Szemere Pál (1785-1861): Mese

 
Üdvre jutott lelkek seregébe’ pihen vala immár
Révai, a magyarok nyelvének bajnoka, hőse,
A mikor a mennyek küszöbén egy ábra jelent meg.
A bölcs, játszi Vitéz volt ez, ki is akkoriban szállt
Fáradt csónakján a boldog partra ki. Büszke
Érzéssel fogadák mindnyájan; s Révai tüstént
Szárnyra kel, és szeretett társát kegyelettel ölelvén,
Üdvözlégy, úgymond, magyarok fő bárdusa nálunk!
S önfejiről levevén koszorúját, fűzte Vitézre.
Elhajlott ugyan ez, de meginté Révai, s újra
Igy szólt:Vedd el ezen koszorút, ez tégedet illet.
Én magyarinkra csupán nyelvet hagytam, te poésist.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Szemere Pál: Mese

 

Üdvre jutott lelkek seregébe’ pihen vala immár
Révai, a magyarok nyelvének bajnoka, hőse,
A mikor a mennyek küszöbén egy ábra jelent meg.
A bölcs, játszi Vitéz volt ez, ki is akkoriban szállt
Fáradt csónakján a boldog partra ki. Büszke
Érzéssel fogadák mindnyájan; s Révai tüstént
Szárnyra kel, és szeretett társát kegyelettel ölelvén,
Üdvözlégy, úgymond, magyarok fő bárdusa nálunk!
S önfejiről levevén koszorúját, fűzte Vitézre.
Elhajlott ugyan ez, de megintő Révai, s újra
Igy szólt: Vedd el ezen koszorút, ez tégedet illet.
Én magyarinkra csupán nyelvet hagytam, te poésist.

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Szemere Pál (1785-1861): Erdei lak és Petőfi

Árgyerust oktatván a vasorrú bábák

Mondák: materiam opus superábát.

Értették bölcseink, s kik nem voltak kábák,

Tánczra egyengetvén mindenki verslábát.

Mondák: forma rei esse semper dábát.

Mondák, sokszor mondák, de hiába mondák;

Mert csak Isten teremt aranydús Golcondát,

És csak Isten teremt keblet, mely tevékeny, -

Keblet, mely érzésben gazdag és termékeny.

Hol meddő a kebel, sőt puszta és üres,

Amit szül, nem egyéb, mint csak markó-füles.

Hiába emleget varázst, bájt és kecset,

Az ilyen sziv nem zeng, csupán nyelve fecseg;

Az ily szív lombok virágán rút hernyó,

Horác szavaival – csak pedestris sermo.

Ki bár tudós bagoly, igen tudós bagoly,

Csak az apostolok nyergesén lovagol…

A formát nem lehet hordani tengelyen,

Mert alkotó szellem szent méhében terem.

De nálad, eöcsém, fő dolog a forma.

Koporsó-deszkádnak mindig meg volt orma.

Hol előtted feltünt a románcz és ballád,

Ott is főleg saját érzelmidet dallád.

Nem ijesztett vissza bitó és pelengér,

Édes, dicső hazát, szabadságot zengél.

S míg még csak poharát s egri borát látta:

A te lelked Dobót és tettét imádta.

Hányan verseltek el, hányan a szerelmet,

De csak hazug szájjal szóltak őkegyelmek.

A kis szelid rózsa lett nagy napraforgó,

Nehéz szaga csipős, mit a papramorgó.

A sóhaj, a fohász dühöngött, mint orkán,

A sziv oltárlángja lett tüzhányó volkán,

S midőn feldivattá vált a rodomontád,

A női világot igy te nem boszontád.

Szerelmed rózsáját ahányszor elzengéd,

Nyájas voltál mindig, szelid, nemes, gyengéd.

Szabadulva a közélet körmeitől,

Lant-nemtőiséged jelenleg is kitör:

Te nem leltározva, mit testi szemed lel,

Az „Erdei lakot” ujra építed fel;

S belép veled a szív, mint ritka egy vendég,

Zenével köszöntve magányfészked csendét.

Belép egy harmadik, mely szinte oly ritka,

Mivelhogy az első szerelemnek titka;

S míg a nyitány édes nótáját elhúzod,

A lakot és erdőt körülkoszorúzod!

Majd virág-leánykák, s imádójuk, a méh,

Napsugár és szellő, sereglenek elé, -

Tagadhatatlanul mind lyrai egyének,

Mindeniknek tette maga egy-egy ének.

A legelső ténytől az utols tényig,

Bár szívben történik, előttünk történik.

S mert köztük egyet sem látunk kelni lábra,

Mindenik tény egy-egy tündér zeneábra…

Mióta újonnan épület fel a kis ház,

Előtted, előttünk szentséges szentegyház.

Hol – ki maga kent föl nagy költővé téged –

Látjuk a legmagasb lényt, az Istenséget

Égi háborúnak mennydörgése mellett –

S ezen hangulatot szükség volt felvenned

Mert ha érzeményed egy húron pengene,

Szónoklat volnál csak, nem pedig dalzene,

Szónoklat volnál csak, nem pedig dalzene,

Hol mindig együtt jár az édes és keser,

S mellettök a műélv tapsolva repdes el.

S most, midőn Istenünk, jó atyánk, az örök,

Feltünik és az ég imára mennydörög:

Bennünket egy bátor dal-ellenzaj lep el, -

S a szent szivárvánnyal szivünk is ünnepel.

Fönn az égben szántasz, ott vetsz és ott aratsz,

Lyraiságodhoz hálásan hű maradsz.

Noha bölcselkedél, noha elmélkedél:

Nem az elméd dalol, óh nem, de a kedély!

Ösztönöd társaid szavának sem enged,

Te nem elbeszéled a lakot, - de zenged.

Nem irsz le egyet-mást, mintha volnál rege:

Tenbensődnek egyet-mást, mintha volnál rege:

Tenbensődnek cseng-peng mindenütt idege,

Hol vigan, hol búsan, hol csinnal, hol nyersen,

Jól teszed, mert dal vagy, még pedig dalverseny.

Nem vagy bitor festész, de nem is daltalan;

Nem aranyfüst, hanem aranyláng, lángarany,

Tündér Árgyérus is elfojtván a mérget,

Az irigység mérgét, téged igy dicsérget:

Általad megfejtve lévén a feladat:

Nem mást zengeni el, hanem tenmagadat, -

Mostan is,m int régibb s ujabb dalaidon,

Diadalt ünnepel a lyrai idom.

S ime, mit nem is sejt a legtöbb divatlap,

E főigazsággal megkoronáztatlak:

Csak ott vanát meg átihlelve agy és mű

S az ily nemtő nyomán keletkezett szép mű,

Hol sohasem kérdés: lenni vagy nemlenni;

Mert minden az idom,- az anyag fél-semmi!

Volt, ki járma alatt a klapáncznak, rimnek,

Legendákat gyártott, ódákat és hymnet;

Mert hiszen mesterség, de könnyű mesterség,

Egy vagy más dalfajnak eltanulni versét.

Verselhetünk nagyobb dalfajban, kisebben,

De ha nem zeng a szó, mely szánkból kilebben,

Ha a hangnem édes, egyszersmind nem keser;

Mely egymással zenél, egymással felesel;

S agyunk nem dal-ideg, s nem dal-ideg a szű!

Versünk is vesztegel, nem szól, mert nem dalmű.

Ha nem szól a kakuk, pittypalatty és gömpüly,

Láncz, mely mindig csak sír, mindig csak csörömpöl.

Szól a madártalan téli ligetbokor,

Hol a vendégfutár, a szarka szónokol.

Szól a bőrrel bevont, kétoldalt rézszita,

S versünk, bár versenyez, fél törökmuzsika,

Amit látott s hallott itt-ott, elmeséli,

S meséje oly hosszú, mint éjünk a téli:

És amit fejteget, és amit magyaráz,

A harmatok gyöngye nem más, mint zuzmarás…

Ennek apja nem volt édes, de mostoha,

A dalok termébe be nem lépett soha.

Verse hasztalanul zörget a kilincsen;

Itt künn elbeszélhet, ott benn helye nincsen.

A te kebelednek, mely gazdag egy bánya,

Mindenütt csak nemes ércze és ásványa.

Legritkább ezek közt a dal-idom s anyag,

Egymás irányában egyik fél sem hanyag.

Amaz, elmondhatni, több, mert lelkiesebb;

Ez viszont kevesebb, mert testiesebb.

Az elsőbb a műdal lelke és szelleme;

Az utóbb társának teste és teteme.

S e kettő egymástól elválaszthatatlan,

Ilyen elszakadás, eset mely hallatlan.

Te anyagot hozsz fel akkor és formát,

Midőn orrunk alá reszelsz néha tormát.

Egyébiránt kebled, ha csakugyan bánya,

S csak nemes ércze van és nemes ásványa:

Ilyen ércz az arany – isteni félelem,

Ezüst – honszeretet, vas tusa-türelem.

De tenbensődben van idom, mind anyag,

Kik együtt zenélnek és ritkán szólanak.

Benned a belábránd, benned a külélet,

Amaz merő önélv, ez félig szemlélet;

S a külélet holmit ha leir s elbeszél,

Általa társát sem érheti kár s veszély.

Benned van az édes és benned a keser;

Az semmit sem sokal, ez mindent kevesel.

Magad vagy a műdal, magad a dalszemély,

Mely mindig magáról, önmagáról zenél.

S együtt zeng mind testi, mind lelki rhytmusa,

S e tény már maga is önküzdés, öntusa.

E társ-ellenikrek, e társ-ellenpárok

Után hány vers eseng és mennyi sóvárog;

De csak úgy nyer teljes idomot a dalmű,

Ha érzeményzene mind az agy, mind a szű…

Hanem, mert a mérleg, az eddigi mérleg,

Dalversenyünk körén túlcsapongó mérleg,

S tanommal egynémelyt csábútra vezérlek:

Pihenjünk meg öcsém, míg ismét dicsérlek.

Te pedig versenytárs, kit bár nem becsmérlek,

De megtörténhető, hogy félre ismérlek,

Az „Erdei lakoz” mert némán kisérlek:

Bocsásd meg bűnömet, igen nagyon kérlek!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Szemere Pál (1785-1861)

JÖVENDÖLÉS

„Hová, hová, barna legény? – Az erdőre,

Száraz ágért, sütni főzni menyegzőre.

„Száraz ág ellobban,

Lyány szerelme jobban,

S jó legény, majd úszik szemed, szived búban.

BARNA PETINÉ

„Barna Peti, férjem Barna Peti!

Kemed a bort is nagyon szereti;

Hogyha maga elébe kaphatja:

Bajszát belé sűrün mártogatja.

Iszik reggel, délben, vecsernyére,

Nem is ügyel a feleségére.

Kotyagósan hortyog éjszakára,

Nem is gondol tennivalójára.

BABÁMHOZ

Sírva járok el házatok előtt,

Nem szólsz ki hozzám ugy, mint az előtt.

Ugy áldja meg az én jó istenem,

A ki nálad roszúl szólt ellenem!

Hejh megcsipte már a dér a kökényt,

Föl sem veszik már a szegény legényt!

A városban, mondják, verbuválnak,

Majd fölcsapok magam is huszárnak.

AZ ÉN BABÁM

Az én babám kökényszemű füge lyány,

Gyöngyen mosolyg a szerelem ajakán

Hogyha így szól rám kacsintva: édes galambom Jancsikám!

Azt gondolom, a mennyország angyalostul szakad rám.

A LYÁNKA NEFELEJCSE

- Ezen évszámmal: 1798. –

Üt az érzéketlen óra, mert nem sejti,

Hogy ütése lyánkád a kétségbe ejti.

A válás könyével esdekel ez: o rejtsd

Őt szivedbe; de ne felejtsd, el ne felejtsd!

Fogd e virágocskát, sokat jelent neve;

Ah ne hervassza azt soha az ég heve!

Te is levélkéit soha széllyel ne fejtsd;

Róla lyánkád elne felejtsd, el ne felejtsd!

Biztató színe, ha üldöz a szerencse,

Hogy az el nem hagyott végkép, azt jelentse;

Ha mosolyg rád, kérjen, hogy lyánkád ki ne ejtsd

Szívedből, s őt el ne felejtsd, el ne felejtd!

Ha a hizelkedés tömjénez bájodnak,

Egy szellő lengeti meg majd homlokodnak

Fürtjeit, te abban hű epedődet sejtsd;

Rezzenj, s lyánkád el ne felejtsd, el ne felejtsd!

BODRI ÉS A PARIPA

A házieb roszúl őrzött gyertyadarabot orozott el, s szájába fova ki felé osontott azzal az ól ajtaján. – Ne vidd el koma, azt a szert! kiált utána a paripa: gondviselőnk azzal világít körűlünk, midőn estve és hajnalkor vakar, és abrakunkat osztogatja előnkbe. Nekem nincs világára szükségem, fele Bodri; hanem egy kis zsirszagot érezvén rajta, majd csak fölfalatozom. - - - Vannak ily tudománykedvelők is!

Forrás: Divatcsarnok 1853. – April 10.

Szemere Pál (1785-1861): Másod-gyermek

Mit ér, ha a pohár szép,

De nedve gyújt s nem enyhít?

A mennyit egy lopott csók,

Mely szomjamat nem oltja.

Forrás: Divatcsarnok 1853. – Martius 17.

Szemere Pál: Emlékezet

Ismét egy édes boldog érezet!

Reám derül a messze kor homálya,

Az elveszett, elsüllyedt rózsapálya

Ismét örömtájak felé vezet.

Mely istenség nyújt itt varázskezet:

Mint ömledez hozzá keblem dagálya!...

Érzem, hogy e szív enyhültét találja:

Te ihletéd, szelid Emékezet.

Nem. Ahelyett, hogy visszabájolod

Eltünt korom szebb álmait felettem,

Boritsd el rajtok inkább fátyolod.

Elég, hogy őket egyszer elvesztettem,

Ne kényszerits újonnan érzeni;

Ah, érezd, mely kín ismét veszteni!

Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból – Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel Gyomán, 1921.

Szemere Pál: Echo

Hallgatsz, s csak sóhajtásid lengenek,

Csak néma könny csepeg búr arcaidra,

Esengve fordulsz embertársaidra,

Hogy együttérzéssel könnyitsenek:

Nem ők, nem ők, az érzéketlenek!

Hideg pillantást vetve kínaidra,

Miért vonúla köd szép napjaidra?

Mi bánt? mit vesztél?... ők nem érdenek.

El! Társat a bús nálok nem talál,

El, én felém! Szív szívhez szólhat itten;

Jer öntsd ki bánatod nekem meghitten.

S ha hívedtől megfosztott a halál,

Jajgasd nevét, nevével költs fel engem,

S enyhülni fogsz, ha kínod visszazengem.

Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból – Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel Gyomán, 1921.