Lombba öltözik a nyárfa,
fülemüle zeng a tájba,
én is mondom, májusom,
hogyan emészt fájdalom.
Kedvesem oktondi hévvel
sebzi szívemet fűrésszel;
téphet a fűrész foga,
nem felejtem őt soha.
Aj, szegény szívem, de szenved!
Lélek! bőd nőni ne engedd,
vígságod kámfort ne játsszon!
Elmém! töltsd időd a lányon!
Ha nevén szólítanám,
szidna a csűrhe talán,
szörnyü bűnt találva ebben,
hogy szerelmemmel dicsekszem.
Locskán lángolódni vétek,
jobb az útszéli beléndek,
annak sincsen haszna semmi,
de titkát sohase zengi.
Gondom én is elnyelem,
hétszer szép a kedvesem,
nevét mégis titkolom,
csak szívembe zárolom.
A hűség jutalma jó:
ha két szív eggyé való,
édes titkot meg ne szegj,
harmadiknak ne fecsegj.
Aj, dicsekvő, kerge szók!
Aj, ti hűség-árulók!
Ilyen alja népeket
békén tűrni nem lehet,
gyalázatba ők kevernek,
szűzek s asszonyok, ti jertek
sunyi képükbe kiáltva,
kergetni mind héthatárra!
(Ford.: Kormos István)
(Forrás: Cseh költők antológiája old. 22-23. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése