„Die Aufzeichnungen des Malte Laurids Brigge”. Indel Verlag 1910.
Dániába Hamburgból lehet leggyorsabban jutni, hajón a Skagerrakon keresztül huszonnyolc márkáért. Vagy pedig a Blidersek fekete sugárzó szeméből, a finom egyenes szemöldökből, az erős állból, a dagadó ajkakból elindulva Bigum és Boje asszony, Erik és Tennimore rozsdaszínűen hervadó törtnetének kétszázötven oldalán végig, egy hol betegen sorvadó, hol lázas erővel zengő stílus hullámain utazni Dánián keresztül, míg ott áll apró fekete betűkkel:
„Als Hjerrild Niels Lyne zum letztenmale sah, lag er und fabelte von seiner Rüstung und davon, dass er stehend sterben wolle. Und endlich starb er dann den Tod, den schweren Tod.”
1.
Sajnálom, hogy olvastam valahol, hogy Rilkenek nemcsak a lelke volt Dániában. Mindazon cselekvést, amit az utazás megkövetel, a formalitásokat, a lealacsonyodást a vasskatulya első osztályához, a valóság ezer kiálló szögleteibe való beleütközést oly nehezen tudom hozzáképzelni Rilke Reiner Máriához. De érzem, tudom, úgy kellett lennie, hogy sóvárgásainak, vágyakozásainak Jacobsen könyve adott lendületet és ennek a huszonnyolc éves idegbeteg dán diáknak – akit Malte Laurids Briggenek nevez -, feljegyzéseiből annak a másik, vérmérgezésben elpusztult botanikusnak, jelzőálmodónak, hangulatzenésznek temperamentuma sarjad ki. Tompasága és káprázatai, harsogása és pianissimója, félhomálya, ködössége, lágysága rokonságra kívánkoznak vele. Ugyanaz az ideges váltakozása a különböző stílusárnyalatoknak, átgondolási hiányosságok, fölösleges részek túltengése, de a maga egészében épp oly megállító, lebilincselő, mint a „Niels Lyhne2. Decentralizációja kellemetlen, ha egyfolytában olvassuk, részek – néha mondatai is már – széthullanak, azért egyenkint kell élvezni őket, mint a finom bonbonokat, várni, míg egészen elolvad a szánkban.
2.
Toronyszobás, erkélyes kastélyok, melyekben degenerált grófok lépkednek halkan. Mintha egy óriási, fehér atlaszterítő terülne ki előttem, csupa hidegtónusú, kékes díszítéssel teletűzdelve és csak néha van egy piros virág belehímezve; meleg pirosság, gyermekkori emlék. Gyermekbetegségek, a láz, mely ránk támad és vájkál bennünk, az ágy furcsa megnövekedései, a látogatások – amikor behívnak a felnőttek szobájába, hogy megcsodáljanak bennünket; a születésnapok, melyeken alig ismert, majdnem idegen gyerekeket kell vendégül látni, zavart fiúkat és túl szemteleneket, akik eltörik azt, amit épp ajándékul kaptunk, akiket azután éppen akkor visznek el hirtelen, mikor minden ott fekszik halomban, kidobálva szekrényből, fiókból.
Emlékek; halvány grófkisasszonyok, csöndesek és szomorúak, mintha egy kissé megfakult gobelinről léptek volna le. Néhány vonással odavetve, halkan vonulnak tova előttünk; ellebegő árnyékok, megfagyott Schumann-szonáták. Csak a fiatalságukat látjuk, ami olyan titokzatos. Epekednek ismeretlen vágyakban és meghalnak fiatalon. Talán csak az epekedésük hal meg, ők maguk tovább élnek, de megöregedésüket, szépségvesztésüket nem látjuk, ekkorra már eltűntek a könyvből. Tompa ragyogású nők – mint a régi arany -, alig találkozunk most már velük, csak néhány régi, nem is jó könyvnek egy-két lapjáról üzengetnek még felénk és ezekhez szállott legelső vágyakozásunk. ezek nem minden dimenzióban kiképzett, szabályos szobrok. Valamivel több realitás már megbontaná, szétnyomná a körülöttük lebegő, ibolyaszínű parfümös ködöt. Ha több hús és vér lenne bennök, súlyuk már letörné a velük való olvasóélmények subtilis virágait. Rilke mestere a megnemírásnak, az odavetésnek; a félhomályos kastély interieurökben zajtalan lépéssel elvonuló nőalakoktól olyan szomorú zenék csengenek ki, meg nem értett szenvedélyek sírnak belőlük ki, mintha egy késő unoka megértésére vágyakoznának. A krónikás se érti meg őket, de az, aki olvassa, a róluk írott szenvtelen betűkből összerakja titkos tragédiájuk sémáit. Egy meghalt leány, aki hirtelen bejön az ajtón, senki se látja, de mindenki érzi, hogy itt van, még a kutya is, amely örömugatással körülugrál egy levegőoszlopot, mintha élő ember lenne. Egy másik fehér árnyék: a Brahe Krisztina, aki egyszer ebédvég felé belebben egy mindig zárva maradt ajtón, a régen halott Brahe Krisztina, amint leírhatatlan csendben, közönyös arccal keresztül sétál a termen és eltűnik a szemközti ajtón. Mindenki látja és az egyik férfi felugrik és ökölbe szorított kezekkel megy neki, de lefogják. De hisz ez lehetetlen őrület; ha rég meghalt, hogyan mehet keresztül a termen, hisz ez mind nem egyéb, mint egy szegény epileptikus víziói, mondaná Nordau doktor, irodalmi főorvos és beírná az esetet az „Entartung” című noteszkönyv többi őrültjei: Dante, Shakespeare, Zola, Ibsen közé. Elvégre a világ külső képének merev formáiba beöntött regénymasszákhoz hasonlítva érthetetlennek látszik mindez, de bennem mégis megnyílnak bizonyos perspektívák és én nem kívánok használati utasítást minden jelenethez. Bennem megütnek ezek a sorok bizonyos billentyűket és rezonálok arra is, mikor az öreg tábornok mint „a mi édes kis Zsófiánk”-ról beszél negyedik Frigyes balkézről való nejéről, aki százötven éve pihen a roskildei kriptában. Vagy mikor a tízéves Malte lehajol a ceruzájáért, s utána nyúlva beteg fehér kezével, a lámpa világosságától káprázó szemei úgy látják, mintha az asztal alatt egy másik, majdnem olyan sovány, fehér kéz nyúlna a ceruza után… az agylágyulás felé menő Maupassant pihent még ilyen vízióárkádok alatt.
3.
Ez a szomnambulizmus azután eltűnik az első kötet közepe táján, a köd világosodik, Dánia helyett Páris jelenik meg, párisi utcák, megvilágítva a naturalizmus ívlámpáival. A naturalizmus zolai definíciója engem sosem elégített ki. Nem temperamentumon keresztül látásnak, hanem ellenkezőleg, temperamentum nélküli elmélyedésnek éreztem. Elmélyedés a külső tulajdonságokban. Lehet, hogy tévedek, de szerintem a naturalizmus társfogalma a leghűvösebb objektivitás: ki kell lépni egyéniségünkből s elvontan minden alanyiságtól adni vissza a dolgok külsejének ránk tett hatásait. Ebből a szempontból Flaubert nagyobb naturalista, mint Zola és a ma élők között az impasszibilitás legtökéletesebbjét a német Heinrich Mannál találom. Rilke a legmegfordítottabb Mann. Minél többet látni meg másokon, minél rejtettebb külső tulajdonságokat, minél több olyant, amit mások még eddig nem vettek észre – erre törekszik oldalakon keresztül ugyanaz az író, aki akkor, mikor a dánokat portrétirozta: a bizonytalannak, hiányos körvonalaknak, az irodalmi whistlerizmusnak remekét hozta papírra; ugyanaz az ember most a meglevő állapotok minél körülményesebb, körültekintőbb megírásában leli kedvét. Ujjheggyel odavetett légiességek ködlöttek északon, most, mikor Párisba ért: a naturalizmus izommunkája következik. De nem bizonyos franciák és szürke németek topografikus naturalizmusával írja le az utcát; az övét jogosan nevezhetjük neuraszténikus naturalizmusnak. Mert a nyugodt percipiálásba unos-untalan belevág valamely az idegek traumatikus sérülését előidéző lárma. És ez végighullámzik rajta, rögeszméket, furcsa képzeteket szül benne. Írásaiból pedig ilyenkor meg lehet állapítani, hogy öntudatlanul szédül és szédüléseit ugyanazon nyugalommal írja le, mintha higgadt megállapítások lennének. Példák: „Az utca tulságosan üres volt, üressége unatkozott és kihúzta lábam alól a lépésemet, azután meglóbálta, mint egy facipőt. az asszony megijedt és kiemelkedett saját magából, kezeibe temetett arcát felemelte, de túl gyorsan, túl hevesen, úgy, hogy arca két keze közt maradt. Egészen jól láthattam az arc kivájt formáját: leírhatatlan erőlködés árán bírtam csak e kezeknél maradni és nem nézni arra, ami kiszakítódott belőlük. Borzalmas volt belülről látni egy arcot, de még nagyobb iszonyodást keltett bennem a puszta, arcnélküli, sebes fej.”
Mesterkélt keresettség, vagy természetes szemkáprázás, de mindenesetre a könyv legbetegebb része. Filisztervadító. Fel kell állni és járkálni utána. De túl kell esni ilyeneken, hogy elérjünk a karfiolkereskedőhöz, a csipkékhez (melyeket három oldalra ír le, szebben csipkéről nem énekeltek himnuszt) és a többiekhez. „Láttam valahol egy embert, aki zöldséges kocsit tologatott maga előtt. Minduntalan „chou-fleur”-t kiabált, sajátságosan homályos eu-vel. Valami csontos, csúnya asszony ment el mellette, aki időnkint meglökte. És ilyenkor mindig kiabált. Néha önként is kiáltozott, de persze hiába, és mindjárt utána ismételnie kellett, mert olyan ház elé értek, ahol vásárlók laktak. Megmondtam már, hogy vak volt? Nem? Nos hát, az volt. Vak volt és kiáltozott.” Vagy másutt: „láttam egy terhes asszonyt. Nehézkesen vonszolódott tovább egy magas, meleg fal mellett, néha megtapogatta, hogy megvan-e még. Igen, még meg volt. Mögötte? Megkerestem a tervrajzon: Maison d’accouchement. Jól van. Szülni fog ott…” „Az utca szaglani kezdett. Minden oldalról. Amennyire meg bírtam különböztetni: jodoform, pommes-frites zsírja és félelemszag volt ez… És azután? Valami gyermeket láttam egy álló gyermekkocsiban. Kövér, zöldes volt, a homlokán kiütés. Valószínűleg gyógyulófélben volt már ez a kiütés és nem fájt. Aludt, szája nyitva volt és jodoform-, pommes frites- és félelemszagot lehelt ki.” Ezen idioszinkráziás naturalizmus még egy érdekes fleur-de-mal-ja a következő: „Letört házak, mellettük magas szomszéd-házak. Látszott a korábbi házak utolsó fala, a belsejük. Szobafalak, melyeken még a tapéta ragadt és a padló meg a plafon nyoma. Egy piszkos, fehér köz a szobafalak mögött és ezen keresztül kimondhatatlan utálatosan, kukacpuhán, úgyszólván emésztő mozgással kúszott az árnyékszékcső nyitott, rozsdás csatornája. De legfelejthetetlenebbek voltak maguk a falak. Nem lehetett széttaposni e szobák szívós életét. Élt a szögeken, a padló maradványain, összegubbaszkodva a még megmaradt szögletekben. az ebédek, a betegségek, a kilélegzések és a sokévi korom és az izzadság, mely a hónaljban tör ki és nehézzé teszi a ruhákat és a szájak fás íze és erjedő lábak gőze volt itt. Rajta volt a vizelet csípőssége, a korom és krumpliszag és öregedő zsiradékok nehéz bűze. Elhanyagolt csecsemők édes-savanyú illata, iskolába járó gyermekek ijedtségszaga és férfiasodó fiúk ágyának melegségei.”
Új parfümöket keresni, mondotta Flaubert. A likőrök zenéjől Huysmans írt, a betűk színéről Rimbaud. Ezek jutnak eszembe, mikor a Rilke könyvét olvasom, ezt a kitörésszerűen jelentkező naturalizmust, szimbolizmust, dekadenciát. Különösen Huysmans. Trivializmus és szubtilis finomságok ilyen zárt sorokban nála szoktak összefogódzni. De nem tudom lerázni ennek a könyvnek súlyát, mint ahogy Rilke álmodik folyton egy régi – talán nem létező – krónikáról a burgundok és orleánsok titkos történeteiről, a királyról, ki évekig hordozta ugyanazon piszkos inget és mikor álarcos embereket kellett fogadni, hogy letépjék róla azt, akkor észrevették, hogy a vászon belenőtt nyílt gennyes sebeibe…
Vizsgálva az "Aufzeichnungen” összhatását, meg kell állapítani, hogy még a véletlennél is bizonytalanabb struktúrájú: tudatos összefüggéstelenség, szándékos lazaság uralkodik a kompozíción. A részletmunkája is olyan mozaik, mely nincs egymásba polírozva. Úgy állnak egymás mellett a megalapozás, a törzs és a tető kövei, amint azt az első, szűzi eszébe jutás szeszélyessége egymás mellé dobálta s látszik az a vallásos tisztelet, mellyel az első, simítatlan forma előtt áldozik és az a rajongó szeretet, mely a már egyszer leírt gondolatához fűzi; nem tud megválni egyiktől sem. Ezért ömlenek könyvébe a legkülönbözőbb folyadékok, a finom stílus-italok, amiket csak cseppenként lehet szürcsölve élvezni, szép, színes likőrök, bágyadozó erejű nedűk is – egészen a vizespohárba kívánkozó, árnyalat nélküli, színtelen látleletstílusig. Nem tud megölni egyetlen korcs szót, egyetlen halvány jelzőt sem, benne vannak mindazon sorok is, amelyeket egy sokkal kevésbé tehetséges író is kihúzott volna. In statu nascenci, a születés pillanatában lefotografált gyermek ez a könyv, érintetlenül, úgy, ahogy kipattant az agy méhéből, magán hordva még foetalis életének minden titokzatos tökéletlenségét. Ezért válik egyenetlensége végeredményben különösen becsessé és az utolsó oldalak egészen érthetetlen, ködös homályán át egy bizonyosság világít felém. most a legszenzibilisebb lelkű ember búcsúzik tőlem.
Forrás: Renaissance 1. évf. 16. sz. 1910. dec.25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése