Petőfi Sándor (1823-1849): A hold elégiája (1847)

 
Mért vagyok én a hold? Isten, mit vétettem,
Hogy a legnyomorubb lénnyé tettél engem?
Inkább volnék a föld utolsó szolgája,
Mint az égen az éj ragyogó királya;
Inkább járnék ott lenn koldus bocskorában,
Mint itt járok ezüst sarkantyus csizmában;
Inkább színám lenn a csapszékek borszagát,
Mint itt fönn a csillagvirágok illatát.
Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat?
Minden kutya, minden poéta megugat!
S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok,
Kiknek nem a szive, csak a füle mozog,
Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok,
Rokonérzelemből, hogy velök busúlok.
Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul,
Hanem a méregtül, a mely torkomon dul,
Hogy ekép komáznak én velem e ficzkók,
Mintha együtt vernénk a csürhére disznót.
Néha-néha jön egy az igazijából,
Egy kipattant szikra isten homlokából,
Egy valódi költő, s dala hallatára
Keblemet megtölti a gyönyörnek árja;
Csakhogy, csakhogy a míg jön egy ilyen dalnok,
Addig hány keserves nyávogást nem hallok!
Efféle mákvirág minden bokorban nő,
Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő.
Minden este félve kezdem utazásom:
Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson?
Ahol ni, ott is egy! Hogyan terpeszkedik,
Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit,
Mintha elakarná messze hajítani,
Talán mert markába nincs mit szorítani,
S úgy megsohajtoz, mint a kárvallott czigány,
Az erek is csak úgy dagadnak a nyakán.
S mit össze nem beszél! S váltig engem kérdez,
S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez.
Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka
Épen most buvik be a kemenczelyukba,
Sült kolompért szed ki, pofázza befelé,
Megégette száját, mert hirtelen nyelé.
Jaj be gyönyörűen rántja félre arczát,
Ez a bájos orcza épen méltó hozzád.
Megmondtam, a minek nem tudása gyötrött,
Most menj a pokolba, vigyen el az ördög.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.