Elült a zivatar,
Mérgét kiöntötte,
Megtépte az erdőt
S elszállt más vidékre.
Oda vitte bosszús
Szivét nyugovásra,
A melynek menydörgés
Minden dobbanása.
Ott vonúl az ormon
Sötét köpenyében,
Nagy szürke szakállát
Megrázza a szélben;
S mint zsarnok szülő, ha
Gyermekét megverte:
Visszamordúl még a
Sziklavölgyi kertre.
Sziklavölgyi kertnek
Közepén tengerszem;
Vagy csak fényes könycsepp,
Melybe sugár rezzen?
Ott maradt egy könycsepp,
Mely föl nem szárada,
Mint a gyermek arczán,
Ha múlik bánata.
Még morog a vihar,
De már mosolyg rája
A gyermek természet
Viruló orczája;
Könnyek közt az égre,
Mint anyjára néz fel,
S ez visszamosolyg rá
Nefelejcs szemével.
Forrás: Magyar Lányok 9. évf. 3. sz. jan. 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése