Persze! Tanárköltő… mondják sokan, ismerjük ezt a típust, tanárköltő – az nem költő. Klasszicitás, filológia, tudományos háttér, miegymás – mondják – tanárköltő, az nem költő. De tiltakoznom kell ez ellen, minden erőmmel tiltakoznom, abból az alkalomból, hogy végigolvastam Palágyi Lajos tanár úrnak „A Hesperidák kertje” című drámai költeményét. Mert láttam már tanárokat, akik igazi magasságokba tudtak jutni a verseikben, igaz és kínkeservektől csillogó mélységekbe és tanárokat, akiknek költőiségét némi nyomasztó szárazság és citromszerű hűvösség billentette a költőietlen szürkeségbe. Sok szép verset olvastam már, de – mondjuk ki minden álszemérem nélkül – költőiséget és tanári mivoltot annyira kompromittáló versezeteket tán még soha! Nemkülönben a dráma, a drámai elem, amivel meg hivatalból kellene tisztában lennie a tanár úrnak, aki bizonyára megbuktatná azt a d8iákját, aki a drámát összetéveszti az operettel! Leszögezem azt a tényt, hogy a „Hesperidák kertjé”-ben nyoma sincs a tanárköltészetnek. Egészen más dolgokról lesz itt szó.
Egészen furcsa valami a magyar irodalom s ez az, amit nem tudnak sokan. Mert a kész irodalomtermelés nem kikészítve, alápecsételve, megmosdatva és kiöltöztetve jut az olvasó kezébe újságok és könyvek alakjában, s ekkor már többnyire mindegy, hogy igazi vagy pseudo-irodalom-e? Hiszen, ha kinyomtatták és kiadták és könyvvé eszkábálták, hát akkor csak jó és irodalom! Mert ha nem, akkor mi különbség – ugyebár? – az író és a nem író között, akkor miért nem írnak verset a cserzővargák és miért nem megy suszternek az író?...
Hát azért nem, mert bolond volna, hogyha menne. Mert ahhoz tudni kell, de az illető úr, az a bizonyos, egyszer régen, húsz évvel ezelőtt írt valamit, és miután értett valamelyik kiadó megkörnyékezéséhez, pénzt pedig nem ért, hát kiadták az első írását. És azóta író lett, minden évben kiad egy könyvet és minden évben akad kiadó, aki a könyvet kinyomatja és a közönség asztalára hányja. (És itt nem csupán Palágyi Lajosról beszélek, hanem másokról is.) Ezek azok, akik az írni tudást összetévesztik az adminisztrálni tudással és azért gyanús minden olyan író, aki nagyon ét az önadminisztráláshoz. És ebben nemcsak ők a hibásak, hanem és főként a kiadók, akik az írónak életadói és hóhérai is, de ezekkel a hatalmasságukkal bűnösen visszaélnek. Ebből következik, hogy Palágyi a tanítás után a Margit-körút kényelmes lakásába, vagy a Bimbó utcai kies villájába vonulhat vissza, hogy kehes és idétlenül kendőzött múzsájának áldozzon, míg kiadókkal nem barátkozó, megalázkodni nem tudó, igazi tehetségek jó meleg lüszterkabátban lődörögnek a téli éjszakán, a körúton és esetleg másodnapja nem ettek már meleget. És az ötven éves költő urak zsöllyékben ülnek és ilyeneket írnak: „Csak menj oda. Nyílnak a kelyhek, számodra, te csalfa bujár. Menj vígan utadra. A dermedt virág üde csókokat vár… Vagy: „Megtisztitád honi földed gonosz szörnyek sergitől, a hű dórok ünnepelnek, a rapszódok hőse lől.” Vagy: „Mit nem eszel ki esztelen merényed!”
Valóban „merény”, jól mondja a „költő”; merény ez a könyv minden ellen, amit józan és becsületes ésszel drámának és költeménynek szoktak nevezni. Megengedem, hogy a téma nagyon megfoghatta a tanár urat, a tanár úr azonban – bocsánatot kérek, tanár úr – egyáltalán nem tudta megfogni a témát. De alapjában megfoghatatlan is az, hogy meglett emberek milyen infantilis bájjal szaglálódnak az irodalom körül és drámai versbe szedik azt, hogy Atlas atyánk, megunva földtartói hivatalát, lependeríti válláról a földgömböt, átadja Herakles atyának, maga pedig bemegy a Hesperidák kertjébe, aranyalmáért. Erősen drámai pillanat az, csak éppen, hogy viccnek tűnik ezeken a verseken át, mintha Atlas helyett egy napszámos állna itt, aki napi bért kapna azért, hogy papírmaséból való földgömböt cipel a Dob utcába, kisiparosok otromba reklámjaival tele…
Forrás: Renaissance 1. évf. 14. sz. 1910. nov. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése