„Rossz, ha az ember daltalan” –
ítélt és szólt az Isten –
költőt formált, s az megjelent
koszorú-ékkel itt lenn:
„Míg élsz, ne leld nyugalmadat,
tudója légy sebeknek,
s mindig csaljon meg a remény,
kenyered sírva szegd meg.
Hadd szaggassák csak szívedet –
te nézd az elfolyó vért,
szeresd őket, ha űznek is,
s dalolj – földönfutóként.”
Közös sorsunk ez, dalosok.
Ismerik dalainkat –
de azt nem érti a világ,
mi az, mi dalra biztat.
(Ford.: Kőháti Zsolt)
(Forrás: Cseh költők antológiája 111. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése