is tennie a sajtóban. Nemcsak azért, mert minden ilyen ügyben a felettes hatóságé a döntő szó, hanem azért is, mert a jelentés fordítóját, Petőfit akaratlanul is nehéz helyzetbe sodorta.
A hadsereg és a kormány vezetői azonnal felismerték Petőfi stílusát. Az elmérgesedett légkörben természetesen rögtön arra gondoltak, a költő nemcsak fordította, hanem fogalmazta is e vádló jelentést. S utána már nemcsak ezt gondolták, hanem – vizsgálat nélkül – hittek is saját gyanakvásuknak. Amikor 1849. május elején Petőfi ismét futárként jelentkezett Debrecenben, otromba módon kétségbe vonták a kétségbevonhatatlan adatokkal igazolható tényt, hogy tudniillik a segédtiszt csak fordította tábornoka iratát, sőt még az őrnagyi ruha jogtalan viselésével is megvádolták! Pedig a honvédség szabályzata értelmében minden hadseregparancsnoknak joga volt a csatatéren „tisztjeit előléptetésben részesíteni” – ezt a Petőfit meghurcoló Klapka Györgynek tudnia kellett, mert ő is a csatatéren kapta tábornoki rangját.
Ne részletezzük e csúnya viszályt, amelybe az immár több mint egy esztendeje tartó forradalom zaklatott politikai szenvedélyei és politikai ellentétei is belejátszottak –a jogtalanul megsértett költő lemondott őrnagyi rangjáról.
Mindennek szomorú következése lett. Lemondását nem fogadták el, erre a katonaságtól is megvált, „egészen és örökre”. Őrnagyi fizetésétől elesvén, újra, mint életében annyiszor, nehéz szükségbe került. Megindító jele ennek Aranyhoz május 27-én írt levele: „Eredj el Szentpáli térparancsnokhoz, s kérd meg őt igen szépen nevemben, hogy lovamat adja el árverés útján. Légy jelen te is az árverésen, s megmondhatod a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának!”
Nem tudjuk, mi lett a tervezett árverésből, csak annyit tudunk, hogy Petőfi lova nélkül maradt. Pedig nemsokára elkövetkezett a pillanat, amikor a szó szoros értelmében életbevágó szüksége lett volna rá...
4. „JÖTT A HALÁL, HOGY ELSÖPÖRJÖN MINKET...”
A fővárost, majd Buda várát is visszafoglalta a honvédség. A diadalmas tavaszi feltámadás minden igaz hazafit bizakodással töltött el. A nagy örömből csak egy ember maradt ki – az, aki az elsők között érdemelte volna meg az elégtételt.
Nem vlt elég, hogy a honvédségből kimarták, hogy ismét a szegénység fenyegette, a halál is meglátogatta: két hónap leforgása alatt előbb apját, majd anyját vesztette el. Neki sincs már több ideje hátra, csupán két hónapja.
A derűre ború jött – a megvert, megalázott Habsburgok az orosz cártól kértek segítséget. S Petőfi, aki a diadal csúcsain visszavonult, most a bajban ismét jelentkezett. Jött a halál című versében, amely az életében megjelent művei közül az utolsó, újra a harcoló nemzet költőjeként buzdított a végső küzdelemre:
Oh népem, eddig önmagad se tudtad,
Hogy létezel, s most tudja a világ;
Utósó voltál, s íme a legelsők,
Most még ők is bámulva néznek rád.
Hogy létezel, s most tudja a világ;
Utósó voltál, s íme a legelsők,
Most még ők is bámulva néznek rád.
Megírta A honvéd című verset is, röplapokon terjesztette, az új miniszterelnök, Szemere Bertalan át is vett a kormány részére 25 ezer példányt, 500 forintért. Minél nagyobb veszélybe zuhant az ország, annál inkább szükség lett Petőfi szavára. 1849 júniusában Kossuth is felkérte (miként Arany Jánost is), segítsen a főváros népének mozgósításában, az orosz intervenciótól ismét felbátorodó ellenség visszaverésében.
A főváros mellett vívandó „véres, elhatárzó, utolsó leheletünkig tartó csatára” nem került sor, nem Kossuth gyávasága miatt, hanem azért, mert az adott iszonyok közepette egy ilyen ütközetnek nem voltak meg a hadászati feltételei. A költő becsapottnak érezte magát, megint elkeseredett, s „megemlékezvén még előbbeni” sebeiről is, családjával együtt Mezőberénybe utazott, „azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se” kényszerítse sorsa – amint erről Aranynak beszámolt július 11-i levelében.
De olyan idők zúdultak az országra, amikor Petőfi Sándor nem maradhatott békési magányában. Egyszer már üzent érte Bem, és pénzt is küldött neki, magához híva „fiát”; akkor a pénzt köszönettel visszairányította, de amikor Bem hívó szava másodszor is elérte, nem habozás nélkül, de végül is határozottan, eltökélten felkerekedett, hogy vezéréhez menjen.
Hangsúlyozzuk itt is: nem az „ugratók” tanácsára. Éppen ellenkezőleg, érett megfontolásból. Körözött lázító volt, az egész ország ismerte – az ellenforradalom elől el nem bújhatott. A győzelemhez Bem oldalán volt a legtöbb esélye, ha pedig minden elveszett, Bem segítségével lett volna legjobb lehetősége arra, hogy külföldre meneküljön. Mint ahogy a hóhér kezére vagy börtönökbe kerültek mindazok, akik Görgeynél kerestek támaszt, de épen külföldre jutottak mindazok, akik Bemmel együtt akarták elhagyni az országot, és az utolsó pillanatig vele maradtak. Ez a lehetőség nyílt volna Petőfi számára is; végzetes szerencsétlenség, hogy két héttel Bem sikeres menekülése előtt a rettenetes segesvári csatában ő is elesett.
1849. július 29-i utolsó levelében leírta Júliának, hogyan érte utol Bem seregét:
„Bemmel Berecken találkoztam; megálltam hintaja mellett,s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást: „mon fils, mon fils, mon fils” szólt az öreg sírva.” (Mon fils – fiam, franciául.)
Ez az utolsó levél lebírhatatlan életerőről, bizakodásról, sőt derűről tanúskodik: „...Csík-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék...”
Ennyire nem sejtette, mi vár rá? Ne gondoljuk. Nem tettette az életkedvet, mert ilyen volt, de azért felmérte a veszélyeket is. Hosszú harcra számított, csakugyan Erdélyben akart letelepedni, a legjobb tábornok közelében, de „míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában – írta -, addig ezt tenni nem merem”.
Levele befejezése az utolsó fennmaradt mondatait őrzi:
„Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél elébb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor számtalanszor imádó férjed
Sándor”
Ugyanezen a napon Bem visszaadta őrnagyi rangját. Másnap Székelykeresztúrra mentek. Harmadnap, 1849. július 31-én reggel három órakor fújták az ébresztőt – a maroknyi sereg megindult az oroszok ellen.
Nem kell, nem is szabad drámai módon szőnünk az eseményeket – mindenki tudja, hogy a Segesvár melletti csatában Bem vereséget szenvedett. Annál inkább szükség van arra, hogy megvédjük a tábornokot a kalandorság sokszor kimondott s újabban is nemegyszer éreztetett vádja ellen. „Miért kellett vállalnia, az ütközetet az elsöprő túlerővel szemben?” – ez a kérdés a vád lényege. Azért, mert ez volt a kötelessége! Meg kellett akadályoznia, hogy az Erdélyben harcoló cári csapatok egyesülhessenek az ellenforradalom alföldi erőivel. S a segesvári verség ellenére kötelességét teljesítette, célját el is érte: szétzilált seregét megint – hányadszor már! – rendbe szedte, s pár nap múlva újra bevette Szebent, Vesztényiig üldözve a cári csapatokat – a szabadságharc utolsó győztes csatájában.
Lüders hiába nyert tehát Segesvárnál, nem tudott áttörni főerőihez. Arról már nem tehetett Bem, hogy Görgey így is letette a fegyvert. Ezt nem láthatta előre... Utólag nézve vált hiábavalóvá a segesvári csata; akkor, július 31-én Bemnek azt kellett tennie, amit tett, amit egy nemzeti szabadságharc tábornokától várni lehetett és kellett.
... A szomorú csak az, hogy mintegy félezernyi hős életébe került mindez, s e félezer hős közt esett el Petőfi is.
Bem déli egy órakor, az ütközet veszélyre forduló pillanataiban utasította Petőfit, vonuljon vissza a harctól. A költő azonban nem tudott távol maradni a sorsdöntőnek érzett ütközettől. Délután öt óra felé szemtanúk ismét látták a Sárpatak hídjánál, 200 székely újonc épp akkor igyekezett puskatűzzel megállítani a mintegy 800 főnyi dzsidás kozáksereget. Egy katonaorvos kiáltással hívta fel figyelmét az iszonyú támadásra, de Petőfi csak legyintett: „Potomság!” Ez az utolsó szava, amelyet meglehetős valószínűséggel hitelesnek tekinthetünk.
Ekkor vette észre, hogy ez nem olyan roham, mint amelyet Vízaknánál meg Szászsebesnél átélt, s amelyet Bem visszaveretett – ezt a túlerőt nem lehetett feltartóztatni, maga a vezér is futásnak eredt. Ő még látta a menekülő Bemet, de a tábornokon kísérő lovasoktól Bem nem láthatta őt. Most már ő is futni kezdett. Futni, mert nem volt lova! A fentebb említett katonaorvos a domb tetejéről visszapillantva még egyszer felfedezte a Fejéregyháza és Héjjasfalva közti országúton menekülő költőt; fedetlen fővel szaladt, zubbonya széttárult, lengett, mint valami jelzászló.
Mindabból, ami ezután következett, semmit sem tudunk hiteles forrásból. Legendák, kitalálások, feltevések, jóhiszemű vagy rossz szándékú mesék között válogathatunk, de a költőt meghalni egyetlen tanú sem látta!
Ez a fő oka annak, hogy később annyi gyermeteg legenda született a fogoly, a bujdosó Petőfiről. Minden ilyen történet alaptalan. Ha meghalni nem is, holtan látták a költőt, méghozzá egy kívülálló, érdektelen tanú, az osztrák szolgálatban álló Heydte őrnagy.
Szolgálata abban az időben a csatatereket ellepő sakálokéval és hiénákéval rokon. Eltemetteti a halottakat, a tisztek iratait elrabolja, kifaggatja a foglyokat és így tovább.
Az ispánkúti kaptatóhoz érve polgári ruhás halottat vesz észre – a rablásban már megelőzték kozák szövetségesei: a mellén átszúrt felkelőt azok fosztották ki, csak az iratokat hagyták meg. Felszedeti a halottnál talált papírokat, amelyek kétségtelenné teszik, hogy Bem közvetlen környezetéhez tartozik a polgári ruhás „felkelőtiszt”. Szemügyre is veszi az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas férfit – ezek a szavak az ő jelentéséből valók -, és amikor a fogoly tiszteket kérdezi, azok a megadott személyleírásra egybehangzóan felelik: Petőfi volt!
Ő is volt, nem lehetett más. Menekülés közben ölték meg, szembefordult a gyilkosokkal, akik az öldöklést rablással folytatták. Ne részletezzük, hogyan történhetett mindez, csak egy biztos: elesett.
Úgy, ahogy annyiszor elképzelte, a csatatéren. És mégsem úgy. A fújó paripák holtteste mellett nem a világszabadság kivívott diadalára száguldtak, a győzelmes ellenforradalom zsoldosait repítették újabb és újabb gaztetteik felé.
És mégis ő győzött. Nem szólam, nem üres vigasztalás, övé a diadal.
Soha oly világosan nem láthattuk, ezt, mint napjainkban, amikor születésének másfél százados évfordulóján az egész művelt világ az emberiség nagy harcosainak kijáró tisztelettel emlékezik meg róla.
Diadalt aratott eszméivel, amelyeket a XIX. század költői számára fogalmazott meg, de amelyek ma is időszerűek, és még holnap is azok lesznek:
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
***
PETŐFI ÉLETÉNEK FŐBB ÁLLOMÁSAI
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
***
PETŐFI ÉLETÉNEK FŐBB ÁLLOMÁSAI
(részlet)
Petőfi iskolái: Kecskemét, Szabadszállás, Sárszentlőrinc, Pest, Aszód, Selmec, Pápa
Ifjúkori katonáskodásának állomáshelyei: Sopron, Graz, Zágráb, Károlyváros
A vándorszínész pihenői: Balatonfüred, Ozora, Simontornya, Szekszárd, Mohács, Mezőberény, Székesfehérvár, Kecskemét, Nagykőrös, Pozsony, Debrecen, Diószeg, Székelyhíd
Az 1845-ös utazás: Kassa, Eperjes, lőcse, Késmárk, Igló, Rozsnyó, Losonc, Salgó, Balassagyarmat
Az 1847-es utazás: Debrecen, Nagykároly, Erdőd, Nagybánya, Szatmár, Nagyvárad, Nagyszalonta, Szolnok, Abony, Rimaszombat, Putnok, Miskolc, Szerencs, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Széphalom, Ungvár, Munkács, Beregszász, Koltó, Kolozsvár
A honvédtiszt nevezetesebb állomásai: Pest, Debrecen, Marosvásárhely, Medgyes, Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Kolozsvár, Nagyszalonta, Nagyszeben, Vajdahunyad, Karánsebes, Lugos, Freidorf, Mezőberény, Szolnok, Székelykeresztúr, Fehéregyháza
(Forrás: Fekete Sándor: Így élt a szabadságharc költője, Móra Könyvkiadó 1972.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése