Ott lenn a völgyben, hegyszakadékok közt, csobogó patak mellett, ott lakott Sátoralja-Ujhely mellett az öreg Losárdy. Olyan volt a portája, mint a boldogság tanyája. Szinte fürdött a nap fényében. Ha odatűzött a sugara, végig siklott a pázsitos kerten, virágágyak között, rózsafák mentén, szinte öröme tellett abban a kimondhatlan boldogságban, mi ott a négy fal között lakott. Két felnőtt gyermek: egy deli ifjú, meg egy viruló szép hajadon aranyozta be kedélyével, csapongó jókedvével egy megtört agg élete alkonyát. Az elvesztett anyát mintha pótolta volna e két gyermek örök vígsága, igaz boldogsága.
Ha jött a reggel és a felkelő nap kicsalta őket oda a természet ölébe, Gábor felverte az erdők csendjét; bejárta minden zegét-zugát, vadat kergetett boldog volt, ha úgy dél felé, harangszóra ha hazakerült, büszkén, zsákmányát, vadat mutathatott atyjának. Nem is törődött veszéllyel, fáradsággal. Sziklák ormán, fennsík pázsitján, ott, hol szinte ölelkeznek a hegyszakadékok, kergette a vadat. Szembeszállt minden akadállyal, hogy annál szebb eredménnyel térhessen haza, hol atyja megveregette vállát, megsimogatta arcát s büszkén mondta:
- Ember leszel, fiam! Ember, ki nem ismer félelmet, nem ismer akadályt.
Zsuzsánna egy ideig ezalatt ki-kikerült oda a ház körül levő kertjébe és dalával, énekével felverte a régi, ősi ház csendjét. Olyan volt, mint a pacsirta. Csittegett-csattogott, öntözgette virágait és élt gondtalanul.
De amikor egyszer látta, minő boldogságot szerez bátyja vad-zsákmányával, maga is szeretett volna vadászni. Bejárni erdőt-völgyet, bércet, rónát, hegyet, síkságot; kergetni, üldözni vadat úgy, mint bátyja tette. Hiába beszélte le e szándékról a derék, jó öreg, agg atyja, nem lehetett ettől visszatartani.
Egy szép non készen is volt vértes páncélja. Megannyi pikkely. Olyan volt, mint egykor Rozgonyi Cicella. Fürtös fejét sisak védte, pihegő keblét ezüstös páncél borította. Mikor odaállt tükre elé, milyen nagy volt öröme. És sietett ki, a nap fényébe, hogy bejárja a fenyveseket, át meg átjárta a zúgó, lombos rengetegeket. Vadat űzni, vadat felverni.
Olyan lett, mint egy férfi. A liliom alakjához úgy simult ez az új mez. Aki látta, elnézte. A gyermeteg leányból, a nyíló rózsabimbóból, a fakadó hajadonból mi lett, mindenekkel szembeszálló férfias amazon. A dalt felváltotta a puska ropogása, az otthont a természet öle.
Még nem is pitymallott, a nap még alig hagyta el a hegyek mögötti búvóhelyét, már talpon volt, hogy haza se jöjjön, csak késő este, mikor már a sárga hold fénye mutatta az utat be a régi, ősi fészekbe.
Mit volt mit tenni atyjának, ebbe is belétörődött. Aggódott érte, de mikor látta, hogy szembe néz minden veszedelemmel, gyakran magával a halállal, nem zavarta gyönyörűségét.
- Majd megunja – azzal vigasztalta magát. S annál boldogabb volt, ha esténként hazatért, vidáman, megelégedetten.
Így folytak a napok, évek.
De egyszer nagyot változott az idők sorja.
Szerte a hazában harci zaj támadt. Hős Tököly Imre nagy fia, büszke Rákóczy Ferenc kibontotta zászlaját.
… Már magasra fölemelte
Rákóczy ujra zászlaját
Kiszállt a két hazára lelke,
Mint nap, mely országokra lát;
S a merre mint szélláng fuvallott:
Kelt a hős, mint tavasz fű,
Ellepve sűrűn völgyet-halmot,
Erős karú, bátor szivű,
Kész ontni ellen és saját vért
„Isten, haza és szabadságért”
És visszavivni a jogot,
Tudván, fegyvert miért fogott!
Mikor aztán ennek híre elkerült oda is a Losárdyak fészkébe, Gábornak nem volt nyugta. Ott szeretett volna ő is küzdeni, ott a dicsők, a nagyon sorában. Csapat élén, hadak során, tajtékzó paripán, repülve mint a fergeteg. Persze az öreg Losárdy, ki mindig a császárnak volt hű embere, nem is akart erről hallani.
De a vágy nem hagyta nyugodni az ifjút. Ha a harctér felől valamit hallott, kigyúlt két szeme, cikázott, mint a villám és menni akart oda, hol mindenki küzdött, a hazáért, a szabadságért. Valami vonzotta, aminek nyitját sem találta. Az a név, Rákóczy, őt szinte felvillanyozta. Most már nem volt elég az erdők rengetege, oda, odavágyott, hol ágyúk zúgása, fegyverek ropogása, szilaj mének tombolása, fékevesztett katonák harci lármája a lélek legszebb zenéje.
S bizony egy szép napon haza se jött többé. Elment; elment, hogy többé sohase lássa megtört atyját. Nem hallotta panaszát, jaját, aggódását, ment, ment csatába, háborúba, Rákóczy táborába…
Ekkor már Zsuzsánna volt az agg egyedüli öröme, boldogsága. Az ő jövője volt egyedüli reménye. Ha fia fel is áldozza életét a hazáért, majd kárpótolja őt leánya. Az volt egyedüli ogondja, hogy férjhez adja. Hadd lássa újra virulni az ősi lakot, hadd üljön oda újra a boldogság, úgy, mint régen, mikor egy szép, erőfényes májusi napon maga is hazahozta élete párját, s Zsuzsánna anyját…
Mikor odaült ki a tornácra és elmerengett, régmúlt idők jelentek meg előtte. Amaz idők, mikor még egy szöghajú fiatal menyecske simogatta arcát. Milyen boldog idők voltak! Gondtalan napok! A róna, a hegyek lejtője megtermette a mindennapit, ki törődött a holnappal…
Ez a kép újult meg előtte, és ezt a képet akarta viszontlátni újból, leányánál, Zsuzsánnánál. Megszámlált napjainak ez lesz a boldogsága, megszámlált napjainak az lesz majd öröme.
Talált is vőlegényjelöltet. De mikor megmondta leányának, ez hallani sem akart felőle. Előtte is egy kép lebegett: Rákóczy képe, kit egyszer ott talált a vadon mélyében, mikor vadkan megsebezte. Most is róla álmodozott. Arról a sugár alakról, arról a hősről, kiről mindenki annyi szépet, annyi dicsőt regéit. Őt szerette. S mikor másnap reggelre atyja várta elhatározó válaszát, azzal felelt, hogy szép, holdvilágos éjjel otthagyta az ősi fészket, magára öltötte vértjét, páncélját és ment, futott, rohant oda, hol bátyja küzdött, Rákóczy táborába…
Még egyszer elővette hárfáját, még egyszer dalolt:
Ha jó helyéből gyökerestül
A rózsatőt kitépitek;
Elűzitek a házereszbül
A kis fecskét, hol épített;
Elárkoljátok a pataknak,
Medrét, hol vigan csacsoga:
Az hervad, ezek elhallgatnak,
S illat, dal, csevegés – oda.
Virág valék: - most fogyva szinben;
Madár: - hogy elzavarnak innen;
Patak: - mit béklyóz durva gát,
S zokogva keresi utát.
És ment a végtelenségbe: harci zaj híre volt útmutatója, Rákóczy szelleme volt vezére.
Csak azokat a dalokat vitte még magával, mit árok mélyén, patak partján, pázsitra dűlve annyiszor írogatott a hazáról, meg őróla: hadat verő Rákóczyról. Ez volt talizmánja, ez volt védőszelleme. Fohászkodott és ha éhen s szomjan is járta a völgyet, bércet, remélt, hogy majd ott, ott az ő oldalán boldog lesz…
S Szendrő alatt el is érte a tábort. Ott találta bátyját, ki zászlótartója volt a nagy fejedelemnek. Beajánlta apródnak. Ki is sejtette volna abban a páncélos ifjúban a gyönge nőt, a gyermeteg leányt!?
Aztán nemsokára, hogy meg is kedvelték. Ő volt a lekesítőjük. Mikor esténként kigyulladt az őrtűz és pihenésre leheveredett az ellenséglátta sereg, ott a halvány, pislogó fény mellett, dalba fogott a vértes leány. Zengett a hazáról, zengett dicsőségről. Kobzán a dal megannyi harci riadó. Mindegyik szava, mindegyik gondolatja át meg átjárta azt a csapatot. Lángoló hazaszeretet, féktelen rajongás a szabadságért, ez volt vezéreszméje.
Ezzel lelkesített, ezzel tüzelte annyiszor dicső tettekre azt, a mitől sem rettegő sereget. Szembeszállt ez ezer annyi emberrel, ha felhangzott a rohamdal:
Fel vitézek, harczra fel!
Leng a zászló, int a jel!
Isten, és hon és szabadság
Háromsága jelvével!
Föld, pokol ha ellenünk kel,
Még se birhat fegyverünkkel,
Mert az Isten a mi vértünk:
Magyaroknak isten-atyja harczol értünk!
Atillának égi kardja törve,
Koronánkon a kereszt is görbe.
Magyarok nagy Istene!
Minden elhagy, csak te ne.
Csak te védj -!
Csak te légy -!
E hazának őrszeme!
Bátran hát ki most a sik mezőre!
Kész halállal szembe csak előre!
Prüszköl is már tomboló
Soraink alatt a ló.
Rajta hát!
A csatát
Hősileg
Nyerni meg –
A ki hátrál: áruló!
S ha ezt hallotta a sereg, ment előre az egész tábor.
Írt aztán még egy dicsőítő ódát is, mikor II. Rákóczy Ferencet fejedelemmé választották. A fejedelem ezt ki is nyomatta Gyulafehérvárott és sok ezer példányban kiosztotta.
Így éldegélt ő ott Rákóczy táborában, mindig a fejedelem oldalán, a legnagyobb veszéllyel sokszor szembeszállva, lelkesítette a harcolókat és mint egy védőangyal, mint egy nemtő bekötözve a hős bajnokok sebeit. Lánglelkű női Tyrteusz és földre szállt jó szellem, angyali lény volt ő egy személyben.
De 1705. november 11-én nagy csapás érte. Mikor Herbeville tábornok Zsibónál a kurucokat megverte, őt is elfogták és börtönbe vetették. Odahurcolták Marosvásárhelyre.
De ott a sötét tömlöc alján, hová csak lopva tért be egy-egy elvetődött napsugár, még ott sem hagyta el ihlete, múzsája. Dalokat írogatott, verseket faragott. Lángolót, majd busongót. Sírva a haza sorsán, remélve a jobb jövőt. De ezért aztán pörbe fogták, megzaklatták. Sőt, mikor látták, hogy a császár ellen írja költeményeit, felségsértéssel vádolták és halálra ítélték. Omló könnyek közt, megszólalt ekkor lantja:
Oh hogyha még csak egyszer látnám
A kék havast kék ég alatt!
Ha műzhetném még egyszer hátán
Mint egykor, a futó vadat!
Ha lerogyhatnék kimerülten
Szobámba rád, szűz nyoszolyám!
És álmodozva, a körültem
Zsongó madárdalt hallanám!
S a legszebb hangokat belőle
Hárfám szelid dalába szőve,
Virágaimat, friss hajnalon
Mint lepke csókolná dalom!
Meglátni még, kit nem ismertem
Hol anyám nyugszik, a helyet;
És leborulni a sirkertben,
És sirni a kereszt felett,
Csókolni jó öreg Katámat,
Ki édes emlőn növele,
És vigasztalni ősz apámat,
Kibékülvén megint vele;
Lehetni, élte alkonyára
Az ég engesztelő sugára…
Menj, menj, caslárd remény szava,
Melyet nem érek el, soha!
De a véletlen segítségére jött.
Épp kivégeztetése előtt, 1706. május 29-én Pekry Lőrinc felszabadította Marosvásárhelyt, mikor neki sikerült börtönéből kiszökni.
S ki még nemrégiben, alig tizenhét nappal szökése előtt oly megtörve írta egy pártfogójának, Budakynak:
A magyaroknak Istene adjon minden jót
A mint hajdan jó hazámba volt
Ezt szivéből kivánja
Szegény hazánk rab leánya.
Újból szabad léget szívott, újra szabad lett. Meg volt boldogsága, öröme.
De itthon nem volt maradása. Ősi fészke feldúlva, bátyja ott esett el Zsibónál, nem lelte honját e hazában. menekült az ellenség sújtó karja elől, el, messze, idegenbe: Törökországba.
Mi lett belőle: Isten a megmondhatója.
Kikerült oda, hová a fejedelem is pihenni tért. Hírét se hallották többé…
1738-ban, mikor II. Rákóczy Ferenc fia, József, Pereszinán át Oláhország felől Erdélyhez közeledett, a történeti hagyomány szerint egy férfiruhába öltözött nő vezette a sereget. Azt mondják, ez a nő Losárdy Zsuzsánna volt.
De aztán hová lett? Miként múltak napjai, azt sejteni sem lehet…
Ki tudja, hol pihen jeltelenül az első magyar dalköltőnő, ki népies dalaival egykor annyi dicső tettre lelkesítette Rákóczy seregét…
Jeltelen sírját fű benőtte, csak odatévedt madár csicsereg rajta… De emléke él, harcedzette vitézeknek volt lánglelkű dalnoka.
