Idegen néprománczok

I. Litván

A hős a harczba távozott…
Arája búsult, hervadozott. -
„Oh kelj fel, édes, kelj fel!
Vagy bánatos sziveddel
Még nem pihentél eleget?”

És kiteríték már az arát:
A hős jajgatva fölkiált:
„Oh kelj fel, édes, kelj fel!
Vagy bánatos sziveddel
Még nem pihentél eleget?”

A koporsóba tevék az arát;
A hős, az nem hiszi, s fölkiált:
„Oh kelj el, édes, kelj el!
Vagy bánatos sziveddel
Még nem pihentél eleget?”

A sirba eresztik az arát;
A hős mégsem hiszi, s fölkiált:
„Oh kelj fel, édes, kelj fel!
Vagy bánatos sziveddel
Még nem pihentél eleget?”

Már a koporsót föld fedezi,
Most már a hős rémülve hiszi,
S kardjához kap kiáltva:
„Kisérőm a csatákba,
Fektess arámhoz engemet!”

A földben fekszik a halott;
Az élő érzi a bánatot. -
Kisérő hű szablyája
Mint villám csap reája,
S arája mellé fekteti.

II. Flamand

Csörgedező pataknál ült a lyány,
Könny szemiben, bubánat homlokán.
Honnan ered keserves bánatod,
Hogy a virányt könnyekkel áztatod?

Tépi szegény a kisded violát,
Vízbe veti, s zokogván fölkiált:
„Édes atyám, s te bátyám, jőjetek,
Hogy kinaim szivemből tünjenek!”

Gazdag egy úr, ki épen arra mén,
Látja szegényt a partnak tetején.
Látja, miként omolnak könnyei,
S könyörülő szavakkal kérdezi:

„Honnan ered keserves bánatod,
Hogy a virányt könnyekkel áztatod? -
Mi a bajod? Beszéld el énnekem:
Hogy ha lehet, segítlek, gyermekem.”

Ráemelő szemét a bús leány,
S visszafelelt sohajjal ajakán:
„Árva vagyok, szegény, számkivetett!
Segedelem csak istennél lehet!

Látod ama halomkát messzire?
Édes anyámnak ott van sírhelye!
Látod eme zajongó patakot?
Édes atyám halálát lelte ott!

A rohanó hab ellen, hab között,
Oh a szegény hiába küzködött.
Menteni őt leszállott hű fia…
Hajh neki is be kellett fulnia!

Puszta, kihalt a kis ház belseje,
És csak az én keserven tölti be!” -
Igy panaszolt a bánkódó leány,
S a kegyes úr megindult bánatán.

Mondja neki: „Ne búsulj, gyermekem,
Nem teneked való a gyötrelem.
Én leszek a te bátyád, hű feled,
Édes atyád, barátod, mindened!”

És kezet ad, kezet fog édesen:
„Te vagy az én szerelmes jegyesem!” -
Árva leány ruhát ölt, ünnepit,
Megülik a menyegző ünnepig.

Most az elébb kesergő árva lyány
Boldogan él a hű férj oldalán;
És a nemest, a jó- és nagyszivüt
Emlegetik, dicsérik mindenütt.

III.
Mór-spanyol

Miután a szép Zelinda,
Féltékeny haragra gyulván,
Távol űzte közelébül
Kedvesét, az ifju Ganzult;
Csakhamar megbánja tettét
És vádolja önmagát,
Hogy kegyetlensége által
Mind magának, mind a hősnek
Okozott gyötrelmeket.

Hírt vesz ekkor, hogy a bajnok,
A szerelmes büszke mór,
Bánatában elmerülve
Kicserélte fegyverén
A szerelmi színeket;
Hogy reménylő zöld helyett
A búbánat feketéje
Árnyokolja be sisakját,
Kelevézét, paizsát.

És a hölgy azonnal indul,
Új, vidámabb díszt vivén,
Hol a féltés kék szinével
Párul a szerelmi bíbor.

Ártatlanság jelveül
Visz fehér szalagokat,
És a turbán violája
Állandóságát jeleni.*

Oda érvén, hol a mór
Búsan küzköd végzetével,
Szép Zeling előre küldi
Hirnökét a diszmezekkel, -
S ő remegve, nyugtalan,
Egy jazmin-bokorba lép.

Ganzol a hirt elfogadván,
Hinni nem mer a fiúnak, -
Nagy sietve jön, repül,
s megtalálja kedvesét,
A pirúló szép Zelindát.
Mind a ketten könnyezőleg
Nézik egymást, és szemökben,
Telve búval és örömmel,
Az adott, vett, megbocsátott
Sérelemnek feledése
Tükröződik bájosan.
Greguss Ágost

(* Mór szín-nyelv szerint nem a sárga szín jelenti a féltékenységet, de a kék. Az állandóságot a viola szín jelenti.)

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.