Vachott Sándorné: Petőfi Sándor és Etelka

 

Csodálatos, változott színben tűnt föl előttem az élet s a világ atyám halála után... Mintha szép álom­ból ébresztett volna fel a legridegebb valóság, mintha a legszebb tavaszi virulat után egyszerre fagyos téli kép fogott volna körül...

Míg fennállt a szülői ház, az embereknek, különö­sen a rokonoknak csak mosolyát ismertem, angyaljó­nak képzeltem az egész világot...

Most vettem csak észre, hogy a mosoly gyakran éles, harapós fogakat takar, midőn anyám s nővéreim irányában oly sokaktól tapasztalék hidegséget, midőn atyám felett az egykor hízelgők jogosult bírákul te­kintek magukat, főképp azok, kikkel oly sokszor jót tett, kiket számtalanszor gyámolíta...

Semmi nem hatott azonban rosszabbul reám, mint Tóvölgyi Lóránt magaviselete. Ez a férfiú, ki oly sok jóban részesült szülőim házánál, kinek keze a most is birtokomban lévő, atyámhoz intézett leveleket írta külföldi utazása alatt, hogy éppen Tóvölgyi Lóránt volt képes atyám ellen nyíltan és rágalmazólag föllép­ni, ezt megbocsátani, elfelejteni, soha, soha, a mai na­pig sem bírtam...

Fiatal szívem összeborzadt ama sötét napok alatt az emberi hálátlanság felett, csak ekkor kezdem érteni, mi volt az a leírhatatlan valami, az az iszony, mely elfogott minden pillanatban, valahányszor szó­ba hozaték Tóvölgyi irántam való szerelme... Csak most értem meg, miért nem bírtam volna őt soha férjemül elfogadni, ha Vachott Sándor nem jött vol­na is utamba...

Fogalmaim a barátság, a rokoni szeretet, a hála s ál­talában az emberi jóság felől teljesen megváltoztak, iszonyodni kezdek a társaságoktól, magányt óhajtot­tam, elszigetelt magányt, hol férjem, anyám s enyéimen kívül csak néhány választott egyéniség közelíthessen hozzánk, csak azok, kiknek neve ragyogott, mint az arany, s szíve melege enyhíte mint a verőfény...

E kevesek közé tartozott Vörösmartyék, Bajzáék, Garayék, Erdélyi János, Fáy Andrásék s még néhány jeles mellett, mint férjemnek egyik legigazabb s legragaszkodóbb barátja, Petőfi Sándor is.

Ez időben Etelke nővérem alig felserdült ifjú haja­don volt, de valamint engem, úgy őt is egyszerre megérlelé a világgal, ama kis világgal szemben, mely­ben életünk folyt, a nagy rázkódtatás, melyen mind a ketten keresztülmentünk.

A korábbi testvéri szeretet egyszerre szoros barát­sággá vált közöttünk - hiszen egyenlően éreztük az atyám elleni igazságtalan bántalmak fullánkját, együtt sirattuk meg szegény édes jó anyánk sorsát, együtt vér­zett a szívünk kisebb nővéreink bizonytalan jövendő­jére gondolva, s együtt vetettük meg a korábbi hízel­gők seregét oly mélyen, amily megvetésre csak első if­júságában képes az erező és elkeseredett kebel...

Elvonulni kívántunk mind a ketten, a fővárost örökre elhagyva, falusi magányt keresni, hol nincsen divatvilág, nincs álmosoly és káröröm, hol nem kíván­nak az emberek egymásnak ártani, hanem szerényen, munkásán és egyszerűen élnek, még csak sejtelemmel sem bírva az álnokság és rosszakarat felől...

Kimondhatatlan vigasztalás, le nem írható üdvös­ség volt e sötét időben férjem szerelme és gyöngéd­sége reám nézve. Mindent megváltoztathatott az élet és világ, de ő illetetlen és hű, s éppen oly forrón ra­gaszkodó maradt, mint azelőtt volt.

Nézeteinket annyival inkább osztotta ő is, mert mindig hajlandó volt sötétebb szempontból fogni fel a világot, az hogy falura vonuljunk az ő gondolata volt, s így ő is, mint mi Etelkével s anyámmal együtt, csak alig várhatta a tavaszt, mely mindnyájunk óhaj­tását teljesíteni ígérkezett...

Petőfi Sándor velünk együtt örvendett, együtt készült falura, ideje nagy részét nálunk óhajtotta töl­teni férjemmel együtt, írni szándékoztak mind a ket­ten, künn a természet zöld karjai között, s megmu­tatni a fővárosi világnak, hogy határain túl teremt csak igazán gazdagon a költői kebel...

így tervezgetve természetes, hogy Petőfi igen gyakran fölkereste férjemet, elsétáltak együtt fél na­pon át is fel és alá a szobában...

Tervezéseik mellett azután közölték egymással új költői termékeiket, vitáztak hellyel-közzel egyes jelesek művei felett, s ha nézeteik itt-amott eltérő volt is egy­másétól, soha nem sérté az közöttük az egyetértést...

Vörösmarty és Garay mellett Erdélyi János s a végzetes halállal korán kimúlt Czakó Zsigmond is gyakran megfordultak férjemnél, s ha így többen vol­tak együtt, akkor a társalgás tarkább, élénkebb, válto­zatosabb Ion, sőt átcsapott olykor a szellemi ügyek­ről az anyagiakra is...

Egy napon például, amint négyen vagy öten együtt ültek, az akkoriban dúsgazdagságáról hírneves banká­rok egyikének szép szőke hajú, kék szemű eladó leá­nya jött szóba, ki nagyban szerepelt a divatkörökben.

- Azt magam is szívesen elvenném s megkérném nő­mül - monda Petőfi szokott komoly modorával. - Gyönyörű teremtés, s én mindig a szőke és kék szépségek bolondja voltam életemben...

-   Nem hiába vagy magad fekete, mint a cigánymonda Erdélyi nevetve, - de a gazdag bankár kisasszonyt feleségül megkérni neked, pajtás - tévé hozzá folytatva jókedve kitörését -, szegény magyar költő létedre, kissé nagy botorság lenne, s azt komolyan nem is gondolhatod.

-    Micsoda? - szólt ingerlékenyen Petőfi. - Azt hi­szed, nem volna bátorságom a német pénztőzsértől leányát megkérni?

-    Biz azt én - viszonzá Erdélyi röviden.

-    Hol a kalapom? - kezdé Petőfi hevesen felugorva helyéről. - E percben megmutatom neked, hogy meg merem tenni. Jer - folytatá Czakóhoz fordulva -, kísérj a bankár lakásáig, s légy tanúja, megkértem-e apjától a szép bankárkisasszonyt vagy sem.

Hasztalan igyekezett őt férjem a többiek támoga­tásával együtt az elhamarkodott lépéstől visszatar­tani, - Erdélyi is hiába jelenté ki, hogy távolról sem volt szándékában őt ily bohó cselekedetre ingerelni, míg Czakó feleslegesen szabadkozott, hogy kísérője legyen, nehogy mindkettőjöket őrültnek tartsa a ban­kár; Petőfi nem engedett, Czakónak vele kellé men­nie, s ő bejelenteté magát a bankárnál.

A dúsgazdag pénzember vonakodás nélkül elfo­gadta őt kísérőjével együtt, s Petőfi egyszerűen és rö­viden kijelentette, hogy a szép, kék szemű kisasszony nagyon megtetszett neki, s ha megkaphatná őt, szíve­sen feleségül venné.

A sima, világban jártas bankár nyugodtan végig­hallgatta Petőfit, s a halandó pénzember ismerte annyira a halhatatlan költő nevét, hogy a minden szokást mellőző leánykérést látszólag legalább sértésnek nem vette, sőt udvariasan megköszönte a szerencsét, kijelentvén, hogy ha leányánál - ki jövő héten érkezik a fővárosba - bemutattatja magát, s az hajlandó lesz őt férjéül elfogadni, ő mint apa, ellenkezni nem fog.

E szavak után nyájasan kezet szorított, s könnye­dén meghajolt a pénzvilág hatalmas ura a szellemvilág ifjú fejedelme előtt, s befejezte a fogadást.

Petőfi nem kívánt többet, ő megmutatta Erdélyi­nek, hogy szavának ura tud lenni, s miután ez nem folytatta a dolgot, nehogy kellemetlenebb fordulatot vehessen az, Petőfinek soha nem jutott többé eszébe megtudni, vajon a szép, kék szemű bankárkisasszony hajlandó volna-e őt férjéül elfogadni.

A lángeszű fiatal költő, életismerettel még nem bírva, nem volt képes hevességét mérsékelni; ha el­lentmondásnak ütközék, kihívásnak tekintette, s kész leende olykor legjobb embereivel is összetűzni, ha azok nem térnek ki hevessége elől, kész leende dacból a legnagyobb esztelenséget elkövetni.

Kivétel volt előtte férjem; ha vele társalgott, szelíd és gyöngéd lett a vad fiú; vitázott és ellenkezék oly­kor vele is, de anélkül, hogy valaha kellemetlenség vagy csak félreértés is gyöngítette volna barátságukat.

- Vachott Sándorral szemben mindig érzem, hogy költővel van dolgom - monda nem egyszer és írta fér­jemhez címzett költeményében. - Vachott Sándor mindig őszinte és gyöngéd irányomban, reá egy percig sem éreztem még soha keserűséget vagy neheztelést.

Petőfi halála után nejétől, Szendrey Júliától is számtalanszor hallám, hogy férje még Arany János­hoz sem ragaszkodék melegebben és több bensőséggel, mint férjemhez; a vonzalom, melyet iránta érezett - nem túlzók ez állítással -, rajongással volt hatá­ros, egész lénye átalakult és megváltozék, ha férjem­hez fordult vagy vele beszélt, vitázott vagy közié köl­teményeit, sőt róla még reám is átruházta sok tekin­tetben e rajongást, ezerszer ismételve Sándor előtt, hogy egész széles e világon nálam költőhöz illőbb fe­leséget nem találhatott volna, ezerszer ismételte, hogy valahányszor velem találkozik, látásom mind­annyiszor azon képet idézi lelke elé, melyet első ifjú­sága álmaiban a mesék Tündér Ilonájáról alkotott ma­gának, és soha nem feledhetett. Férjem mosolygott és természetesen helyeselte felőlem nyilvánított túlságait, miknek következménye János vitéz című nép­költeménye lőn, hol Tündér Ilonát, mint ismételve monda, egyenesen képmásomra meg is teremte...

De rajongása a lánglelkű ifjú költőnek tovább és to­vább terjeszkedék: férjemről reám, rólam Etelke nővé­remre vetette fényét ábrándjai világa, s Petőfi Sándor először életében komolyan kezdett szerelmes lenni.

- Hallgasd csak, barátom, a kisleányról gondolkoz­va mit írtam tegnap estve - monda egy szép alkonyatkor a Duna-parton sétálva férjemmel, miután előbb felőlem és Etelke hogyléte felől tudakozódott volna:

Láttad-e angyalom a Dunát
S a szigetet középén?
Ide szívembe képedet
Akként foglalom én.

Petőfi 1844 őszétől egyre gyakoribb vendége volt a Vachott-család Kecskeméti utcai otthonának, ahová Csapó János eltűnése után felesége és leányai is áttelepültek. A költőt nemcsak a Vachott Sándorhoz és Vachottnéhoz fűződő barátsága, hanem a Csapó Etelke iránt érzett tit­kos szerelme is vonzotta.

A szigetről zöld fa lomb
Mártja a vízbe magát;
Ha te szívembe így a remény
Zöldjét mártanád!

Petőfi női társaságban tartózkodó, csaknem ügyet­len volt, s így nem lehet meglepő, hogy mind Tündér Ilonáról reám vonatkozó gondolatait, mind Etelke iránt keletkező szerelme első jeleit nem előttünk, ha­nem férjem előtt nyilvánítá, s tetszésére hagyta, hogy közölje-e velünk azokat vagy sem.

így történt, hogy bár hetenkint négyszer-ötször is megfordult házunknál, én és Etelke csak akkor találkoztunk vele, ha ebédre vagy estelire megtartot­tuk őt, különben férjem szobája küszöbét az én szobáim felé soha át nem lépte.

Külsejét arcképei meglehetős hűséggel adják vissza, sőt egyik-másik csaknem teljesen megfelelő: merész, fennkölt szelleme homlokára írva látszék lenni, s sze­meiből visszasugárzék, de termete többnyire erőtelje­sebb s tartásával együtt inkább megfelelne valamely edzett katona magas, erőteljes termetének, mint Petőfi Sándor gyönge, alacsony alkatának.

Arcszíne sápadt barna volt, komoly kifejezésű szemei feketék, tömött, sötét haját homloka fölött egyenesen fölfelé fésülte, s mindig bizarr, szokatlan öltözeteket viselt.

Női társaságban kevés beszédű lévén, szép, érces hangja csak akkor tűnt ki, ha költeményei egyik vagy másikát szavalta, mit kifejezésteljesen s szabatosan tett.

Nővérem, az alig tizenöt éves Etelke külsőleg ép­pen ellentéte volt Petőfinek. Dúsgazdag szőke haja lágy hullámokban, térdéig hullott alá, ha kibontotta, nagy kék szemei mindig nyájasan, mosolygón tekin­tenek szét, rózsa arca üde és viruló volt, nyaka tölt és hófehér, karjai és csodaszép kis kezei kifogástalanok, középmagasságú termete gömbölyű és mégis nyúlánk és karcsú, s mindez együttvéve oly kedves, oly von­zóvá tette őt, hogy Etelke méltán soroztathaték a szép és legmegnyerőbb jelenségek közé.

Petőfi Sándor eszményképét találta fel benne, s mire észrevette magát, komolyan szerelmes volt.

Jaj, mamám!

A karácsonyi ünnepeket megelőző napokon, való­színűleg első gazdasszonyi kísérleteméi, Etelke átfá­zott valahol a konyhában, erősen meghűtötte magát, és köhögni kezdett.

Az üde, a viruló arcú leányka halványodni kezdett - iszonyú főfájás kínozta éjjel-nappal -, de lázas álla­potot nem vettünk rajta észre.

* Január 7-e az örökké emlékezetes karácsonyest és csillageltűnés után éppen két hétre esett.

Borongós téli nap volt, nyomasztó hatású még az ember kedélyére is.

Etelke folytonosan gyöngélkedék, iszonyú főfájá­sa szűnni nem akart, köhögése sem múlt el, de azért fölkelt naponkint, minden délelőtt rendesen felöltö­zék, betegsége alatt szép nagy haját én fésültem meg minden reggel, s két hosszú fonatban befontam; azu­tán többnyire fel- és alá sétáltunk néhányszor a szo­bában, csöndesen beszélgetve egymással, míg Etelke fáradtnak érezte magát, s kínos főfájása miatt pihen­ni óhajtva, ismét lefeküdt.

—   Lesz-e estére valami olvasmányunk? — kérdé ez emlékezetes nap délelőttjén, midőn hogy lefekhessék, vetkőzni kezdett.

-   Sándorom  gondoskodott,  hogy bőven  el le­gyünk látva - viszonzám, szép két lefüggő hajfonatát egy szalagcsokorral átkötve, hogy az ágyban ki ne bontakozzék -, Jósika legújabb regényével lepett meg esteli olvasmányul, és Eötvös A falu jegyzőjét is megvette számunkra, hogy e nagy hírű munkát is megis­merjük.

Etelke örvendett velem együtt, midőn a könyveket, hogy lapjaikat fölmetéljem, mindjárt elő is vettem.

—Melyiket olvassuk előbb? - kérdé Etelke kis fehér kezeit halántékaihoz szorítva, hogy főfájásán enyhít­sen, mintha most is látnám bágyadt tekintetét a külön­ben oly nyájas, oly mosolygó kék szemeknek. Miután ezúttal a te mulattatásod fő dolog, Etelkém, én csak felolvasónéd vagyok - viszonzám minden szeretetével a szívemnek -, neked kell választanod.

—Én válasszak? — kérdé régi nyájasságával. – Mit gondolsz — folytatá rövid gondolkozás után —, nem volna-e célszerűbb a kitűnőbbet, A falu jegyzőjét utóbbra hagynunk? Ha előbb ezt olvasnánk, majd a másik nem fogna annyira tetszeni. Igazad van, Etelkám — viszonzám, teljesen elfogadva nézetét -, csakugyan jobb lesz ma estére Jósika regényét megkezdeni.

Alig ejtem ki e szavakat, midőn anyám oldalán Koczár Józsefné lépett a szobába.

—  Már csak megnézem a kis beteget - kezdé, nyá­jasan kezet szorítva egymás után mindenikünkkel — ha egyébért nem, csak azért is, hogy megtámadjam, mint lehet beteg ily üde rózsa arcokkal, miért nem készül inkább a jótékony célú hangversenyre, melyet a lelkes Bohusné fog rendeztet a jövő vasárnap. Minden jó honleány ott lesz - folytatá a minden szép, s nemesért buzgólkodó úrasszony -, és magyar öltözetben jelenik meg. Ételkének pompásan fogna illeni a fűzőváll és párta - tévé hozzá nyájas és őszinte biztatással -,míg neked, kedvesem - folytatá hozzám fordulva -, fiatal arcod minden kellemét feltűnőbbé tenné a kis magyar főkötő. Hoztam is néhány eredeti mintát mu­tatóra, de úgy vettem észre, Juli a terembe vitte be.

- Ott célszerűbb is lesz a tükör előtt sorba néze­getnünk — mondám erre én, Etelkével egyetértőn összepillantva. Ha tudtam volna, hogy utolszor az életben, s Koczárnét, hogy a kedves gyöngélkedő ké­nyelembe tehesse magát, férjem szobáján át a terem­be vezetem...

Koczárné nem soká időzött. A fokotokét megmu­togatta, s beszélt reá, hogy el ne maradjunk a magyar szellemű hangversenyről, azután sietett haza, mint kitűnő háziasszony és anya, nehogy fiai az ebéd ké­sedelme miatt talán iskolát mulasszanak.

Férjemmel még szót sem válthaték Koczárné tá­vozása után, midőn Juli sápadtan, kikelt, rémült arc­cal berohant, s míg engem esdekelve kért, hogy ma­radjak helyemen, s ne mozduljak a szobából, férjemet arra sürgeté, hogy siessen anyámhoz.

-    Oh, szegény Etelke kisasszony! Szegény Etelke kisasszony! - mormogá fuldokolva, elnyomott hangon és gyorsan ismét kirohant...

-    Mialatt én és férjem Koczárnéval beszélgettünk — monda később anyám —, azalatt ő Etelke ágya mellé ült, ki nagy főfájásról panaszkodék.

Hű Julink a mellékebédlő szobában rétest nyúj­tott, s be-beszólt, hogy anyámékat mulattassa.

Juh — mint szegény anyám beszélte — majd az or­vosokat ócsárolta, kik egy kis főfájással sem bírnak boldogulni, s Etelke kisasszonyt hetekig szenvedte-tik, majd átcsapott a jó lélek gondolatköre a molná­rok ócsárlására, kik erőtelen, rossz lisztet őrölnek, úgyhogy becsületesen a rétestésztát elnyújtani sem lehet.

Etelke főfájása dacára is el-elmosolyodék Juli pa­naszait hallva, sőt több ízben nyugtatta is anyámat, gyámolítsa a zúgolódót.

-   Mamám, mi volt ez? Valami a fejemből mintha egyszerre csak idecseppent volna - monda, szíve tájé­ kára mutatva.

-   Ez bizonyosan jót fog tenni, kedvesem – viszonzá anyám nyugtatólag —, fejed valószínűleg megszabadult a vértől, mely a kínos nyomást és fájdalmat okozta.

-   Úgy lesz az, édes kisasszonyom — hangzék Juli szívélyes nyilatkozata is a mellékszobából —, a termé­szet fog segíteni, s megszégyeníti majd a kényes orvos urakat...

Még tovább is folytatta volna a jó lélek épületes megjegyzéseit ez irányban, mint régi hű cselédek szo­kása, kik sok szabadságot vehetnek maguknak, ha a következő két szó egyszerre el nem némítja őt.

-Jaj, mamám! - ennyit mondott még kedves ajka, és Etelke nem volt többé...

Jaj, mamám! Ezek voltak végszavai, s e szavak csengettek a szegény, gyermekétől megfosztott anyá­nak füleiben akkor is, midőn értem remegve, hozzám vánszorgott az iszonyú csapás után, ki férjem gyön­géden ápoló karjai között holthalványan, élettelenül feküdtem a szörnyű hír hallatára...

Jaj, mamám!

*Petőfi - a család meghívására - 1844 karácsony estéjét Vachottéknál töl­tötte. Ekkor írta a V. S.-né emlékkönyvébe és a Cs. E. kisasszony emlék­könyvébe című verseit.

 

Etelke a ravatalon

A szőke fürtök kedves gyermekét két költő: fér­jem és Petőfi Sándor emelték koporsójába, hogy az örökkévalóságban szépek, édesek legyenek álmai.

Hófehér könnyű csipkeruhában feküdt a ravat­alon; gazdag szőke haja kétoldalt lefésülve, fényes hullámokban folyta végig csaknem egész magasságát; homloka felett a jázmin- és mirtuszból fonott koszo­rú, s imára kulcsolt kis fehér kezeiben az üde bokré­ta, mint bájoló alvó menyasszonyt, úgy tüntetik őt fel.

Hiszen piros ajkai a ravatalon is mosolyogtak, s ha nagy kék szemei le valának is zárva, arcának oly nyájas, oly vidám kifejezése maradt, mintha ártatlan szívének most is a boldogság volna lakója, mintha csak szenderegne, s a legjobb álmok foglalnák el keblét...

Valóban élni, ábrándozni látszék a halva is mosolygó tünemény, úgyhogy Budapest legkiválóbb tanárai gyűl­tek össze ravatala mellett, meggyőződést s nekünk biz­tonságot szerezni, ha vajon nem tetszhalott-e a csön­desen szenderegm látszó.

Petőfi ott zokogott a nyílt koporsó mellett, kétség és remény között leste férjem oldalán, ha vajon a nyá­jas, a szellemet sugárzó szempár kék ege megnyílik-e még egyszer a tudós tanárok élesztéseire?

De hasztalan volt a remény, hasztalan minden ébresztési kísérlet: Etelkét örökre elveszíténk, ő halva maradt.

Január hó 7-én halt meg, és 10-én volt a temetése...""

* Csapó Etelkét - mint Erdélyiné Vachott Kornéliát is - ugyancsak a „Váczi úti" sírkertben temették el.

Székács József konfirmálta, s ő tartá kedves tanít­ványa felett a megindító végtiszteletet, a remek, szép gyászbeszédet is...

A koporsót két oldalán fekete magyar ruhába öl­tözött fáklyások, fiatal, reményteljes magyar írók kí­sérték, s a koporsó után gyalog, födetlen fővel férjem, egyik oldalán Pali bátyám, a másikon Petőfi Sándor volt a legközelebbi kísérő...

Én alig gyógyulva fel nagy betegségemből, s a kiállott nagy lelki rázkódtatások után még magamhoz sem térve, ez új csapás által annyira kimerült és meg­rendült valék, hogy csak kocsin kísérhetem a gyász­szekeret anyám oldalán, ki értem remegve, elveszett gyermeke, Etelke halála miatt, alig mert félig megsza­kadt szíve keservén sírással is enyhíteni.

Szomorú, nagyon szomorú téli nap volt ez; a hó csöndesen pelyhezett, az ég egy darab fehér felhőnek, hófehér szemfedőnek látszék mindnyájunk feje felett... A harangok zúgtak, szomorúan, gyászosan, s midőn a szekér a koporsóval megállott templomunk előtt, hol kevés előtt én és Etelke konfirmálva voltunk, hol alig múlt másfél éve, midőn oly boldogan ünnepeltük eskü­vőmet, s Etelke, mint rózsákkal díszített koszorúsleány üdén, vidáman, oly hosszú jövő élvezetére látszék hivat­va lenni, midőn ugyanazon templom előtt egyszerre csak megzendült a gyászos énekkar, hogy Etelkétől bú­csúztasson bennünket, akkor oly éles, oly metsző fáj­dalom hasított végig a szívemen, hogy jótétemény volt, midőn eszméletemet elveszítem.

A temetés után mintegy tizennégy napra Petőfi hozzánk költözék.

A szoba, melyet előbb anyám osztott meg Etelkével, a kedves teremtés elhunyta után lakatlanná vált.

Oly megszokatlan volt mindnyájunkra nézve Etel­ke hirtelen halála, s különösen engem, ki nemcsak túl-érzékeny és ragaszkodó, de a kiállott betegség és ráz­kódtatások után igen gyönge is valék, annyira óvtak minden fájó és megindító hatásoktól, hogy Etelke volt lakhelyét elzárták, s anyám, férjem ajánlatát elfogadva, a kis zongoraszobát választá alvószobájául, mely egye­nesen a mi alvószobánkban nyílott, — úgyhogy ha ba­jom lett volna, az esetben is közel leende hozzám ez a kedves, édes, gondos, jó anya.

Alig vette észre Petőfi Etelke szobája lakatlanságát, nem nyughaték, míg férjemmel észre nem vétet­te, mi boldog volna, ha e szobába költözhetnék, régi lakását különben is éppen elhagyandó volt.

Férjem örömmel engedte át a szobát rendelkezésére, természetesen csak barátságból, s Petőfi, amint ezt meg­érté, egy huszonnégy óra alatt már be is költözék oda.

Itt készültek Etelke halhatatlanítására ama költe­mények, melyek később egy füzetben megjelentek, s azon időben oly nagy hatásúak lőnek. Előttem fek­szik a költő kéziratában a füzet, számomra írta le Pe­tőfi, s én megőrzém azt gyermekeim és unokáim szá­mára ereklyeképpen.

Amit éjjelenként írt, jókor reggel rendesen beküldé hozzám, így gyűlt össze lassanként a harminchat költemény teli könnyharmattal Etelke sírjáról.

Úgy járt-kelt egyébiránt Petőfi Etelke szobájából ki és be, mint az alvajáró, majd kiűzte őt szilaj fájdal­ma az alig hantolt sír mellé, majd ismét visszahajtot­ta a szobába, hol a kedves angyal lakott, élt és kile­helte ártatlan lelkét.

Hiszen elbeszélhetik szerelme történetét, bemu­tathatják a költő bensejét magok a költemények is, összes munkái között, melyek Etelke sírját halhatat­lan koszorúként fonták körül, míg Petőfi neve él, míg hazánk határai között magyar szív dobog, ott zöldel­lenek mindörökké...

Elmondom, mit eddig
Rejtve tartogattam,
Mint gyöngyét a tenger
Legmélyebb habokban.

Halld meg, drága gyöngyöm,
Szép, szelíd galambom!
A mit ér ezek és
Szenvedék, elmondom.

Ezzel kezdé meg Petőfi a meghatóan szép költe­ménysort, mellyel Etelke emlékét megörökíté, ezt köve­té azután az a nyolc sorból álló felsóhajtás, melyet arra vonatkoztat, hogy ő segíti férjemnek Etelkét koporsójá­ba betenni:

Mit nem tettem volna érted,
Szép kis szőke gyermekem ?
De szerelmem bemutatni
Megtiltotta végzetem.

Az egész, mit életemben
Érted tennem lehetett,
Annyi, hogy a koporsóba
Én tevém be tetemed.

A költeménysor ötödike ismét egyike a legszeb­beknek:

Jaj, de bús ez a harangszó!
Neked harangoznak,
Kedves, hervadt rózsaszála
Tizenöt tavasznak!

De gyöngédebb szavakkal senki nem kérheti el­szállt kedvesének engedelmét arra, hogy sírját sza­badjon meglátogatnia, mint Petőfi tévé a költeményei tizedikében, midőn így esdekel Etelkéhez:

Hozzád gyakorta kijövendek?
A halvány arcú szenvedéssel
Ha szívem árva gyermekével,
Elásott kincse életemnek!
Nem háborítom e nyugalmad,

Nem fog zajt ütni érkezésem,
Sírhalmod mellé halkan lépek:
Csak csókomat teszem fejfádra,
Azt is lemossa könyem árja, -
És ekkor ismét hazatérek.

Igen csinos kis költeménnyel festi azt is, mi volt a ravatalon élete eszményképe:

Ha életében nem szerettem volna
A szőke fürtök kedves gyermekét:
Övé leendett életem, szerelmem,
Midőn halotti ágyon feküvék.
Mi szép, mi volt a halotti ágyon...

Midőn beköltözék hozzánk Etelke elhagyott szo­bájába, első sorai így hangzottak:

E szobában küzködött az
Élet és halál fölötte,
Míg az élet
Ót, a szépet
Ót, a kedvest, elvesztette.
E szobában siratám őt
Könyeimnek tengerével
— Szenvedésem
Avagy létem
E tenger mért nem nyélé eV.
E szobában lesz lakásom;
Édes kín lesz laknom itten,
Itten laknom,
Öt láthatnom
Mindig éber emlékemben.
Egy kívánatom leszen, ha
E szobából el kell menni;
Az, hogy engem
Akkor innen
Szent Mihály lova vigyen ki.

A költemény három legvégsője:

Függ már a lant megérintetlenül...
továbbá a:
Mi büvösbájos hang?
Völgyben csendül meg ünnep-est harangja?

- s végül a:

Messze vándoroltam, elhunyt édes lelkem,
De mindig, mindenütt, a hol járt keltem,
Bánatos emléked, mint egy sötét fátyol
Húzódott utánam sírodnak halmától.

Oly szép, oly költői befejezése az egésznek, oly hű tükre Petőfi enyhültebb fájdalma s még mindig lángoló szerelmének csak a következő néhány sor is, hogy jólesik idejegyezni azt:

Szívemen lesz képed Etelkém, halálig!
Függni fog szívemen képed, mint domború
Sírodnak fejfáján e hervadt koszorú.

*

(Forrás: www.epa.oszk.hu)