Drága vagy, anyácskám,
drága vagy énnekem,
mert olyan szegény vagy
s törékeny termeted.
Lennél bár szegényebb
kavicsnál útfélen,
szívembe zárnálak
vigyázó szentképem.
Kötnék bár batyuba,
koldustarisznyába,
akkor szeretném
az én jó anyámat.
*
Anyám, te egyedül
maradtál meg nekem,
hunyorgó őszi nap
a kihűlt földeken.
Hunyorgó őszi nap,
nem vakít, nem éget,
vacogunk mégis, ha
felhők mögé téved.
*
Semmid sincs már, nekem adtál
mindent, Mit Isten adott,
én hálátlan, mégis egyre
többet, többet akarok.
Add hát oda fehér hajad
én halottas ingemül.
Fiad így még sírjában is
a te öledbe kerül.
*
Eljött ím, anyácskám, te szép teled,
sápadt kezeid zúzmarás faágak,
ezüstös hangod most fagy-lehellet,
hajdan volt színeid is szomorkásak.
Vedd a hajam, és sződd meg ruhádul,
mi régen lehervadt, melegítse,
melegítse kihűlő anyakebled; -
s ruhádat hogy csatként ékesítse,
adom neked e szívet, a legszebbet.
(Ford.: Fábián László)
(Forrás: Cseh költők antológiája 100-101. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése