Glóriásfejű, tejarcú, okosszemű bébé hosszúinges, vézna alakja trónol a legendás jászol szalmazsupján, gyerekszája körül éretten szelíd, jövőbe néző mosolygás, kicsiny kezében az élet almája, vagy földgolyó s rajt a golgothai jelkép. az ember fia, - a gyermek! Emberke mi, dolgosak és henyélők, pásztorok, királyok, vándorlók, angyali jóságú idegenek és kérges szülői kezek, múlhatatlan gyöngédséggel lekendezünk felé. Gyerekeink, e drága emberrügyek mégis a minden; élettartalom, reszketés, vigasz és buzdítás nekünk; titokzatos kis lényük legigazibb tárgya minden emberi érdeklődésnek: hisz ők lesznek, akik fellépnek a színpadra, ha mi lelépünk, - folytatni a drámát. Érdemes dolog pásztornak és királynak vándorutat tenni a pusztán, ajándékkal terhelten, hogy egy ilyen halvány, okos arcocska pillanatra édes, buta gyerekkacajba gömbölyödjék, hogy csöpp kezében ne a jövendő gyötrelmek jelét szorongassa, munkaeszközét, tanulás komolykodó szimbólumát, könyvet és tollat; hanem ünnepi örömet, természetes szerszámot, lényéhez kicsinyített álomélet kedves tárgyait: játékot.
Ha gyermekünnepre készülődünk, boltokat loholunk, pénzeket hajszolunk fel lihegve és folyatunk szét sajnálatlanul az ujjaink közt, és asszonynak szánt virágnál édesebb, koldusnak adott kenyérnél melegebb, emberibb adakozással adóztat meg ilyenkor a játékboltok ezer aprósága. E sietésben, e karácsony előtti esték sürgő izgalmaiban, a válogatás zavarában és bolti élelmesség zátonyai előtt álljunk meg percre a komoly meggondolásnál.
Az ünnepi ajándék nem használati tárgy, de semmi esetre sem olyan, melyet kötelesség szerint is az ajándékozónak kellett volna megvásárolni ; hanem nyilvánvalóan játék. Ha a süldőleány a boltkirakat előtt hízelkedő bocimozdulattal simulva anyja vállához, üde szája leheletével párázza be az üvegfalat, míg nyújtott hangjában forró áhítozással zümmög: „Mama, - egy ilyen selyemblúzt!” – s ha a nevezett blúz nélkül is jó megvolna a garderobja, akkor, de csak akkor, megvehetjük neki ünnepi ajándékul. Így a gimnázistának is a pazarul felszerelt új körző-skatulyát, ha ez nem, mint iskolai szer kell, hanem azért vágyik rá, mert a többi fiúnak ilyen nincs és pajtások közt ez tekintélyt, csodálatot, pici vágyó irigységüket jelenti. De kis gyermekeknek szürke iskolaruhát, tucat vászon zsebkendőt, új sárcipőt vagy meleg harisnyát csak akkor tegyünk az „árnyéktalan a” fénykörébe, ha olyan sorsbeli gyermekről van szó, akinél ezek a dolgok is váratlan örömet, külön, szokatlan jóllétérzést jelentenek. De még itt is egyébbel, játékszerrel, csillogással beszórva, eltakarva.
Játékot tehát! A kereskedő páratlan bőbeszédűséggel ajánlja, mutogatja, működteti a gépleleményesség és utánzóipar csodáit. Itt egy kis fűszeresbolt! Megtévedésig hasonló az igazihoz; a kasszafióknál mosolygó kisasszonybaba, a polc előtt elegáns, bajuszos segédúr, körül sonkák, szalámik, icipici kiflik és halak. Gyönyörű! Szinte kedvünk volna érte megint gyerek lenni! És kicsinyeink iskolából jövet ragyogó szemüket majd kinézik a kirakat előtt s egy félórát késnek az ebédtől. S ha méregdrágán csakugyan megvesszük és hazavisszük neki, újabb félórán át csakugyan szóhoz sem jutnak a boldog ámulattól. De aztán, de másnap! Valami mélyen lehangolt érzéssel fogják konstatálni, hogy ilyesmit mégis jobb messziről nézi. Oly gyönyörű, de mit kezdjünk vele? A kiflik papírmaschéból valók, a sonka oda van nőve a pulthoz, a halakat nem lehet megfőzőcskézni, megenni, újakkal pótolni. A nyájas segédúr s a szép kisasszony bambán mosolyog egymásra, de itt nem történhetik tovább semmi! Legföljebb, hogy a drága pénz miatt kissé bosszús szülő megkésett takarékossága pirongatásokban tör utat. „Már eltört. Nem vigyázol. Sohase lesz semmid! Milyen szép volt úgy egyben!” Ó, vigyázzunk nagyon – emlékezzünk vissza mentül többször a magunk gyermekségére – nehogy szomorúságok, első, éles szenvedések, keserves csalódások fakadjanak az örömek forrásainak szánt ajándékok nyomán. A gyermek számára nem játék a játék, hanem komoly dolog, komolyabb az iskolai tanulásnál, mert ez egy jövendő, nagyemberi élet ügye, mely idegen tőle s melyet még fel nem foghat; a játék ellenben akkori, gyermekéletének eleme és tartalma. A drága papírmasché-bolt helyett elég egy egyszerű, serpenyős, hűen utánzott és arasznyi hosszú kis boltmérleg-játék, amihez súlyocskák is vannak. Mert a gyerek csakugyan szeret boltocskát játszani, hisz mindennapi élménye ez; de csak úgy, ha igazi holmit, édességet mérecskélhet, vagy ha a papírt, port, miegymást kedve szerint nevezheti ki elemózsiának.
A gyermek, ha egészséges, sohasem szemlélődő, hanem cselekvő, ható, drámai hajlandóságú. A játékösztön alapja utánzás és képzelet. A gyermek a nagyon formájára cselekedni s fantáziája szerint átalakítni, változtatni, szétszedni és újra összerakni szeret. Szereti a dolgokra ráfogni, elhinni s elhitetni róluk, hogy nem azok, amik. Hisz egész életünk játéka és szépsége sem több ennél. A túl tökéletes boltocska annyira világosan, hozzátehetetlenül boltformájú, hogy épp ezért hajítófát sem ér. (Pardon, a „hajítófa” ige sokat érhet, mert pólyásgyereknek lehet göngyölni, vagy puskaként célozni, kardmódra verekedni vele.) A kis játékmérleg a kereskedelmi tevékenység legélénkebb, legdrámaibb részének jelképszerű eszköze; már a pénz lehet papírosból, az áru homokból, a vevők levegőből, a fiókok gyufaskatulyából; de a bababoltost és babakasszírnőt minden életrevaló gyerek ki fogja dobni, mert ő maga akar működni, a cselekmény középpontjában állni, főszemély lenni. Ha kereskedést játszik, akkor boltos; ha fogócskát, cica; ha iskolát, tanító; ha vasutasdit, akkor konduktor akarna lenni leginkább. S a babát akkor szereti, ha ú anyja, öltöztetője, etetője, nevelője és pirongatója lehet.
A fiam papírból naphosszat vagdos ki mindenféle alakot – már minden vendégünk portréja elkészült így -; egy komoly bácsié gunnyasztó fülesbagolyhoz hasonlít legjobban. „Csak orra van – mondtam -, hát a szemek, s a száj?” – „Azt írni kell!” (Rajzolni.) „De csak egy lába van!” „A másik a papír túlsó oldalán, azért nem látszik, - no!”
A kislánynak is asszonyi ösztönei derengésében legtermészetesebb játékszere a baba. Lehet kisebb, vagy nagyobb, de bútorai és holmija arányos legyen nagyságával. Úgy legyen öltöztetve, ha van, hogy minden ruhadarabja külön leszedhető legyen róla, még cipői és harisnyái is. Újabb csalódás, az ingecske és egyéb intim ruhadarab rá van varrva a fűrészpor lábszáracskákra. ne tudjon a baba sokféle művészetet, nem baj, ha szeme nem csukódik, papát-mamát zsinórrángatásra semmi esetre se mondjon; e helyett legyen minden tagja mozgatható, s dereka karcsú; a hasas kis franciabébéken nem áll a ruha. Mert a munkásgyermek felnőtt munkásnőnek, az úrilányka felnőtt úrnőnek szereti öltöztetni legjobban a bábuját. Néha egész szerves életlevegőt alakít ki körülte. Az én bábuim együtt báloztak Erzsók barátnőméivel, de az övé előbb ment férjhez, mert az én fiúnak öltöztethető vőlegénybabámra várnom kellett két hétig; kifogyott a fajtája Jakobovicsnál. az ifjú pár aztán első vizitre jött hozzánk, szertartásosan, röviden, - a nő fekete selyemben. „Megyünk cicuskám!” mondta az ifjú férj. Később pólyásbaba kelengyét varrtunk, - a jövevény meztelen, garasos porcelánbaba; cselédet rongyból csináltunk. Emlékszem a szobára; üres cigarettásdobozból „szőnyeggel” leterített kerevet, egy törött nipp a makartváza, képkeretek selyemszalaggal áthúzott kártyapapírból, polcok gyufaskatulyából, párna, terítő színes rongyból. Szegényes, de eredeti és elég ötletes szalon volt; amilyen ma az enyim s amilyennek végleg maradnia kell. Most gyönyörű kis holmikat látok, kályhát ellenzővel, miniatűr lámpát, empire karosszéket, órát. Itt nem baj a „tökéletes”-ség, a leány alakító ösztöne óvatosabb, egészben kegyeletesebb, - s a babaszobában ő rendez, takarít, javítgat, varr és díszít. Milyen kimondhatatlan öröm, ha az édesanyja részt vesz az apró függönyök, párnák kitervezésében, ha törődik az apró konyhában folyó nagymosással, a képzelt bajokkal és játékesélyekkel. Még egyszer mondom: a gyermeknek legkomolyabb ügye a játék.
Mit mondjak még, - annyi mindent kellene mondanom. Hogy a játék-zeneszerszámok, cimbalmok, hegedűk és fuvolák zenei hangokat, s legalább elszenvedhetően tiszta közöket adjanak! Hogy a sportfelszerelések, szánkók, korcsolyák, miegyebek már csakugyan ne legyenek „alakíthatók”, hanem masszív, pontos, szolid munkák. És végre: - a könyvek.
A könyvek, - itt meg kellene állni, ebbe a kérdésbe érdemes volna egyszer igazán belefeküdni. Ha fiúgyerekről van szó, még hagyján; Robinson, Andersen, az örökifjú Jókai meséskönyve (a leatungi emberkék az életem részévé vált), aztán Kipling Dsungelje (csak volna jó magyar fordítása), néhány indián történet, - a Pál utcai fiúk, Vernétől tán a két évi vakáció, - olaszból „Egy iskolaév története”… ennyi talán, de valami. Hanem a lányolvasmányok! Okos ember, könyvkiadó mondta egyszer gondolkodva és rezignáltan, hogy nem is lehet más irány jogosult itt, mint a lágyan szentimentális, agy a kedélyeskedőn gyakorlatias, gazdasszonykodó irány. S a tucatszám termő süldőlány-regények és novellák összes alakjai unalomig egyformán erre a két kaptafára szabódtak. A mesékben is alig van változat: a derék, de csúnyának ígérkező, félreismert fiatal leány mostoha viszonyok közt dolgos nővé, egyúttal bájossá, csinossá fejlődik. Szép és érzékeny ügy, de az élet másfélét, ezerfélét is produkál. Csakhogy mi köze lehet az élethez egy otthon tartott, védett, akarva-tévesen informált, selyemgubószerűn várakozó állapotú kis mai úrileánynak. A varróiskolás iparoslány-növendékeimnek hamarább tudnám, mi olvasnivalót adjak; de a középosztálybeli gyerek ,- - - nehéz sor! Ki merné más törvények ismeretében, más élet-levegőben lélegzethez juttatni a gyermekét, mint ami előreláthatóan húsz-harminc esztendeig még élete eleme lesz? Mit adhatunk a fiatal leánygyerek kezébe az émelygős és üzletszerű hanyagsággal sablonra-gyártott lányregények helyett a „nagyoknak írt” könyvek, a remekművek közül. Grandet Eugéniákat talán, Hermann és Dorotheát minden bizonnyal; de minden klasszikus olvasmány fárasztó a maga nagy tökélyében. És a Marlitt-félék nem ártanak-e nagy, semleges ártalmatlanságukkal, az életről adott hamis értesítéseikkel; s Jókai nem feszíti-e túl károsan az ifjú fantáziát? Régi kérdések, unalomig felhánytak, soha el nem döntöttek!
Forrás: Renaissance 1. évf. 16. sz. 1910. dec.25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése