Ez a város volna még,
ez a zsongó, részek ének?
És e lányok és legények,
alig jöttek máris messzetűntek;
s fönt a nap oly búsan ég,
mint a hűs hold kipirosult arca.
Simulj közelebb ma rám,
mint a pára künn a falra!
üdvünk nem zavarja lám
senki, hogyha egymást falja
mély szemünk. Mi tömjén-árba’ járunk;
minden vad zaj elhal itt.
Föl a fátylad, hadd üdítsen
langy szelével száj meg orr!
Senki sem zavarja így sem
ünnepünk, ha most a ködben
jobban kéz a kézbe forr.
Ez az út a magas égbe torkol.
Vagy te sejted, hol vagyunk?
Csókold meg a két szemem!
Csókold vakra most e lelket!
Bábel itt e síri város
és a köd egy holdsugáros,
ezeréves bús mesét ölelget.
Minden szín az éjbe fulladt.
Árny és némaság. De rajtad
sok-sok bíborszikrát hullat
párisias kalapod.
Bíborszikrát, mint az ajkad;
s az én kékes köpenyem zizeg.
Mondd, mit álmodsz? Két szemed,
mintha két szén-üszke lenne,
most éled a szikra benne;
igen, te vagy Szemirámisz,
akit Odlun sötétkék köpenyben
fel a boldog Édenig vezet.
Be kellett bár járnunk, ezer utcát,
míg az isten asszonyát elérte;
és te délceg ifjakat,
én sok asszonyt elfeledtem érte.
Ámde ez utolsó tévútunk már:
fűzd e testre közelebb magad!
Mondd hát. – Nem, nem: halld, mi zengett?
Mért állunk itt megriadtan?
Ez a fojtott, rút nyöszörgés
fellegekből ez a dörgés,
érted úrnőm ezt a lármát? –
Menjünk, tört harangok érce csattan.
Több, mint ezer éve régen
itt a kínok atyja volt az
úr e barbár, bús vidéken.
Jer, vigyünk az isteneknek
új vigaszt, még itt remegnek, -
óh, mi boldog, eltévedt pogányok.
Ford.: Franyó Zoltán
Forrás: Renaissance 2. évf. 1. sz. 1911. jan. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése