Szemere Pál (1785-1861): Mese

 
Üdvre jutott lelkek seregébe’ pihen vala immár
Révai, a magyarok nyelvének bajnoka, hőse,
A mikor a mennyek küszöbén egy ábra jelent meg.
A bölcs, játszi Vitéz volt ez, ki is akkoriban szállt
Fáradt csónakján a boldog partra ki. Büszke
Érzéssel fogadák mindnyájan; s Révai tüstént
Szárnyra kel, és szeretett társát kegyelettel ölelvén,
Üdvözlégy, úgymond, magyarok fő bárdusa nálunk!
S önfejiről levevén koszorúját, fűzte Vitézre.
Elhajlott ugyan ez, de meginté Révai, s újra
Igy szólt:Vedd el ezen koszorút, ez tégedet illet.
Én magyarinkra csupán nyelvet hagytam, te poésist.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.