Téli felhők jéghajója!
Sápadt, hűs halálfejed
kopaszodva lóg az éltem
árnyai fenyői felett.
A te nyirkos ragyogásod
súlyos fejemig hajol ma,
s úgy rémlik ez, mintha fázó
testem szemfedője volna.
Lenyom itt a földi engem,
csontjaimba foly a nedve,
tört szemekkel beletúrok
a te zöld halál-szemedbe.
Csak a szellem végső fénye
izzik beteg, bágyadt, lába
lánggal itt a halálárnyak
rejtély-sötét világába.
Föl az időtlenül puszta,
szörnyűséges, gyászos űrbe,
melybe csillagezrek vannak
belefojtva, beleszűrve.
Mint egy hulla kiterítve,
fekszem itt a hold alatt,
messze, téli éjszakán át
fenyveserdők zsonganak.
Ford.: Franyó Zoltán
Forrás: Renaissance 2. évf. 1. sz. 1911. jan. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése