(* Mutatvány a „Berzsenyi Dániel életrajza” cz. Akadémiai jutalmat nyert munkából.)
1808-ban* (* Noszlopy azt állítja hogy Berzsenyi még 1807-ben költözködött Niklára s állítását egy adóslevéllel bizonyítja, amelyet Berzsenyi Niklán 1808- jan. 14-én írt alá thúrmezei Korenika Sándor részére. E bizonyítéknak kétség kívül van némi fontossága, de magában még nem elégséges az eddigi elfogadott adatok megcáfolására. S maga Noszlopy meggyöngíti e bizonyíték erejét azzal amivel állítását szintén erősíteni akarja, hogy Berzsenyi még atyja életében költözött Niklára. Hisz atyja még tíz évig élt azután, amit Noszlopy is tud, s aminek Berzsenyi leveleiben több nyoma van.) Berzsenyi megvált Sömgyéntől meg az egész Kemenesaljától is, gyermekjátékainak s ifjúkori örömeinek e színhelyétől s Niklára költözött, Somogy-megyének egy kis, de csinos falujába, hol a gazdag természet ősi, eredeti pompája, a kövér s magas jegenyék, a buján tenyésző növényzet mintegy összhangozni látszottak a költő eredeti nagy tehetségével. Egy szép elégiában búcsúzott el ama tájéktól, hol bölcseje rengett, hol ajakának első mosolygását látta rég elhunyt jó anyja.
Nemsokára kiváltotta Berzsenyi elzálogosított birtokait anyai nagybátyjától, Thulmon Páltól, s körülbelül ezerkétszáz hold rétnek és szántóföldnek s a gombai hegyen vagy negyven holdnyi szőlőnek lőn urává.
Berzsenyinek Niklán töltött évei egyaránt nevezetesek reá úgy is, mint magánemberre, úgy is mint költőre. Öröm és bánat, dicsőség és szenvedés évek voltak azok, de költői tehetsége itt fejlődött ki egész teljességében; itt tanulta Berzsenyi a világot és embereket helyesebb szempontból ítélni meg s itt szerezte meg az akkori magyar írók becsülését és barátságát, amelyek eddigi egyhangú életét legalább 1816-ig kissé mozgalmasabbá tették.
Napjai eleintén itt is a gazdaság s gyermekeinek nevelése között oszlottak meg. Magának és gyermekeinek, a magánosságnak, elmélkedésnek s a költészetnek élt. Ezek voltak az ő igazi barátai eddig s ezek maradtak azok később is. Azonban Kazinczynak 1803-ban Kis Jánoshoz írt, de Berzsenyit illető buzdítása lassankint azt az elhatározást érlelte meg a költőben, hogy eddigi műveit összegyűjtse s bírálatra küldje Kishez és Kazinczyhoz. Csakugyan 1808. nyarán versei gyűjteményét azzal a nyilatkozattal küldé a már akkor Sopronban lakó Kis Jánoshoz, hogy mivel az ő példaadásának s buzdításának köszöni a költészettel való foglalkozását, reá bízza műveit: tegyen velök, amit akar, „nem bánja, ha azok kinyomatnak is ha tűzbe vettetnek is”. Kazinczy, aki Bécsből visszatérőben Sopron felé vette útját, hogy híven szeretett barátját, Kis Jánost meglátogassa, elkérte a gyűjteményt Kis Jánostól, amit ez avval a kérelemmel adott át Kazinczynak, hogy „találjon módot a kinyomatásra.”* (* Kis János elékezései II. köt. 113.lap.) Alig ért Kazinczy Széphalomra, néhány nap múlva már repültek sorai az újonnan fölfedezett költőhöz, megint bátorítva és serkentve, mint azelőtt öt évvel. „Tovább, édes barátom – írja Kazinczy –, tovább a szerencsésen futni kezdett úton! Virág, Kis és Dayka, kiket elsőnek tart nemzetünkben minden, akinek ízlése van, örömmel fogadnak el szent koszorújokban.”* (* 1808. okt. 31. írt levelében.) Egyszersmind ő maga tisztázza le a versek gyűjteményét, mint ahogy már azelőtt több jó barátja műveivel is megtette, akiknek orthographiájával nem értett egyet.
E levélből, amely már egyenesen hozzá volt intézve, színről-színre láthatá Berzsenyi a mester javallását, nagyrabecsülését, szeretetét s örömét; e levél egyszerre a magyar Helikon fölkent áldozó papjai közé iktatta, s mintegy kijelölte helyét az irodalomban – mélyen meghatotta a költőt. Válaszul egyik legszebb levelét írta Kazinczynak mindazok között, amelyeket valaha két ismeretlen ismerős egymásnak küldött.
Szabad legyen idéznünk e levél néhány pontját szóról-szóra, mivel attól félünk, hogy bármilyen gondos magyarázat csak rontana e valóban férfias szépség sorokon. „Egy igen érzékeny jelenést, egy igen szent innepet jegyzett az Úrnak levele az én életemnek napkönyvében s nem szégyenlem megvallani, hogy egy pár forró férfiúi cseppet nyomott ki szemeimből; de érzem, hogy az nem a dicsőség csiklandásának munkája, hanem a jó szándék jutalma és a jók összetalálkozásának andalodása”. Aztán fogadást tesz, int a múzsához írt költeményeiben, hogy minden idejét nemzetének s a tudományoknak (értsd: költészetnek) fogja szentelni. Ígéretének indokolása mindennél hívebben mutatja, hogy valóban „szent ünnep” volt rá nézve Kazinczy buzdító levele. „Egy oly férfiúnak serkentése, kinek ítéletét úgy nézem, mint egy egész nemzetnek szavát, lekötelez engem, hogy lelkemnek minden erejét összeszedjem és felvonjam, hogy mindazon tehetségeimnek hajlatimnak titkosabb csíráit, melyeket magamban sejthetek, felkeressem, kifejtsem, elrendeljem, megnemesítsem és magasítsam, hogy azokkal az ösmereteknek ama fényesebb környékeit, hol Pope felséges képe szerint Alpeseken Alpesek emelkednek, megjárhassam s vizsgálódásom zsákmányába hazám temjént, az önérzet pedig élelmet találjon.”* (*Berzsenyi első levele Kazinczyhoz. 1808. dec. 13.)
Ez őszinte vallomás, amely feltárja előttük a sokáig szunnyadó nagy tehetség egész bensejét, éppen oly jellemző Berzsenyire, mint amilyen fontos Kazinczy agitátori szerepének megértésére. A szerénységgel párosuló önérzet, mely e soron végighúzódik, csak emeli fogadásának őszinte komolyságát s igaz buzgalmát. Bizonyára e meghatottságnak kifejezése A MÚZSÁHOZ („A te ernyődnek” kezdettel) című ódája, melyben célzást is tesz ez ösztönzésre s bátorításra, mikor így zeng:
Mély sugallásod kiemelt magamból,
Sátorod csendes kebelébe intett,
Hol Kazinczydnak keze szent örömmel
Nyujta borostyánt.
De nem hitte volna a világért sem, hogy néhány hónap múlva tisztelettel említsék nevét mindenhol, ahol magyar szóért lelkesednek. Pedig úgy történt. Kazinczy szerte küldé Berzsenyi műveit a két magyar hazában. Íróink s a műveltebb közönség ámulva néztek az új jelenség – int valami meteor – pályája elé s valamennyien lelkesedve fogadták róla a hírt, úgy hívén, hogy végre megérkezett az, akinek jöttét néhány v óta más előre suttogták a beavatottak. Kazinczy nem győzte az egyes darabokat tisztázgatni, hogy mindenhová jusson belőle legalább mutatványképpen. Első meglepetésében azt mondá, hogy „újabb poétáink közt egy sincs, aki Berzsenyit utól érje”.* (* L. Kazinczy levelét Kis Jánoshoz. 1808. nov. 12.) S íróink ebben igazat adtak Kazinczynak.
Így előzte meg a hír Berzsenyi fölléptét, hogy mintegy előkészítse a nemzetet a még addig nem is sejtett költő műveinek elfogadására. Így szállt híre két országra, mikor még alig nehány író olvasta magukat a költeményeket kéziratban.
Az elsők, akik e szerencsében 1803 óta, midőn nehányan már ismerni kezdték Berzsenyit, részesültek, a Kazinczy triászának tagjai voltak. Vitkovics, Szemere és Horváth István, a széphalmi mester törekvéseinek legodaadóbb pártfogói s részesei levén, Kazinczy első tudósítására elragadtatással várták az annyira magasztalt műveket, amelyeknek híre kisebb volt a valóságnál.
A triasz osztozott Kazinczy örömében ,sőt úgy találta, hogy e bámulatos tehetségű ifjú költő igazában véve össze sem hasonlítható egyetlen magyar költővel sem. Annál lelkesültebbe hirdették aztán dicsőségét nemcsak az írók között, de mindazok között, akik még kételkedni mertek a magyar nyelv jogainak épségben tarthatásáról. Egész kis társaság gyűlt össze, mely gyönyörrel, sőt elragadtatással olvasta Berzsenyi műveit, együtt lelkesült a triasz tagjaival, hitet és bizalmat merítvén e költészetből a nemzet jövőjére. Horvát István, korának ez egyik legerősb érzésű magyarja, hirdette a kis társaság lelkesültségét magasabb körökben, az országbíró házánál is, ahol egyszer így szólalt föl: „Hiába nyomná már akárki nyelvünk terjedését, míg nekünk Berzsenyi Dánieleink lesznek; vagyon pedig már egy, nem félthetjük soha a megutáltatástól nyelvünket”. A berzsenyi neve azonnal figyelmet keltett s Horvát nem késett a nála levő gyűjteményből néhány darabot „köztapsolás mellett felolvasni.* (* Horvát Istvánnak Berzsenyihez 1811. febr. 28-án írt levelében. Az Uj Magyar Muzeum 1860. évf. II. félév 73-94. lapjain Toldytól közlött levelek.)
Így szárnyalt a költő dicsőségének híre mind tovább s nemsokára Somogy-megyének is tudomására jutott, mily nagy kincset rejteget magában egyik határszéli kis faluja, Nikla. Teleki László gróf, a magyar arisztokráciának e kiváló tagja, aki pesti szalonjában szívesen látta nemcsak a főrendű hazafiakat, hanem az írókat s tudósokat is, szintén a triasz útján ismerkedett meg Berzsenyi műveivel, amelyekből a nemzetiség szilárdításának erejét talán ő érezte ki legjobban. Csak alkalomra várt, hogy nagyrabecsülésének valami jelét adhassa a költő irányában. S ez az alkalom nemsokára mintegy önként kínálkozott. 1811. november hónapban Somogy-megye főispáni helyettesévé lőn Teleki s Berzsenyit ekkor a megye táblabírájává nevezte ki. E kinevezés váratlanul lepte meg az elvonulva, magányban élő költőt, de annál nagyobb öröme lőn benne, minél kevésbé gondolta, hogy költői működését már a főúri körökben is ismerik. Tudvalevő, hogy egy szép ódában rótta le háláját a költő Teleki László gróf iránt.
De még ennél is nagyobb meglepetés várt Berzsenyire néhány hónap múlva, mikor a főispáni helyettes székébe ünnepélyesen beiktattatott, 1812. márc. 18-án. A megye előkelősége diadalérzéssel ünnepelte a költőt. Sárközy István, Kazinczynak a Dunántúl egyik leghívebb barátja s műveinek mindvégig lelkes colporteurje, a megyének egyik legtanultabb s legbefolyásosabb embere, aki pár év óta folyvást figyelemmel kísérte Berzsenyi működését, az ebéd alkalmával a jelenvoltak szeme láttára megcsókolván a költőt, ezáltal mintegy speciálisan Somogy költőjévé avatta. Ez volt a megtiszteltetés kezdete.
Prónay Sándor báró, a főispáni helyettesnek sógora és akkor a magyar műveltségnek egyik, csöndben ugyan, de annál kitartóbban munkáló képviselője, akire az írók pártfogásának nemes hajlama mintegy atyai örökség gyanánt szállott, már eleve föltette magában, hogy Berzsenyit a somogyi és más megyékből odasereglett rendek előtt nyilvánosan üdvözli, mint a „magyar Parnassus díszét”. S úgy történt. A „nagy palotába” hivatván este Berzsenyit: „az egész közönség jelenlétében megköszöntötte”, ami a jelenvoltakra épp úgy, mint magára a költőre mély s tartós hatást tett.
Az ünneplésnek e szokatlan módját tévedés volna mostani fogalmaink szerint megítélni. 1812-ig nemigen volt arra példa, kivéve a Kazinczyét, hogy egy magyar költőt, mint a nemesség díszét,nyilvános gyülekezetben ünnepeljenek, annál kevésbé olyat, akinek műveit addig még csak a beavatottak ismerhették Kazinczy s a pesti triasz útján, kéziratban. Most íme a magyar költészetnek egyik fölkent papját a születésére büszke fő- és köznemességnek úgy mutatja be a megyei előkelőség vezére, mint aki költői érdemeivel mindnyájuk fölé emelkedett. Berzsenyiben a magyar költészetet ünnepelték. Így foga föl ezt Prónay, így teintette azt maga Berzsenyi is. Ebből magyarázhatjuk meg a költő lelkesült örömét, amelynek a Báró Prónai Sándorhoz című ódájában kifejezést adott:
Győztem! Lerázták czombaim a fövényt,
Izzadt fürteimen szent olajág lebeg,
Nevem kivívtam mély porából
S általadám maradékaimnak
E fenséges sorokat jónak látták a kolozsvári színház nézőterén felállított oszlopra vésetni s így mintegy a magyar múzsa ünnepeltetésének állandó tárgyává tenni.
De a költő híre s hatása még másban is nyilvánult, mielőbb művei nyomtatában napvilágot láttak volna. Döbrentei Gábor, Kazinczynak ez idétt még egyik legmeghittebb barátja, szintén tudomást vevén a széphalmi mester útján Berzsenyi műveiről: a pesti triaszéhoz hasonló buzgalmat fejtett ki, hogy a dunántúli költő nevét megismertesse az erdélyi művelt közönséggel. S nem kevésbé célját érte. Gróf Bethlen Ádámné ugyanis azzal kívánt áldozni Berzsenyi költői szellemének, hogy a Melancholia című költeményét kőlapra véseté s azt kertjébe, mint valami diadalívet, fölállíttatá. Így lőn Berzsenyi a két magyar hazának koszorús költője, mielőtt tehetségének egész nagyságát ismerték s mielőtt arra gondoltak volna éppen az ünneplők, hogy a költő műveit közkincsekké kell vala tenni, hogy a nemzet ismerje azokat s lelkesüljön általuk.
A műveltség e kasztszerű jellege éppen oly különös, mint amilyen jellemző az akkori kor felfogására nézve. Az elzárkózottság, amely az embereket úgy a szellemi élvezetben, mint a mindennapi életben önmagukba süllyeszté, nem engedte a haladás útjain igyekezők törekvéseit sem egyesülni, sem öregbíteni. Mintha az önzésnek valami egészen sajátságos neme vert volna gyökeret a műveltebb közönségben, amely az anyagi élet köréből átöröklődött a szellemi térre is, elkülönítvén az egymásra utalt értelem munkájának minden termékét, akár gyönyört nyújtott az, akár áldozatot kívánt.
Éppen ebből a szempontból tűnik föl a Kazinczy pályája korszakalkotónak és szokatlan fényűnek. Míg a tehetősb nemesség ön kis világának szűk körén túl lenézett s megvetett minden törekvést, amely az ember magasabb ösztöneinek kifejtésére irányult, nem keresvén s nem is ismervén a szellemi közösségben rejlő bámulatos hatalmat s ennek csak kevesektől sejtett tényezőit:Kazinczy levonta a következményt, a nyugatai népek irodalmának tanulmányozásából s az ettől sugallt céljai után haladt feltartózhatatlanul egész élegébe. Ő ismerte az utakat, amelyek a polgárosultság felé vezetnek; tudta és hirdette, hogy a szellemi egyesítés nagy munkájától függ hazánk jövendője. Mennyit áldozott már ifjú korában, hogy a szegényebb sorsú írók művei közkincsekké válhassanak! Mennyire kész lett volna egymaga egy fejlett irodalom szükségletét ellátni, ha a gond terhei mind komorabb és komorabb felhőket nem vontak volna derült homlokára! De így is megtett mindent, amit csak a nemzet hátramaradottságát élesen látó s az azt leküzdeni kész önfeláldozás apostolaként kivívhatott.
Az 1800. év elején már Szemerénél volt Berzsenyi műveinek gyűjteménye. Kazinczy hallani sem akart a késedelemről. Szívesen feláldozta a múlt és utolsó hónapjait a versek tisztázására, javítása- és pótlására, csakhogy mennél előbb bámulhassa azokat nemzetünk. Javításait s pótlásait a költő szabad tetszésére bízta, hogy azokat elfogadhassa vagy elvethesse. Éppen ezért természetesnek találjuk, hogy Berzsenyi óhajtva várta vissza a gyűjteményt. Vajon milyen javításokat tehetett művein a széphalmi mester; vajon e javítások a nyelvet, a versmértéket vagy a compositiót illették-e? De minél élénkebben vágyott saját műveinek kéziratát visszakapni, hogy a Kazinczytól ajánlott versszakok s egyes sorok javítását megkísértse: annál bajosabban tudott Szemeréhez férkőzni, akinél a kéziratgyűjtemény Pesten letéve volt. Többeket megbízott, hogy a gyűjteményt átvegyék, de oly szerencsétlenül, hogy vagy megbízó levele veszett el, vagy Szemerét nem találta Pesten az illető megbízott; sőt akadt olyan is, aki Berzsenyitől kapott ugyan igazolványt a gyűjtemény átvételére, hanem rest volt Szemere után járni. Így aztán elmúlt egy év s Berzsenyi mégsem tudta megkapni saját műveinek kéziratát.* (* L. Berzsenyinek 1809. nov. 25-iki levelét.)
Ez év különben egyike volt legvesződségesebb éveinek. Áprilban Pestre készült, hogy műveit sajtó alá adhassa s megismerkedhessék Szemerével és a triasz többi tagjaival, akiket Kazinczy nem győzött neki ajánlani. Azonban részint, mivel neje e tájban betegedett le, ekkor születvén harmadik fiuk s utolsó gyermekük, László, részint mivel maga Berzsenyi is több hétig betegeskedett, kedvét vesztette és csüggeteggé, komorrá lőn: a Pestre való utazás mind tovább húzódott. Betegségéről nem tudósít bővebben. Csak annyit ír, hogy egyik nyavalyából a másikba esett. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy későbbi betegségének s búskomorságának előjelei ekkor mutatkoznak először. A duzzadó erejű érfiú most egyszerre megrendült. „Még eddig – írja Kazinczynak 1809. máj. 5-ikéről – a mulandóságnak semmi magvát sem éreztem ereimben, de most érzem egész semmiségemet és csüggedek.”
A melancholia árnyának ez első jelentkezéséhez járult az abból támadt bosszúsága, hogy hazulról ki nem mozdulhatott, amiben nemcsak betegeskedése gátolta, hanem főképp az az igazolom, mely az egész Dunántúlt elfogta a franciák bejöttének hírére. Az ellenségnek alig vélt berohanása nagy zavarba ejtette a népet, kivált Vas-megyében, hol János főherceg úgy maga, mint tisztjei egyaránt azzal biztatták a lakosságot, hogy az ellenségtől még nincs mit tartaniok.* (* L. Pápay Sámuelnek Kazinczyhoz intézett 1810. dec. 20-iki levelét. Eredetije Zádor Gyula birtokában.) A győri szerencsétlen ütközet után mg rosszabbra fordult az állapot. Nemcsak eleséget kellett szállítaniok az ellenség számára s a sebesülteket ápolniok, de tűrniök kellett a folyvást özönlő csapatok zaklatását is, amelyet kivált az olasz és rajnai katonák követtek el. A jobbágyság szegénysége s nyomora kétségbeejtő volt, amit csak fokozott a nagy drágaság, betegség s gyakori halál.* (* L. Sárközy Istvánnak Kazinczyhoz írt 1810. febr. 19-iki levelét. A m. tud. Akadémia könyvtárában: M. Irod. Lev. 4-e. 195. sz.) E zavarok és izgalmak a gazdálkodás folyamát is megakasztották. Berzsenyi földjeinek egy része parlagon hevert, rétjei kaszálatlanok voltak s búzakazlai romlani kezdettek.
E kedvetlenségek között némi jótétemény volt Berzsenyire az, hogy múzsája eléggé munkás volt e zivataros idő alatt is, részint új műveket sugallva neki, részint a már kész művek javítására ösztönözvén őt. Másfelől pedig Kis János egy alapítandó folyóirathoz hívta meg őt munkatársul.* (* L. Kis Jánosnak Kazinczyhoz írt 1808. dec. 24-iki levelét. Eredetije a pannonhalmi levéltárban.) ár évekkel az előtt szándékozott Kis János egy irodalmi közlönyt alapítani, de az idők nemigen kedveztek a terv létesülésének. 2808 végén azonban némi egyességre jutott Hartlebennel, aki késznek nyilatkozott valamely évnegyedes folyóiratot kiadni, ha elég érdekes tartalommal szerkeszthetné azt Kis János. Már a címen is megállapodtak, mely Magyar Tárház lett volna. Berzsenyi szívesen fogadta a meghívást. Megígérte, hogy ami időt gazdasági teendőitől elszakíthat, azt készséggel áldozza a közös célra. Egyszersmind hajlandónak mutatkozott verseit is átengedni a Magyar Tárház számára, a szerkesztőre bízván, hogy az ő „dilettanti munkáját megítélje” és „ne kényének, hanem becsületének legyen barátja”. Érdekes, hogy Berzsenyi, aki eddig mindig vonakodott az irodalmi szerepléstől: most teljesen osztozik az egy célra munkálás örömében s fáradságában, sőt még ő bátorítja a szerkesztőt is. „A politikai zaj rettenthet – írja Kis Jánosnak –, de talán nem akadályoz. Fridrich Rossbachál is verseket csinált, mi se némuljunk el igen hirtelen.* (* L. Kishez 1809. febr. 18-án írt levelét. Uj M. Muzeum. U. o.)
A Kis János tervezte vállalat azonban, sajnos, nem létesülhetett most sem. A háborús idők megint megakasztották e szándékot és Hartleben utoljára is vonakodott a kiadást elvállalni. Mivel a folyóiratnak nem remélt elég kelendőséget. Ily körülmények között Berzsenyi újra foglalkozni kezdett műveinek önálló kiadásával. Fölkérte Kazinczyt, hogy ajánljon neki kiadót s lássa el őt jó tanáccsal, hogy „kivel és mi móddal nyomattassa” verseit. Néhány darabbal már szaporította a gyűjteményt, amelyeket szintén Kazinczy bírálata alá bocsát, hogy azokat is láthassa a mester, mielőtt végleg sajtó alá kerülnének. Kazinczy folyvást ösztönözte őt ez idő alatt a Pestre menetelre s csakugyan Berzsenyi a következő, 1810. év ja. 20-án meg is indult. Azonban most sem szerencsével. „Laknál – írja Kazinczynak* (* 1810. febr. 25-iki levelében.) – egy hitvány hídról ledűltem és sántán, bénán tértem vissza. Jobb kezem oly ütést kapott, hogy csak most (egy hónap múlva) foghatok először tollat az írásra és a te nagybecsű leveleidnek, szíves oktatásaidnak megköszönésére.”
Kazinczy azonban nemcsak Berzsenyit ösztönözte folyvást, hogy látogassa meg a pesti írókat, hanem ez utóbbiakat sem szűnt meg biztatni – főleg akkor, midőn Berzsenyi elhatározását a Pestre menetelre vonatkozólag komolynak tartá –, hogy nemsokára látni fogják a „túl a dunai poetát”, akit műveiből úgy is ismernek. Egyik levele valódi hírnöke volt Berzsenyi megérkeztének. 1810. márciusban írja Kölcseynek: „Nem sokára Berzsenyit is fogjátok látni, kedves barátim, s olvassátok verseit s lángra gyuladtok utána.” S csakugyan néhány nap múlva megérkezett a várva-várt költő, akit Kazinczy triasza a legszívesebben s a tőle kitelhető legnagyobb előzékenységgel fogadott.
Berzsenyi csendes örömmel szemlélte a körüle sereglő írók csoportját, szívesen időzött körükben, de az idő kimértségével mentvén magát, iparkodott dolgait mennél előbb végezni és szabadulni a nem neki való zajos városból. Vitkovics, akinek házánál a triasz rendesen össze szokott gyűlni, fáradhatatlan volt a Berzsenyi szórakoztatásában, de csak nagyon kevéssé érte el célját. Berzsenyi teljesen meg volt elégedve a szíves fogadással; de a látogatások, amelyeknek éppen nem volt barátja, kifárasztották. „Utazásomnak ideje – írja Kazinczynak* (* 1810. ápr. 8-iki levelében) – és a Duna-víz úgy megbágyasztottak engem, hogy a te derék pesti barátaid társalkodásának gyönyörűségét ne érezhettem eléggé. Oly lankadt lettem hogy mg Virágot sem kívántam látni.” Dolgait azonban sikerült rendeznie. Szemerétől, aki ekkor éppen betegeskedett, átvette verseinek csomóját s kiadásukra nézve egyezséget kötött Kis Istvánnal. Aztán Kölcseyvel és Szemerével a Kazinczy javításait és pótlásait vette vizsgálat alá, amelyekben „sok szép észrevételeket” talált. „Használni fogom azokat – írja –, valamint csak ízlésem és poesisom természetes megengedheti. A hézagokat is igyekeztem minél jobban kipótolni és változtatásaimat tudtodra adni.” Ez a javítás és pótlás természetesen sok vesződséggel járt. Nem is igen biztatta Kazinczyt, hogy sohasem tanulta, hogyan is tölthette volna be a theoreteicus Kazinczy kedvét mindenben? Meg is mondja ezt nyíltan s azért „minden iparkodása mellett is sokakat kénytelen volt meghagyni az eredeti nyerseségében.”
Berzsenyi műveinek gyűjteménye ily formán megint ugyanarra a vándorútra került, amelyről csak nemrégiben oly nehezen tudta azt Berzsenyi magához keríteni. Kazinczynak meg kelle győződnie, amint e gyűjtemény újra hozzájutott* (* L. Szemerének hozzá írt 1810. dec. 26-iki levelét.), hogy Berzsenyi csakugyan nem mindenben engedett az ő ajánlatának. De azt is érezte, hogy a kihagyások iránt Berzsenyi nincs vele egy értelemben. Ő azonban óvakodott erőnek erejével érvényesíteni, amit e tekintetben jónak látott. Tanácslani – úgymond – szabad, s a tanács elfogadása mg nem teszi az eredetiség feláldozását. Kazinczytól megint Szemeréhez jutott a gyűjtemény s ekkor a triasz újra bírálat alá vette az új javításokat; kivált Horvát volt az orthographiai dolgokban makacs és tántoríthatatlan, aki a Berzsenyi helyesírását egészen a saját értelme szerint óhajtotta volna megjavítani, de ebben Szemere és Vitkovics – úgy látszik – nem engedtek. Egy-egy szón sokat vitatkoztak; például Horvátnak nem tetszett a magánosság s magányt javasolt, a teljes helyett tellest. Egyszóval: a triasz élesítette eszét, e, szerinte, tanulatlan költő művein, akinek philológiai ismeretei kétség kívül nagyon hézagosak voltak, de a nyelv eredeti természetét jobban értette mindnyájuknál.
Végre tehát azon a ponton volt a Berzsenyi gyűjteménye, hogy sajtó alá adassék. Szemere készséggel ajánlkozott a revisiora, mit Berzsenyi annál szívesebben vett, mivel ő maga teljesen járatlan volt az efféle munkában; de különben hajlandó a kiadás költségeit megtéríteni az esetre, ha Kis István „a kívánt csinosságot megadni nem akarná.”* (* L. Berzsenyinek Szemeréhez írt 1810. júl. 29-iki levelét. Szemeretár II. k.)
Az 1811. év elején megint Pestre készül Berzsenyi, hogy a kiadóval megalkudjék s a szükséges költséget megvigye. Kéri azért Szemerét: hogy tudósítsa őt, hogy mennyibe fog kerülni mind a „középszerű, mind a legfőbb csinosság”, hogy jó előre gondoskodhassék a költségekről.* (* 1811. jan. 1én kelt levelében. Szemeretár III. köt.)
Míg a kéziratgyűjtemény a censor vizsgálata alatt volt 1811-ben: Berzsenyit házi gondjai megakadályozták szándéka kivitelében. A múlt évben sokat szenvedt gazdasága a viszontagságos időjárástól, mi az érzékeny költőt annál inkább elkedvetlenítette, mivel a múzsa is csak gyéren köszöntött be hozzá s mint mondja, akkor sem szívesen A kedveszegett költő, hogy ruganyosságát visszanyerje, kétszeres szorgalommal látott a gazdaság után s iparkodásának célja az volt, hogy vas-megyei birtokát kiválthassa a zálogból. Jóllehet maga és egész családja beteg volt: céljához annál erősebben ragaszkodott, mivel öregkorát szülőföldén szándékozott tölteni és Niklát csak számkivetés helyének tartotta. „Feloldhatatlan kötelek vonnak azon földhöz, mely az én szebb korom napjait látta” – írja Kazinczynak. Tervét azonban tönkretette a márciusi patens, amely a pénznek értékét egy ötödére szállította le. Éppen indulófélben volt a költő a Kemenesaljára, hogy visszaváltsa ottani birtokait, mikor egyszerre csak meghallja a császári patens közzétételét.
Elképzelhetjük, mily rosszul esett Berzsenyinek e régóta ápolt tervéről egyszerre lemondania. „Nagy volt károm – írja Kazinczynak, de az mind semmim volna, csak célomnak elvesztése szívemet oly igen ne nyomná… Le nem írhatom néked kedvetlenségemet.”* (*1811. jún. 5-iki levelében.) Ezt a kedvetlenséget csak fokozta a júliusi jégeső, mely, mint mondja, tíz esztendei iparkodását elsöpörte. Még több vesződséget okozott neki az hogy télvíz idején házának mintegy fele összedűlt s Berzsenyi családjával együtt az egész telet egyetlen kis szobácskában volt kénytelen kihúzni. Ide járult a feletti bosszúsága, hogy gyermektelen sógorasszonya szép összeg pénzt (15 ezer frt) hagyott ugyan reá, de oly föltétel alatt, hogy a pénzt föl ne vehesse, csupán kamatját húzhassa. Melyik volt az a sógora Berzsenyinek: akire emiatt gyanakodott, nem tudjuk; de valószínűleg ugyanaz a Thulmon Pál, akinél somogyi birtokai is zálogban voltak. Egyik jó barátjának s rokonának veszteséget okozott neki, a különben is már egészen felizgatott költőt mélyen elkeserítette. Fájt neki, hogy az emberekbe helyezett bizalmának ennyire meg kellett rendülnie, s mintegy kiszámított rosszakaratot sejtett ott, ahol pedig talán csak tévedés volt. „A sorsnak csapásai – írja Kazinczynak – megszomorítottak, de az ily s több efféle emberi gonoszságok egész lelkemben megháborítottak.”* (* 1812. febr. 5-iki levelében.) Mindenesetre e körülmények fokozott erővel siettették búskomorságának teljes kifejlődését, amelynek ez időben számos jeleivel találkozunk már, kivált leveleiben Természetes, hogy mind e vesződség között legkevésbé tűrhette békével háza ledűltét, s azt, hogy egy szobában kellett nyomorognia az egész télen át, ami mind az olvasásban, mind az írásban teljesen gátolta. Éppen most kezdett egész erejével és buzgalmával a régi classicusok s újabbkori írók olvasásához: s félbe kellett szakítania olvasmányait. Úgy érzé, hogy el van temetve az anyagi bajokba, amelyektől többé nem is tud megszabadulni. Új házának építése szintén sok gondjába s költségébe került, de mégis megnyugodott, mikor az már készen volt s elrakodhatott benne véglegesen Úgy látszik, ekkor már nem vágyott vissza a Kemenesaljára, talán azért, mert háza, noha a lehető legegyszerűbben, mégis az ő nem annyira tervei, mint inkább gondozása mellett készült. Sorai, amelyeket 1812. ápr. 2-án ír Kazinczyhoz, világosan ezt mutatják: „Ma rakodtam új szobáimba, letettem nyoszolyámat azon szegletben, melyben én haldoklani fogok, elgyújtottam kandallómat, melynél életemnek örömeit, bolondságait gyakran vissz fogom kérődzeni s vénségemet melengetni”.
Eközben a versgyűjtemény kiállotta a censurát, mégpedig minden törlés nélkül. Vitkovicsnak földije, Madarassy Ferenc volt a censor, aki a triasz kérelmére egyetlen betűt sem változtatott a kézíráson.* ( L. Vitkovicsnak Kazinczyhoz írt 1811. dec. 24-iki levelét.) Most ehát újra meg lehetett indítani a régóta tervezett kiadást, amire főképp Kazinczy nem szűnt meg ösztönözni pesti barátait, s amire ezek is teljes erejükkel törekedtek, főleg miután Berzsenyi is szeretett volna már a sok huzavonán átesni. Néhány hónappal az előtt volt szó róla, hogy kápolnai Paur István, fehér-megyei tiszteletbeli jegyző, annyi pénzt ad kölcsön Vitkovicsnak, amennyi a Berzsenyi és Dayka műveinek kiadására kell.* (* L. Kazinczynak 1811. máj. 22-én Berzsenyihez írt levelét.) Ez az ajánlat azonban, nem tudni, mi okból, nem jutott érvényre, és Berzsenyi, mikor meghallotta, hogy művei a censor kezei alól kikerültek, elhatározta, hogy Pestre siet a kiadás végett. 1812. febr. 15-ikéről ez ügyben ezeket írta Vitkovicsnak: „A márciusi parancsolat, jégeső, házépítés, s más sok csapásai ezen esztendőnek megakadályozták pesti utamat. A tavasszal okvetetlen megyek, mihelyt a boraimat eladhatom. Nagyon leköteleznél ha addig valamely typographussal értekeznél gyűjteménykém kiadása eránt s nékem tudtomra adnád, mennyi pénzre leszen szükségem. A nyomtatáshoz megkívántató költségekről semmi tapasztalásom, semmi ideám nem lévén igen félek vaktában megindulni.”* (* Szemeretár. III. k.) Vitkovics, Szemere és Horvát István azonban részint hivatalos, részi8nt magánügyeikkel levén elfoglalva s másfelől mindenképp azon törekedvén, hogy a kiadás Berzsenyinek semmi költségébe se kerüljön: egyre halasztották a kiadás foganatbevételét, míg az ügyes és tevékeny Helmeczynek sikerült oly módot találnia, mely a triasz régi tervével csakugyan megegyezett. Ismeretes hogy Helmeczy a kiadás költségeire a pesti és fejérvári meg a zágrábi kath. Papnövendékektől mintegy ezer* (* L. Kazinczynak Berzsenyihez 1812. júl. 12-én írt levelét.) forintot gyűjtött össze, amely összeghez az ő tanítványa, Siskovics József, még vagy száz forintot adott. Ez áldozókészséget Berzsenyi elfogadta ugyan, de úgy látszik, nem teljes örömmel. „A pesti növendékek tétele nékem becsület s dicsőség – írja Kazinczynak –, de én ezen dicsőséget nehezen tudom Szemerének, Horvátnak s Vikovicsnak megbocsátani.” A szerény, de ősi nemességére büszke Berzsenyi nem könnyen tudott belenyugodni ez ajándék elvételébe, ami úgy tetszett előtte, hogy közel jár a könyörületből tett áldozathoz. Aztán bármilyen takarékos gazda volt is: szégyellte, ha azt hitték, hogy ő e adományra reá szorult. De visszautasítani nem lehetett. Lassankint azonban másképp kezdte felfogni ez adomány értékét, belátván, hogy az az irodalom érdekét s nem az ő magánszemélyét illeti. Így kérte föl Kazinczyt, hogy tegye közzé a kispapoknak ez áldozókészségét a hírlapokban s emellett írjon a növendékpapoknak egy köszönőlevelet, ígérvén, hogy a maga részéről is meg fogja tenni ez utóbbit.
Kár, hogy nem ismerjük Berzsenyinek ez alkalomra írt levelét: de az, amit Tatay Jánosnak, a növendékpapok egyikének leveléből tudunk, elég arra, hogy Berzsenyinek ez adományt illető felfogását megismerjük. Tatay levele meggyőzhette Berzsenyit, hogy a hír hallására rögtön alkotott véleménye alaptalan volt. Talán nem csalódunk, ha azt hisszük, hogy a levél lényegesen hozzájárult ahhoz a felfogásához, amelyre egyébiránt magától is eljuthatott volna, de amely így a szilárd meggyőződésig emelkedett. A mi cselekedtünk - írja Tatay – csekély, de szíves, és egyedül a hazaszeretetnek szüleménye. Vajha tehetségünk annyira terjedne, hogy ily literatorainkhoz s felséges munkájához illendő mértékbe volna. Ha a szerencse még most ezt megtiltotta, a természet, hazájához vonzó igaz szívet adván, ezt kétszerezte.” A növendékpapok elragadtatással fogadták Berzsenyi levelét, minek világos kifejezéseit olvashatjuk ugyancsak Tatay levelében: „Ha mi egy ily hazai literatornál figyelmet érdemlettünk, ki minket becses levelével váratlanul megtisztelt: tettünk eléggé meg vagyon jutalmazva.”* (* A levél 1812. máj. 24-én kelt. Eredetije a m. tud. Akadémia könyvtárában: M. Irod. Lev. 4r. 213. sz.)
Berzsenyi, hogy meghálálja az áldozókészséget: azt óhajtá, hogy a növendékpapok nevei a kiadás címlapjára legyenek függesztve. Ez ellen azonban az adományozók tiltakoztak, valószínűleg abból az okból, amely miatt Kazinczy sem teljesítette Berzsenyi föntebbi kérelmét. „Nem ártunk-e a dolognak is, ezeknek a fiúknak is a kihirdetéssel? A nemzetiség ellenségei szemmel tartják az így buzgólkodókat, s félek, nehogy megtiszteltetésekkel nekik ártsunk.”* (* L. Kazinczynak 1812. júl. 2-iki levelét.)*
Ily formán a Berzsenyi műveinek kiadásán Helmeczy, Tatay és Bilkey Pap Ferenc szorgoskodtak s miután a már összegyűjtött költséghez. Berzsenyi is küldött száz forintot s Bécsben magát újra lefestvén, a képet rézre metszeté, végre a munkát csakugyan sajtó alá lehetett adni. Így jelentek meg 1813. tavaszán Berzsenyi Dániel versei. (Kiadá Helmeczy Mihály, 1813. Berzsenyi arcképével s Helmeczy előszavával. 8r. Nyomtatta Trattner J.)
A kiadásbólHelmeczy hét-nyolcszáz forint bevételre számított. Az adományozók nem követelték vissza a felajánlott összeget* (* L. Helmeczynek Berzsenyihez 1812. nov. 28-dikán írt levelét. Akadémia U. o.), s így a kiadás jövedelmét Berzsenyi terve szerint „örökösen magyar könyvek kiadására” lehetett fordítani. „A könyv elkölt – írja Toldy Ferenc – s Helmeczy 1839-ben kétszáz forintot tett le, mint tiszta hasznot »magyar könyvkiadásra« az Akadémia pénztárába.”
Berzsenyi a kiadással nem volt megelégedve. Különösen rossz néven vette, hogy Helmeczy a költő híre és tudta nélkül néhány jelzőjét és sajátos szólamát megváltoztatta.* (* L. e változtatásokat Berzsenyinek Döbrenteihez írt 1814. jan. 5-iki levelében.) Berzsenyi ezt nagy botlásnak nézte, Kazinczy pedig valóságos erőszaknak, amelyhez élő költő műveinek kiadásában senkinek sincs joga. Másfelől a növendékpapokat sértette Helmeczy előszava s azt hitték, hogy ezért Berzsenyi rájok is neheztel. „Meg vagy bántva, ugye, kedves barátom, munkád méltatlan kiadásával? – írja Tatay 1813. júl. 18-iki levelében.* (* Akadémia U.o.) Engedj meg nekünk, mi a munkád előtt álló előbeszédben legkisebb részt sem vettünk; akaratunk s tudtunk nélkül volt, s csak a hiú fény után mászkál Helmeczynek idétlen s szerencsétlen gondolatja volt, hogy magát kiadónak nevezhesse, holott jobb lett volna RONTÓNAK neveznie magát… i nem akartuk tudatni balkezünkkel, amit jobbunk teve… Ami változások történtek munkáidba, protestálásom ellen vannak, mert én majd a szemét is kiástam, hogy meg ne változtasson egy betű is; de ő okosabbnak akarván látszani, maga fejétől tette.”
Annál jobban meg volt azonban lepetve a közönség s kivált az írói világ. Kisfaludy Sándor azt írta, hogy Berzsenyi ódái „elragadták őt s kiemelték melancholiája csendjéből.”* (* L. Helmeczynek Berzsenyihez írt 1813. aug. 18-iki levelét.)
Kenderessi Mihály pedig Erdélyből ezeket írta Helmeczynek: „A derék Berzsenyi valóban dicső lépésekkel hatott fel a magyar koszorúsok sorába lanti dalok között s virágos ösvényeken.”* (* Helmeczy levele Berzsenyihez 1813. nov. 20-áról.) Mindenhonnan, ahol a magyarságért lelkesültek, hasonló hírek érkeztek részint Berzsenyihez, részint Helmeczyhez, részint pedig Kazinczyhoz. Szathmár és Szeged kapva kaptak az új könyvön. Győrből ugyanily eredményről tudósítja Kis János Kazinczyt. „Berzsenyi itt is mindenütt nagy kedvességet talál. Helmeczy egy nehány exemplárokat küldött, már nemsokára mind egyik el fognak kelni. Mely öröm, mikor ilyen költő az ifjaknak is tetszik.”* (* 1813. szept. 11-iki levelében. Eredetije a pannonhalmi könyvtárban.) Kazinczy szerint Sárospatak nem ismer Berzsenyihez fogható magyar lantost, s csak itt-ott akad egy-egy finomabb ízlés ember, aki a Dayka szépségeit is érzi Berzsenyi mellett.
S vajon mit mond Berzsenyi mindezekre? Szavai ismeretesek: „Verseim mindenütt kedvességet találtak, de félek, hogy igen közönségesek, minthogy igen közönségesen tetszenek.”Ez ítélet éppen oly jellemző Berzsenyire, a költőre, mint a magánemberre, s éppen oly élénken mutatja Berzsenyinek a költészetről s annak irányáról alkotott felfogását, mint amily világosan feltárja azt a hatást, amelyet Berzsenyi Kazinczytól s a római classicusoktól vett.
E siker könnyen érthetővé teszi hogy a pesti írók Berzsenyi műveinek másodszori kiadásáról is csakhamar gondolkozni kezdtek. Bilkei Pap Ferenc már a következő évben fölkérte Berzsenyit, hogy kiadott s még kiadatlan munkáit újra közzétehesse, mert a már kiadottak „eredeti épségekből a nem rokon tollnak másolásai által sokat elveszthettek.”* (* Berzsenyihez írt 1814. dec. 18-iki levelében.) Helmeczy szintén felajánlja segítségét s közreműködését még előbb, de Berzsenyi halasztást kért, hogy kivált még kiadatlan műveit, az epistolákat, újra átnézhesse s kijavíthassa. 1815 elején újra sürgeti Helmeczy Berzsenyit, hogy a már átnézett darabokat küldje föl, mert a könyvet mindenfelé keresik. Helmeczynek több levelét ismerjük ez ügyben, amelyekben semmi sincs, ami a Berzsenyi neheztelését csak távolról is mutatná. Berzsenyi kéltség kívül elhallgatta az első kiadás változtatásain támadt bosszankodását s e „szép tüzű fiatal embert” már csak azért is óvakodott megsérteni, mivel Kazinczy folyvást dicsérte előtte, s mivel annyi ügyességet és mozgékonyságot akkor egyik pesti barátjában sem tapasztalt. Újabb műveit tehát még 1815 vége körül ismét Helmeczynek küldé egy rövid epistola kíséretében.
„Im, gyűjteménykém vedd baráti keggyel,
Érezze ismét gyámoló kezed,’
S láttasd világgal, mint már láthatád.
Kevés virággal szerzi meg Caménám…”
Így jelent meg Berzsenyi műveinek második kiadása 1816-ban, három évre az első kiadás után. Az első kiadás Berzsenyinek 1812-i írt műveit foglalja magában, a második ugyanezeket s az 1809-től 1815-ig írt epistolákat, tehát ugyanazon műveket, amelyek Toldy kiadásának I-III. És V. könyvét s a IV-iknek mintegy felét teszik. Ha a Toldy kiadásaiban először megjelent műveket nem számítjuk, amelyeknek írása szintén ez időre esik: összesen mintegy tizenkét mű híján Berzsenyi költői pályájának egész eredménye előttünk van már 1816-ban. Tehetsége innentúl már nem mutat újabb emelkedést, csak másnemű fejlődést mely éppen oly szoros összefüggésben van a magánember életkörülményeivel, mint amily elválaszthatatlan az ódaköltő Berzsenyinek egyéniségétől.
E magánegyéniség jellemével foglalkozás közelebb visz bennünket a költő világának szeletéhez, költészetének felfogásához, s eszméinek átértéséhez. Úgy hisszük tehát, helyén valónak találja olvasónk, ha először Berzsenyinek, mint magánembernek jelleméről mondunk el egyet-mást.
Berzsenyit, a magánembert, épp oly kevéssé ismerték kortársai, mint életírói, mint legközelebbi barátai. Még Kazinczy mondott róla legtalálóbb véleményt, de már Döbrentei tökéletesen elferdítette, mondhatnók, meghamisította jellemét. S mindez nem csoda. Berzsenyit azok sem ismerték jobban, akik többször együtt voltak vele, azoknál, akik csak egy párszor látták az életben. Mert Berzsenyi egészen önkéntelenül oly hatást tett a vele beszélőre, amely sehogy sem volt alkalmas arra, hogy abból a fölületes gondolkozó helyes ítéletet alkothatott volna Berzsenyi nem tartozott amaz emberek közé, akiknek benseje az első pillanatra feltárul, s akikkel mindjárt tisztában van az ember, mit tartson róluk. Pedig el merjük mondani, hogy Berzsenyinél egyenesebb jellemet, őszintébb, hamisítatlanabb természetet, egyszerűbb és józanabb felfogású embert, aki egyéniségének vele született hajlamainál fogva jobban gyűlölje a kétszínűséget, álságot és hiúságot, keresve sem igen találhatunk. Úgyszólván az ősi természet kebelén növekedvén, távol a nagyvilágias élet inden feszességétől: eredeti tehetségeit inkább önmagának kellett kifejteni és természetes indulatait korlátoznia, mikor az ember céljainak tudatára jutott. Olvasmányaiba is inkább a saját értelmét ültette át, mert mikor megerősödött egyénisége, csak öntapasztalatai s belátása vezették s hamar felszabadította magát az iránymutatók hatalma alól. Ön kis világába zárkózva: az életkörülményeinek s az emberek cselekvéseinek indokait mindig a maga hamisítatlan ősi természetessége szerint vizsgálta s ítélte meg, s amit így jónak tartott, ahhoz azután makacsul ragaszkodott. Az egyszerű falusi nemes, aki a reális élet követelményeit önmagára nézve parancsolóknak tartotta, a társadalmi közösségnek együttható föltételeiről bizonyára nem szerezhetett oly tiszta fogalmat, int aki folytonosan társaságban élt. De saját felindulásainak hatása és izgalmai kevés embert kerítettek annyira hatalmukba, mint Berzsenyit. Innen van, hogy korán elmélkedővé, gondolkozóvá fejlődik, s ez az értelmi működés egészen elfoglalja őt, annyira, hogy a fölületes vizsgáló könnyen azt hihette felőle, hogy az ő zárkózott természete, kevésszavúsága, szerény magatartása, igénytelen egyszerűsége, józan kedélye hidegséget, sőt valóságos közönyt takarnak. Gazdasága annyira elfoglalta, hogy a társaságot teljesen kerülni látszott, amit szintén félremagyaráztak kortársai. Pedig ennek egészen egyszer magyarázata van. Napjait a gazdaság körül töltvén, éjjel olvasmányaival s a múzsával foglalkozván: nem érezte szükségét a társas összejöveteleknek, amelyekből Sopronban eléggé kivette a maga részét Sömgyénben a Kis János és Káldy Pál társaságában szívesen elidőzött, eltréfálkozott: de gyakoribb vendégük inkább csak a téli időszakban volt s ekkor is sokszor hetekig önmagába mélyedt, ha valami kedvére való olvasmányt kaphatott akár egyiktől, akár másiktól. Nem forogván a nagyvilági, vagy mondjuk csak, városi körökben: mindig némi idegenkedést mutatott, ha kevésbé ismert emberekkel került össze s meglátszott egész magatartásán, hogy nem szokott az udvarias bókokhoz s hajlongásokhoz. Nem is kereste senki barátságát, de akit egyszer megszeretett, akit becsülni tanult, ahhoz szívének egész hevével s nemes ösztönével ragaszkodott.
Mikor Niklára költözött: sokáig senki sem ismerte. Kazinczynak a Dunántúl is volt egy pár jó barátja és szokása szerint, amint megismerkedett Berzsenyivel, óhajtotta volna hogy Berzsenyi is ismerje az ő régi jó barátait. Föl is kérte, hogy tiszteletét adja át Horváth Ádámnak és Sárközy Istvánnak. Berzsenyi azonban azt felelte, hogy ő ezt nem teheti, mert úgy tűnnék föl, mintha ő ezeknek barátságát azon a réven óhajtaná megnyerni, hogy ő költészettel is foglalkozik. „A kérkedésnek még a színétől is superstitiose irtózom” – írja Kazinczynak, aki aztán Sárközyt ösztönzi az ismerkedésre. Ez azonban alig tud ráakadni arra a fényes tehetségű költőre, akit Kazinczy hol Virághoz és Daykához, hol Kis Jánoshoz és Kisfaludy Sándorhoz hasonlítgat, de mindig elsőrangúnak emleget. „Sok kérdezősködés után tudhattam csak meg – írja Sárközy 1810. febr. 19-én kelt levelében* (* Eredetije a m. tud. Akad. Könyvtárában: M. Irod. Lev. 4r. 176. sz.) – micsoda Berzsenyit értesz… Most hallom, hogy egy nem régi emigrans emberséges és philosophus ember lakik ott nagy csendességben kit, mivel ki nem szokott járni senki sem ismér úgy, mint én szeretném.” De mégis megígéri, hogy fölkeresi őt.
Ez önmagába mélyedő, önmagával foglalkozó egyéniség sem örömét, sem bánatát nem tudja megosztani másokkal. Annyira mélyen megérez minden hatást, hogy azt mintegy önmagába rejti, hogy annál több tápláléka legen az e nélkül maga-magát emésztő lelkének. Semmi sincs benne a Kazinczy hírvágyából, de húságából sem. Ha Kazinczy egy-egy szép levelet kap: öt-hat párban lemásolja s küldi szét az ország minden részében lakó jó barátainak, akiktől a maga leveleire nézve szintén hasonlót kíván. Kazinczynak általános hatása egyrészt éppen ide vezethető vissza .Berzsenyi azonban nem engedelmeskedik neki e tekintetben. Hogy profanálnám én – kiált fel – a Kazinczy levelét és szíve zálogát! Tudja hogy őt különöskének tartják azon a vidéken, ahol lakik. S csakugyan ő senki után sem indul, legkevésbé a mások különcségei után. Ez agyvázaktól – írja Berzsenyi – „már grammatista koromban tökéletesen szabad voltam, és sohasem a sistemák hagymáza meg nem szédített, sem semmi előítélet fékje jászolra nem kötött. Ez nem dicsekvés, mert én úgy vélem, hogy ez minden közönséges józan észnek tulajdona, mely láthatárát és míveletkörét nem a syllogismusok hanglépcsőin, hanem egy belső elgondolásnak szempillantásain keresi, melyek legbizonyosabban nyitják meg az ép szem előtt mindazon titkokat, melyeket Aristotelestől fogva láttak, vagy ezután láthatnak.”* (* 1809. jan. 18-án Kazinczyhoz írt levelében.)
A Kazinczy triasza alig várja azt az időt, hogy Berzsenyivel megismerkedhessék, de mily nagy a csodálkozása, mikor a lánglelkű ódaköltőt oly szótalannak, hidegnek, közönyösnek találja, aki semmi iránt sem mutat érdeklődést. Kölcsey, akivel szintén Pesten találkozik Berzsenyi 1810-ben, Kazinczytól siet felvilágosítást kéri. „Berzsenyiről – kérdi Kölcsey – mi légyen édes Urambátyám ítélete, Szemerének hű leírása után kiinstáljuk, mert az a nagy ember nekünk fejünkbe nem fér.”* (* 1810. máj. 6-iki levelében.) Sajnos, hogy Szemerének itt említett levelére nem akadhattunk. Milyen érdekes lett volna Berzsenyi jellemrajzát éppen tőle olvasni. Kazinczy válasza azonban megmaradt s az ő jellemzése nagyrészt találó. „Én őtet – írja 1810. május 12-éről – csak verseiből, leveleiből s a mi Szemerénk tudósításából ismerem. Versei igen-igen szerencsés poetát, levelei igen-igen nemes lelkű, nagy talentumú s tüzű embert, hazafit s barátot mtuatnak… Régen gyanítottam s most látom mind a Szemere leveléből, mind a hozzám írt tulajdon leveléből, hogy ő egy kis Sonderling, egy kis Rousseau, s az genietől nekem nem váratlan dolog.”* (* Szemeretár II. kötet.) Vitkovics is úgy találja, hogy roppant nagy ellentét van az ő külső magaviselete, tartása, bánásmódja és költészete között.* (* Kazinczyhoz 1810. ápr. 6-iki levelében.) Azért, mikor másodszor meglátogatta őket Berzsenyi 1813-ban: a pesti írók vigyáztak minden szavára, minden lépésére. Vitkovicshoz, kit pörös aktái között talált, Helmeczyvel s kisleánykájával, Lidiával ment. Vitkovics mindenképp kereste volna kedvét, de sehogy sem találta. Amint belépett hozzá: Vitkovics nyakába ugrott, megölelte s megcsókolta őt, amit bErzsenyi 2igen csendes vérrel fogadott, hidegséggel viszonzott.” Marasztotta ebédre is, de Berzsenyi nem maradt. Helmeczy minden ismerősükhöz el akarta vezetni: Berzsenyi csak egyre szabadkozott. Elmentek aztán hozzá a fogadóba, ahol szállva volt. Berzsenyi bort vitetett látogatóinak, de azok arra kérték hogy menjen velük Virághoz. Erre is alig tudták rávenni, de a sok sürgető unszolásnak végre mégis engedett, minek Virág fölötte örült. Mikor Virághoz belépett, mind a ketten „csak fejöket billegtették, de módi szerint nem hajlongtak”, aztán egymás vizsgálatába mélyedtek. Kevés ideig időzött itt Berzsenyi s mikor elhagyta egykori vezérének vallott költője szállását, úgy találta, hogy Virágnak már a szobája mutatja, hogy a benne lakó valóságos poeta. Berzsenyi innen mindenáron haza akart térni. Egyre panaszkodott hogy lábai fájnak, kedvetlen és fáradt, de társai mindezt elhallgatták s vezették Kulcsár Istvánhoz. Ez udvariasan és „nagy hajlongásokkal” fogadta Berzsenyit, de ez újra csak „fejét billentette”. Kulcsát egy csoport kérdést intézett mindjárt hozzá, de Berzsenyi felére sem válaszolt. Elmentek aztán a színházba, ahol éppen Cariolánt játszottak. Előadás után Berzsenyi most már hallani sem akart arról, hgoy aznap még valahová menjen, de társai a világért sem eresztették körükből. El kellett neki mennie Vitkovicshoz, akinél éppen erre az alkalomra sok vendég gyűlt össze. Mindnyájan „hazafi tisztelettel és örömmel” fogadták Berzsenyit, de ez, úgy látszott, mind evvel édes-keveset gondolt, mert alig hogy leülhetett, elkezdett panaszkodni hogy neki a lába fáj, fel is van dagadva, kéri tehát Vitkovicsot, rendeljen számára egy kocsit, hadd mehessen haza hisz ő úgysem közibök való s nem szeretne unalmára lenni senkinek. Természetesen Vitkovics nem eresztette, amibe nagy nehezen bele is nyugodott Berzsenyi, főképp, mikor pipára gyújthatott. A vacsorából alig evett valamit. A jelenvoltak mindenképp igyekeztek belevonni őt a beszédbe, de ez nem sikerült. Sietett haza. Helmeczy el akarta kísérni szállására, de Berzsenyi kérte, hogy ne fáradjon s becsukta a kocsi ajtaját. Elindulása előtt tervet készítettek a következő napra is: de másnap Berzsenyi búcsútlanul otthagyta őket s elutazott haza, Niklára. „Ez az oly érdemes barátunk – jegyzi meg Vitkovics a föntebbiek leírása után – igen elszokott az emberektől, és minden gyönyörűsége, amint szavából, viseletéből kitetszik, a magánosság.” Aztán újra ismétli azelőtt három évvel mondott ítéletét, hogy „az ő szép munkái és külsője között ég-föld a különbség.”* (* L. e rendkívül érdekes, 1813. jun. 29-én kelt levelet eredetiben a m. tud. Akad. Könyvt. M. Irod. Lev. 4r. 226. sz. Kiadta Szverényi a Nemzeti Könyvtárban Vitkovics egyéb leveleivel együtt.)
Világos, hogy e találkozás, mely a költőt kizavarta mintegy csöndes falusi magányából, éppen nem volt alkalmas arra, hogy róla, mint emberről, a valónak megfelelő képet nyerhettek volna barátai és ismerősei. Ide járul még alacsony, de köpcös termete, mely már ifjú korában nagy hajlamot mutatott az elhízásra, ez időben pedig – 1814 körül – egészen elhízott volt; igénytelen arcán a kihűlt szenvedélyek a melancholiának nehány halvány vonását hagyták, de nem feltűnőeket; dús fekete haja, szakálla és bajusza a természet ősi erejét mutatták. Maga az egész ember úgy tűnik föl előttünk, mint aki fajának minden nagy tulajdonságait egyesítvén magában a testi és lelki erőt illetőleg, e tulajdonságokat még okozta, fejlesztette, de súlya alatt, mely éppen az indulatok csodálatos harcától lett elviselhetetlenné, utoljára is össze kellett roskadnia az embernek és költőnek egyaránt. Berzsenyinek nemcsak viselete, de egész alakja sajátszerűleg hatott azokra, akik költeményeiből akarták az ember képét megalkotni. Így járt éppen Prónay Sándor, mikor az említett ünnepélyes alkalommal elébe vezette egy cancellista Berzsenyit. „Én sovány, hosszas képű s magas termetűnek képzeltem eddig a poétákat s csodálkoztam Berzsenyin” – beszélte Prónay Szemerének.* (* L. szemerének 1814. jan. 17-iki levelét. Szemeretár. IV. köt.) Öltözködni azonban csinosan szeretett, elég drága magyar ruhákban járt, főleg ha mint táblabíró a megyei gyűlésen megjelent, ami különben nagyon kevésszer történhetett. Később s talán otthon előbb is – pantallonban, kvekkel forma kabátban és cilinderben járt. Ruhája s feleségeé is sokszor volt viseltes, mert ilyenekre költeni éppen nem szeretett. Amily díszes ruhát viselt azonban kivált ifjabb éveiben, éppen oly egyszerű, mondhatnók szegényes házban lakott Sömgyénben is, Niklán is. Ha hitelt adhatunk a már többször idéztük Noszlopynak: háza még nem is zsúppal, csak ráhányt szalmával volt födve, úgy, hogy az eső gyakorta beszivárgott rajta. Ez azonban, úgy hisszük, csak akkor télen maradt így, később náddal volt födve háza. A ház még most is úgy áll, mint ahogy Berzsenyi megépítette, csak a nádfödél helyett van cserép. Végén ott áll még a tizenhárom óriási jegenyefa, amelyek alatt a költő annyiszor elmélázott s amelyek Festetics gróf ajándékai. Ott van még a nagy terjedelmű szép gyümölcsöskert is, és benne a sok alma-, füge-, mogyoró- és somfa. A Berzsenyi-ház a falu szélén van, mintha még itt is távol akart volna lenni a költő az emberektől.
Amily egyszerű házbanlakott: éppen oly egyszerűen is élt családjával együtt.* (* Kedvenc ételei közé tartozott a csiga. Tavasszal sok csigát szedetett össze, kertjébe hordatta s egy kis nádkunyhót csináltatott számukra, és hogy el ne mászkáljanak, csigapásztort fogadott melléjük.) Jóllehet, mint maga írja, hét-nyolcszáz akó bora termett a gombai hegyen: bort nem ivott. Vérmes temperamentuma nem is bírta volna meg a boritalt. Lakószobájában a díván végén ott volt a vizeskorsó. Ha azonban vendége volt: örömest vitetett legjobb boraiból és szívesen kínálta vendégeit. Mikor az ifjú Wesselényi Döbrenteivel együtt meglátogatta. Szinte túláradó szívességgel fogadta őket, de öröme inkább mély s benső volt; külsőleg csak a maga egyszerűségében s nyíltságában nyilatkozott. Hetven-nyolcan darabból álló ménese volt: hanem azrét sohasem járt jó lovon.* (* Innen keletkezhetett az az anekdota, hogy egyszer Festetics gróf, akihez Berzsenyi betért, megszólván a magas szárnyalású költőt, hogy oly rossz lovakon jár, kicseréltette lovait, ami Berzsenyi nem győzött csodálkozni, hogy visszamenőben mily sebesen haladt, holott odamenet alig bírtak cammogni. Noszlopy id. műve.) Takarékos és szigorú gazda volt, de azért cselédsége nagyon szerette s ha a „Dani uraság”-ról beszélt, sohasem feledte el neve mellé tenni, hogy: Isten áldja meg. Bár nemesi előjogaihoz híven ragaszkodott: a szegény jobbágyokkal is humánusan bánt. Érzékeny szíve megesett a szegények nehéz munkáján, s a hol lehetett, szívesen segített rajtok. Későbbi korában, mikor egyszer Pesten járt; egy szemüveget áruló szegény gyerkőccel találkozott, akitől csupán könyörületből megvásárolt egyet, noha arra szüksége nem volt.* (* Fáy András: Irodalmi tarlóvirágok. Szikszói Enyhlapok. 1853. 80-81. l.) 2Ő testestül-lelkestül mezei gazdának mutatta úgy szavában, mint viseletében magát – írja Fáy –, s külsejéről senki sem sejthette a ritka tehetség ízlését s műveltségét.” Nagy tajtpipával és sallangos dohányzacskóval járt földjein s kertjében és sokszor leheverészve a lombok fák alá, órákig elmerengett gondolatain. Így történt meg az, hogy egy alkalommal, éppen méhrajzás idején, mélyen elgondolkozva üldögélt az árnyékban s csak akkor ocsúdott fel merengéseiből, mikor cilinderje nehezedni kezdett.* (* Noszlopy id műve.) Mélázó kedvéről még most is sokat tudnak Nikla tájékán beszélni. Mert az ottani lakosságnak is mindig úgy tűnt fel a költő, mint valami nagy különc, vagy aminek magát nevezte, remete. Egyszerű életmód s mennél több mozgás: ez volt az ő életelve, amelyre őt heves természete önkéntelenül vezette. Ezért adta azt a tanácsot Kazinczynak, aki betegségéről panaszkodott neki, hogy tanulja ki, miben sértette meg a „szent természetet” s engesztelje ki azt. „A gazdagoknak – írja – többnyire a dús asztal és a heverés a veszedelmök. Ezek a természeti erők harmóniáját megbontják: némely erők igen munkálódtatnak, némelyek ellenben igenis kevéssé gyakoroltatnak. Eszerint az ő munkájokban egyarányúság nem lévén, amelyeket rosszul elegyítik, melyek ha egyszer a kívántató rendes vegyülést elvesztik, megromlanak.”* (* 1810. szept. 1-én írt levelében.) Ő is sokszor szenvedett gyomorfájásban, de a „diaeta és mozgás” meggyógyították. Ezek voltak az ő legjobb orvosságai. Az orvostól irtózott, részint, mert nem volt bizalma benne, részint mert nem volt kedve megszokott életrendjén változtatni.
Mint az élésmódban: a gazdaságban is megvoltak szigorú elvei, amelyekre öntapasztalatai útján jutott. Ahogy ő gazdaságát vezette: azt mai napság divatos szóval úgy mondanák, hogy:
experimentált. Mint minden oly ember, aki önmaga szeret a legtöbb igazságról meggyőződni, már t. i. amelyek értelmét néha-néha foglalkoztatják, aki kevéssé bízik másokban, mert mintegy életszüksége parancsolja értelmének ily irányú működését: Berzsenyi is mindent elölről kezdett, mindent elölről tanult, a mindennapi életben úgy, mint a költészetben. Azt tartotta, hogy a jó pap is holtig tanul. Azért mindent megpróbált a gazdálkodásban. Szerzett nemes fajtájú juhokat, de rajtok vesztett. Így vesztett egy másik próbáján is T. i. az 1812-ik évben, hogy jobb bora legyen: november végén szüretelt .Borai a kádakban maradtak s ott egy része meg is fagyott a hamar beálló hidegtől.* (* 1812. dec. 20-iki levelében.)
A gyakorlati élet iránt való erős érzéke irányozta gondolkozását a családi életben, gyermekei nevelésében sőt szellemi munkásságában is. Az ily önmagába mélyedő természet, amely nem veszti el vele született őszinteségét s bizonyos naivságát, folyvást megmarad abban a körben, amelyben életpályáját kezdte, sőt kerülve-kerüli a külhatásoknak azt a nemét, mely eredeti valóját megváltoztatná, semmire sem alkalmatlanabb, mint arra, hogy maga-magát megossza. Az egy irányban haladó tevékenység mintegy leköti az értelmet, amely más munkára ha vállalkozik is, ritkán ér sikert. Berzsenyi képtelen lett volna például arra a szerepre, mint amelyet Kazinczy játszott. Az élet gondjai mélyen, egészen elfoglalták. Csak ünnepélyes óráit áldozhatta a költészetnek. Vagyonát úgy tekintette, mint amely csak kezére van bízva, s nem sajátja, amelyet kénye-kedve szerint fordíthat erre vagy arra. Kiemelkedni e körből sem kedve nem volt, sem tehetsége. Hű sáfára akart lenni a reábízottaknak és sohasem akart más lenni, mint egyszerű, önálló falusi gazdag, aki vagyonát önerejével rendezi és kamatoztatja s aki nem szorul másokra, ha egy-egy tervét valósítani akarja. A könnyen ítélők „magának élő” embernek tarthatták Berzsenyit: de a mélyebben vizsgálónak tudnia kellett, hogy az ő szigorú lelkiismeretessége, igénytelen egyszerűsége, hajlamainak s tehetségeinek egynemű iránya, eredeti, hamisítatlan világnézete oly kulcsot adnak jelleméhez, amellyel az ő különcségeinek titkai földeríthetők. „Engem sem a sors, sem a múzsa úgy föl nem emelt, mint téged – írja Kazinczynak 1810. jún. 23-áról. Sok napjaim vagynak nekem, melyek engem tőled s magamtól elszakasztanak, melyektől csak úgy kell lopnom azon szebb órákat, melyekben magamat néked és a múzsáknak adhatom. Én poétának sem elég gazdag, sem elég szegény nem vagyok.”
Ez önvallomás, mely mindennél hívebben jellemzi világnézetét, éppen oly igaz, éppen oly őszinte, int amilyen élénk világot vet a korra. Berzsenyi úgy hitte: neki magának van annyija, amelyből ő tisztességesen megélhet, de annyija nincs, hogy abból a közre is áldozhasson. Amit a sorstól mintegy ajándékban nyert: annak megtartása, sőt gyarapítása fő feladata. Amit ezen kívül tehet: csak nemes élvezet, a lélek szebb ösztöneinek kielégítése. S amint ez az ösztön fejlődik benne: abban az arányban vegyül az irodalmi munkásságba, de sohasem tud s nem is akar úgynevezett hivatásos (ex professo) író lenni. De különben némi megerőltetésébe is kerül neki az írói foglalkozás. Gondolatait nehezen tudja összeszedni, az üres fecsegést pedig gyűlöli. Még a levélírás is sok fáradságot okoz neki. Kazinczy panaszkodik, hogy minden barátja között Berzsenyi a legrestebb levelező, amit ő maga is érez. De nem kívánja másoktól sem, hogy neki gyakran írjanak, mert azt hiszi, hogy ezt nem az író lelki hangulata, hanem csak a hideg udvariasság sugallja. Egyedül a Kazinczy leveleit óhajtja gyakoriaknak s hosszaknak, amelyekből mindig tanul valamit.
De ha ő úgy hiszi, hogy életkörének határai megmásíthatatlanok, másokat, akiknek működése sikerrel biztat, annál szívesebben buzdít a közért való működésre Mikor pesti útjában meghallja, hogy a triasz valami folyóiratot tervez: mindjárt első levelében emlékezteti Szemerét s társait arra, amire „hivatva vannak.* (* M. N. Múzeum könyvtára: Qu. H. 1286. Kazinczy Gábor másolata.) Ebben a levelében védekezik egyszersmind az ellen az udvariatlanság ellen, hogy elmenetel után csak három hónapra írhat. »De – úgymond – megengedtek ti nekem, mivel tudjátok, hogy az ily mezei embert, mint én, a filemilének csattogásai és a pacsirtának tavasz trillái nem költői andalodásba, hanem földi gondokba és bajokba merítik.« Berzsenyi belenyugszik sorsába s na néha-néha el is panaszkodik terhes gondjairól: azt sohasem feledi, hogy az emberiség különféle működésre van teremtve, s aki a saját körét betölti, megfelelt hivatásának. A pesti írókat úgy nézte, mint akik kizárólag az íróri foglakozásra születtek, s nagy jót tettek ővele, hogy körükbe fogadták. A teremtés céljainak, az emberiség rendeltetésének e felfogása, amely a megásíthatatlan végzések parancsát nyugodtan teljesítni tanít: Berzsenyiben először nem mint emberben fejlődött ki. Tudva van, hogy az ifjú költő leggyakoribb eszméi közé sorozta a Gondviselés különféle rendeltetésében való megnyugvást, s a világtörténelem nagy eseményeiben sem akart látni valami különöst azt mondván, hogy »így volt, így marad a világ«. A költőnek azonban e kölcsönzött nézete lassanként átöröklődött az emberre is, aki mint saját lelki hangulatával foglalkozó egyéniség, megszokván a külhatások keltette vágyak hatalmát elnyomni: amúgy is közel járt ahhoz a meggyőződéshez, hogy a józan ész sugallta iránytól annál kevésbé szabad eltérnünk, mert ez meg is bosszulja magát, s másfelől erkölcsi gonoszság is. Berzsenyinek, aki – mint láttuk – az öntapasztalataiból levont igazságok vezérletére bízta magát, amelyekhez hosszú s néha keserves fáradság után jutott, aki ez igazságokat az észszerűség mind ama követelményeivel felruházottaknak hitte, amelyek az őt körülövező világegyetemből előtte feltűntek, aki az ésszerűség parancsát nemcsak azrét teljesítette, mert ezt a legfőbb hatalomnak ismerte el önmaga fölött, hanem kivált azért, mert az erkölcsi jóságot is ebben találta föl – mintegy természeténél fogva kellettmár hajlania a stoicismus felé, amelynek apja is híve volt.Berzsenyi nemsak mint író, de mint ember is érezte s hirdette, hogy a lélek egyensúlya és nyugalma az észnek megfelelő életmódban nyilvánulnak, s ezekben áll a boldogság is. Ellenben »az embereknek gonoszsága nem egyéb, mint gyarlóság, bolondság.« Ezt írja 1814. jún. 18-káról Kazinczynak, aki ez időben nagyon el van keseredve, ami különben nála ritkaság. Berzsenyi is harcolt érdekeiért, mert az embereket ellenségeinek tekintette; hanem lassankint belátta, hogy minden rossz az oktalanságnak következménye. »Miólta ezt látom – írja – s az embereket ezen szempontból nézem, békés vagyok magammal s az emberekkel s nyugodalmam tökéletes.« Aztán kéri s egyszersmind vigasztalja Kazinczyt »Szállj le, barátom ideálid tündérvilágából, s térj be barátodnak Zeno palástjával fedett békés sátorába, s ne szűnj meg véle bölcselkedni s nem szűnsz meg vele szeretni s boldog lenni.”
Dr. Váczy János
Forrás: Irodalomtörténeti KÖzlemények III. évf. 3. füzet. Budapest, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása 1893.
