Csodás idők nagy alakja. Legendás évek tüneményes asszonya, kinek életét meg kell ismerni minden magyar lánynak, mert neve ott ragyog azok között, kiket mindenkor büszkeséggel emlegetnek.
Hisz van valami megkapóan szép és megragadó lényének nemes gondolatvilágban, mi felébreszti a figyelmet, leköti az érdeklődést és csodálatra készt.
Háborús idők dicső tettei megedzik lelkét, hogy példát adjon az utódoknak: miként cselekszik a magyar nő. Amit róla tudunk: az láncolata ama fenséges elhatározásoknak, mi mindenkor követésre ragadja azt, kinek lelkét betölti a hazaszeretet és a női eszmevilág gondolatköre.
Pedig élete megannyi szenvedés. Bú, bánat, fájdalom keserítették meg oly annyiszor boldogságát, de ő mindezt elviselte, türelemmel, megadással, mert jól tudta, csak az nyerheti meg embertársai tiszteletét, ki fájdalmas percekben, nehéz sorscsapások közt is megőrzi hitét és küzdelmek közt is enyhülést talál abban a kis világban, melyben él, mozog. Hisz e körben is feltalálhatja lelke örömét és csak az boldogtalan, ki az elvesztett boldogság fölött keseregve, nem bír annyi öntudattal, hogy újra építsen, küzdve, feleszmélve: megtalálja a kibontakozás útját.
Csörgő láncok közt volt nem egyszer, de ha olvassuk leveleit, miket a véletlen megőrzött egy levéltár poros aktái közt, látjuk, hogy lelke erősségét nem törte meg még az ellenség zsarnoksága sem, sőt ellenkezőleg: a börtön dohos levegőjétől megszabadulva, a visszanyert új élet még szebb cselekedetekre ösztönözte. Ott említhetjük őt Lórántffy Zsuzsánna, Lónyay Anna, Kanizsay Dóra mellett, mert nagyasszonya volt ő korának, több: örök időknek.
De ami lelkét megcélozta, ami akaratát megedzette, az az élet iskolája volt, hol megtanult szenvedni és tűrni, remélni.
Boldogtalansága ott kezdődött a bölcsőnél. Ama szerencsétlenek közé tartozott, ki sohasem hallotta az édes jó anya csitító szavát és nem tudta, mi az anyai szeretet, az anyai csók. Nem volt ki gondozza, nem volt, ki ápolja. Úgy nőtt fel idegenek keze alatt.
Még atyja, Petrőczy István sem volt az oldalán. Az ő vaskezében kard villogott, mit ha ki is akart ütni az ármánykodó ellenség, mindenkor büszkeséggel forgatta meg, hogy bebizonyítsa: nem oly könnyen adja meg magát a magyar.
De ha az ellenség nem is hurcolhatta oda a vérpadra, mint akkor a nemzet nem egy büszkeségét (Wesselényi társait: Zrinyi Pétert és Frangepánt), kénytelen volt otthagyni hazáját, otthonát és elment oda túl a Királyhágón, Erdély bércei közé, még leányával, a kis fejlődő Katával sem törődhetve.
Csak mikor már nagylány lett, mikor már közel volt ahhoz, hogy kilép az életbe, megismerni ezt a maga valóságában, csak akkor sietett atyja után, hogy megcsókolhassa azt az áldó kezet, ki ha nem is lehetett oldalán, még csaták zajában, bujdosása közt is gondolt reá.
Milyen boldog volt, ez időben! Átölelhette atyját, magához szoríthatta azt a nemes férfit, ki a haza sorsát annyira szívén viselte.
És az erőteljes, fiatal, üde arcú leány, kit csodálattal vettek körül ismerősei, csakhamar feledte azt, hogy
Siralmas volt, tudom, az én születésem,
Siralmas s árvájul volt felnevelésem,
Siralmas, keserves, szárnyomra kelésem –
és érezte, hogy végre is nem volt igaza, mikor azt dalolta:
Siralmas lesz holtig búban gyötrődésem.
Szerény fellépése, okos gondolkodása, bájos megjelenése megnyerte sokak tetszését. Büszke főurak, deli vitézek keresték fel azt az otthont, hol Petrőczy Kata derült hangulatban tölté leánykori napjait.
S egy szép napon, mikor nem is gondolt reá, még kérő is jelentkezett. Derék ifjú, nagy hazafi, ki ott küzdött már a vitézek sorában, ki bátran szembenézett a halállal is, és ki most Petrőczy Kata szemében, lényében vélte feltalálni jövő boldogságát.
Mit volt mit tenni: a jó apa csakhamar megadta beleegyezését és hét megyére szóló lakodalommal ülték meg életük ez emlékezetes napját. Csak úgy folyt az arany nedű, habzó bor és száz szolga hordta nehéz aranytálakon mindazt, mi jó falat. Beszéltek is e lakodalomról jó sokáig, kiknek részök volt e szíves vendéglátásban. S kívántak is annyi áldást az ifjú párnak, hogy se hossza, se vége nem volt az ünneplésnek.
Mikor aztán széjjelmentek a vendégek, megőrizve egy szép, családi ünnep emlékét, odavonultak a fiatalok az ósdi kastélyba. Ez volt Petrőczy Kata (most már Pekry Lőrincné) életének legboldogabb ideje.
Úgy érezte, hogy betelt lelkének vágya: a saját kis otthona kárpótolja őt ifjú kora minden nélkülözéséért. Ha el-elüldögélhetett rokkája mellett, vagy bejárhatta férje karján kis birtokuk zúgó erdős bérceit, azt hitte, ez a boldogság örök, mint az Isten.
De alig néhány év után kezdetét vette e nemes lélek szenvedése. Férje, a nagy Thököly Imre barátja, részt vett volt-iskolatársa hadjárataiban és csakhamar megfeledkezett hitveséről is.
Ekkor írta ott a zöldellő fák alatt, megtörve, szenvedések közepette ezt a néhány strófát, mit már csak ide írok, mert ebből is látható, hogy ha a boldogság hiányzott is, vigaszt talált és hitte, hogy a sors csapása közt is erőt ad a reménység.
Istenem, adj erőt töredelmességre,
Szivembe malasztot, tiszta könyörgésre:
Ez elkezdett harczon pokol seregére
Nyertes légyen, neved nagy dicséretére!
Szent Isten engemet, szegény kis férgedet
Ne hagyj el, de segits, hadd áldjam nevedet.
- - - - - - - - -
Igaz vagy Istenem és igen irgalmas,
Mind mennyen és földön, csak te vagy hatalmas;
- - - - - - - - -
Oh szánj meg Istenem s az én könyörgésem
Én édes Istenen ne bocsásd üresen!
S ez az istenbe vetett hit megerősítette lelke nyugalmát. Nem neheztelt férjére, mert ott hagyta, hanem ellenkezőleg, bízott abban, hogy visszatér és majd csak akkor érzi jól magát otthonában, szerető hitvese és édesen gügyögő gyermeki oldalán.
De hiába várta. Egyszer csak azt a hírt hallotta, hogy férjét elfogták és a ravasz Teleki Mihály, visszaélve helyzetével, még jószágait is lefoglalta. A nagy, nemes lelkű asszonynak ez fájt legjobban:
… Ez legnehezebb
És legkeservesebb,
Háborgatja szivemet:
Javankat elosztván,
Mindentől megfosztván
Azzal gyötör engemet –
hogy fogságban tartja,
Nagy vasban jártatja
Tőled rendelt férjemet!
De el is követett mindent, hogy kiszabadítsa. Járt-kelt, kért, könyörgött, csakhogy megmentse gyermekei atyját. Nem nézett éjjelt, nem nézett nappalt, fáradozott, hogy csörgő láncok közül, börtön sötétségéből új életre bírhassa férjét. Pedig hányszor kellett tapasztalnia:
Hatalmas ember
Törekedéseket.
Megutálván, megveti…
S én sok siralmimat
És jajgatásimat
Látja – de csak neveti…
Emellett csapás csapás után érte. Hisz régi igazság: a baj nem jár magában. Nehéz megpróbáltatások napjai virradtak az elhagyott fiatal asszonyra: bátyja elesett a harcmezőn és kit oly rajongással szeretett, jó atyja is meghalt. sokszor érezte elhagyatottságát, mert kiket szeretett, hiányoztak köréből.
De e bánkódás között is tudta feladata nagyságát és egyre csak azon volt, hogy férjét megszabadítsa. Mily lélekemelő vonása ez nemes lelkének, mert neheztelés helyett ezzel mutatta, hogy mégis mennyire szereti azt a férfit, ki kötelességéről megfeledkezve, gyermekeire nem gondolva, őt elhagyta. Csak fenséges gondolkodását bizonyítja e szép cselekedete.
S Isten, kihez annyiszor fordult e súlyos csapások idején, kihez nemcsak imáiban, hanem még szép verseiben is fohászkodott, ismét bebizonyította, hogy nem hagyja el a szenvedőket. Addig-addig járta a Golgota útját, míg végre mégis csak kiszabadította börtönéből férjét.
Sőt a bécsi udvar, kinek szüksége volt ily népszerű és nagyhatalmú főúrra, csakhamar azon volt, hogy pártjának megnyerje. S Pekry Lőrinc, ki látta, hogy őt Apaffi Mihály mindenható embere: Teleki Mihály még továbbra is üldözgeti, csakhogy családján is segítsen, elfogadta a bécsi udvar hívását, mire visszaadták nagy ünnepélyességgel erdélyi birtokait, sőt még grófi rangra is emelték. De mert katolikussá is kellett lennie, a buzgó protestáns asszony, neje ismét annyira bánkódott, hogy csak a vallás vigasztaló szavában talált megnyugvást. Ekkor jelent meg első könyve is (1690), melyben annyiszor találunk oly enyhítő, lélekemelő részekre, hogy még inkább bebizonyítva látjuk, minő vallásos asszony volt Petrőczy Kata.
Évek múltán meg is hallgatta Isten könyörgését, mert mikor – épp most kétszáz éve – 1703-ban II. Rákóczi Ferenc felemelte zászlaját a haza és a vallásszabadság védelmére, Pekry felesküdött a szabadság zászlaja alá és ismét protestáns lett.
De nem sokáig tartott a szerető hitves öröme. Alig jelent meg második könyve (1705), elkezdték üldözni az önfeláldozó, jó anyát, ki félve, rettegve volt kénytelen menekülni, míg végre elfogták és öt leányával együtt odahurcolták Nagy-Szeben sötét tömlöceibe.
De ott a dohos levegőben sem vesztette el reménységét, ott is csak arra gondolt, hogy élnie kell, mert leányait fel kell nevelnie.
És a jó sors, mely már annyiszor megsegítette e nemes asszonyt, versírásra késztette a költői lelkű nőt. Ezekbe önté minden bánatát, keservét. Tele panasszal, jajjal mindenik költeménye, egy-egy úgy hangzik, mint mélabús elégia, de azért van e versekben valami megvigasztaló, lélekemelő hangulat is, miből annyira látható, hogy Petrőczy Kata még a megpróbáltatások nehéz napjaiban is türelemmel, reménységgel viselte mindazt, mit a sors reá mért.
Gyakran elüldögélt ott a börtön kőpadján és a beszűrődő világosság mellett írta egy füzetbe azokat a szép strófákat, melyeket utóbb dédunokájának, báró Radák Istvánnak neje, Rhédey Klára talált meg a családi könyvtárban.
Nyolcadrétű könyvecske ez, melynek címlapjára öreg betűkkel írta a költőnő:
PETRŐCZY KATA SZIDÓNIA
TULAJDON KEZÉVEL IROTT
ÉNEKEI
Tartalma megannyi érdekesség, miből a Rákóczy-idők nagy történetírója: Thaly Kálmán többeket már ki is adott és ezzel odaiktatta e valódi nagyasszony nevét az első magyar írónők közé.
Ekkor írta azt a verset is, mely bánatos hangulatát oly szépen festi:
Nyomoruságidban kesergő bús szivem
Mit remélsz? hogy napról-napra nehéz terhem
Nő, sulyos keresztem földig nyomott engem,
Mikor vidámulsz meg s ha lesz csendességem.
Meddig tart az Isten ürömétellel?
Mikor jelenik meg ő segedelmével.
- - - - - - -
Ő tudja legjobban, az meddig rendelte;
Mert ő könnyeimet tömlőiben szedte.
- - - - - - -
Irgalmas szemével reám tekint végre,
Szivemet emésztő szörnyü inségemre;
Felemel az porbúl, emel dicsőségere,
Megszán s viszen mennyben, ő dicséretére.
És a sokat szenvedett nő börtönének is megnyílt ajtaja. Férje addig vítta Nagy-Szebent, míg sikerült elérnie, hogy más foglyokért cserébe kiengedték nejét és gyermekeit és így bebizonyította, hogy ő sem feledkezett meg arról a sok jóságról, mit az ő élete megmentéseért annak idején a hitvesi kötelességeket oly magasztosan megítélő nő elkövetett.
De már a börtönben Petrőczy Kata annyira betegeskedett, hogy egy alkalommal a szél is megütötte. Sokat ártott ez örömének. Folyton betegeskedett s így találta őt még bátyja is, ki a sokat szenvedett nőt 20 év után ekkor látta újra viszont.
További élete is nem egyéb, mint sok bajának folytatása. Hisz most már megnőtt leányainak férjei is kénytelenek voltak odavonulni a harcmezőre, hogy mint kuruc tisztek dicsőséget szerezzenek a magyar névnek s így még azért is aggódott a jó anya, hogy leányainak boldogsága is véget ér.
A halál csak megváltás volt e sokat hányt-vetett nőre. Huszton temették el (1708) az ottani ref. templomban annyi bujdosás és viszontagság után.
Betelt lelke vágya: mit mélabús dalban annyira kívánt.
Az Párkák fonala
Napjaimnak száma
Valjon mikor szakad el?
Ki soha semmi jót -
Csak gyötrelmet s gondot
Látok és bús életemmel
Vagyok megterhelve:
Mintha világ terhe
Nyomna ily szörnyüséggel…
Elszakadt a Párkák fonala és vége lett a sok keserűségnek, gyötrődésnek. A nemes lelkű nő szenvedései megszűntek, de viszont költeményei, melyekben annyiszor kiöntötte bánatát, fenntartják örök időkre nevét, mint azt egy oly nő, ki annyit tűrt, küzdött férjéért és családjáért, valóban meg is érdemli.
Forrás: Magyar Lányok 9. évf. 12. sz. márc. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése