Erdélyi János (1814-1868): Vörösmarty halálakor (1855)

 
Csak azt lássam-e, hogy a magyar költőnek
Ha élni küzdelem, meghalni szerencse,
Hogy akkor adózunk díjjal a dicsőnek,
Midőn kivirult már sírja nefelejtse?

Csak azt lássam-e, hogy az első fájdalom
Birja fölhevítni fagyos kebelünket;
Hogy egy szemfödél az országos jutalom;
S csak a végtisztesség rázhat fel bennünket? -

Tán nincs is erőnk az élőnek örülni?
Lám az életből mily szépen kitanultunk!
S jövünk a nagy ember sírján lelkesülni,
Midőn érzelminkkel már-már elavultunk!

Mit jártok ott búval, panaszos kebellel
Ti, kiket nem illet a férfias bánat.
Menjetek feküdni, és kelni korán fel:
Szép a napkelet is, nemcsak a napszállat.

Oly szépen búsultok, hogy meghalni édes,
De annál kinosabb az élet köztetek.
S azt mondom a búra, mely igen beszédes,
Nem egyéb az szónál, melyet nem értetek.

S ha szíveitekben gyönge sohajtásból
Bánat kerekedik, részvét sugarával:
Megnyilik a farsang, áll mulatozásból,
S tánczoltok, a mint egy nagy férfiu meghal.

Már így idő előtt megvénül az ember,
S felejti ha egykor lelke ifju vala.
Mert a részvétlenség leggyilkolóbb fegyver;
A föld nemesbjei haltak meg általa.

Már így a világot dögvész fenyegeti;
Mindennapi esni kell egy nagy áldozatnak,
Hogy legyen a bánat egyszer már nemzeti,
Legyen vigassága minden egyes napnak!

Oh szentek, oh dicsők! Kik nélkül a világ
Tenge növényeknek sivatag hazája;
Kik nélkül a népek gyilkos haramiák,
S gyöngébb az erősbnek született prédája;

Oh szentek, oh dicsők! Majd a késő idő,
Mint félistenekkel dicsekszik veletek.
Ti azért álltatok a semmiből elő,
Hogy a hálátlanban gőgöt neveljetek.

Inkább feledtetni végképen, örökleg!
Hadd folyjon az élet vigan, kellemesen;
Halottak emléke ne háborítsa meg.
Aztán a ki megholt, nyugodjék csendesen.

Dicsekedjék is majd, a ki élni marad,
Világi javakkal, földi szerencsével.
Mert az élet olyan: ki nem vet, nem arat.
Nem is él ember csak szellemmel, igével.

De ne is mutasson a nép se azokra,
Kiknek érdeme, mint az égő szövétnek.
Önvád sulya essék a hálátlanokra,
Kiknek erénye bűn, dicsősége vétek.

És semmi pásztortüz ne ragyogjon aztán
A lefolyt időnek éji homályában;
Hadd lássa meg a nép: a kietlen pusztán,
Hová lesz vezető lángelmék hiában.

A szellem azonban nem kérdi futását,
Fel is jő, le is megy, fényes ragyogással.
Nemzetének hagyván erős alkotását,
Világít s kínoz égő  pirulással.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.