- Kosztolányi Dezső átköltése –
Jegyzet.
„Ekkor ezt a helyet egy lengyel nemes töltötte be, Mazeppa, aki Podoliában született. Mazeppa apródja volt János Kázmérnak és az udvarában valamicske szépirodalmi tudás is ragadt rá. Miután egy lengyel nemes feleségével való ifjúkori kalandja kitudódott, a férj szűzanyameztelenül egy szilaj lóra költötte és Mazeppát tovább hurcoltatta. A ló, amely Ukrajnából való volt, visszatért oda és visszahozta őt, aléltan az éhségtől és a fáradtságtól. Néhány paraszt vette őt gondozásba. Mazeppa köztük maradt és a tatárok ellen való harcban gyakran kitüntette magát. Szellemi fensőbbsége a kozákok közt nagy tekintélyt szerzett neki; híre napról-napra nőtt s a cár végül kénytelen volt Ukrajna fejedelmévé tenni.” Voltaire Hist, de Charles XII. 196. lap.
„A király menekült és üldözői kilőtték a lovát alóla; Giéta, az ezredese megsebesült, odaadta neki a lovát és elvérzett. Így ültették lóra kétszer is azt az uralkodót, aki csatában sohase birt lovon ülni.” U. o. 216. lap.
„A király más úton ment, nehány lovasa kíséretében. Kocsija útközben összetört; újra lóra tették. Befejezésül még el is tévedt éjjel az erdőben; itt, miután bátorsága nem pótolhatta kimerült erejét és sebfájdalma is elviselhetetlenné lett az aléltságtól, miután lova is összerogyott a hajszától, pár órára leheveredett egy fa aljába, szüntelen fenyegettetve a győzőktől, akik minden oldalról keresték őt.” U. o. 218. lap.
I.
Vértől piroslott Poltava
S letörte a királyi svédet.
Elhullt a nagy sereg java
S a harctéren senki se vérzett.
A harci kedv, a harci dicsőség,
Mely, mint az ember, hűtelen,
Kegyelte mostan cári hősét
És Moszkva állott győztesen
És áll, amíg a vésztjelentő,
Irtózatos, sötét jövendő
Nem sujt le még nagyobb seregre
Több sort, nagyobb hőst porba verve
S ez lesz bukás, ha majd talál,
Egynek kudarc – s mindenkinek halál.
II.
A kocka igy balul esett el –
Károly futott a harci sebbel
Ment éj-napon, folyón, mezőn,
Bemocskosítva, vérezőn;
sok száz esett érette le,
De pissz se zúdult ellene,
Bár sokszor a parancsolóra
Törnek, ha jő, ily vészes óra.
Lovát Giéta néki adta –
S ő elveszett, az istenadta.
De a szegény, halálra hajszolt
Ló is kidőlt, iszonyú harc volt.
Ment a király, mély volt az erdő –
Őrtűz gyulladt a messzeségbül –
Ottan virrasztott a leselgő –
És lerogyott a földre végül.
A népek ura ő, a hérosz,
Ki ezrek lelkétől babéros,
Egy vad fa alján mozdulatlan
Feküdt aléló ájulatban;
A tagja fájt, mart a sebe,
Nem volt parázs semerre se.
Álmatlan vére tüzesen vert
Pilláiról űzvén a szendert.
Feküdt, feküdt, de szeme lángolt,
Árnyban, halálban is király volt.
S a fájdalomnak a parancsot
Ő adta ki, a büszke zsarnok
S ez kezesen hódolt neki,
Mint egykor a nép ezrei.
III.
Csak pár vezér követte ottan
S a maradék-raj is apadt,
De ez megállt híven, nyugodtan,
Mint hősi, hű lovag-csapat.
Némán, búsan leültek ők,
Uruk s a harci ló előtt;
Mert katona és ló a bajban
Testvér, bajtárs, elválhatatlan,
Mazeppa is ágyat vetett
A terebélyes tölgy alatt,
Mely durva volt és korhatag
S mint ő, kevély, elvénhedett.
De előbb a derék kozák
Jól megvakarta a lovát
S almot csinált alája nyomba.
Zilált sörényét simította,
Leoldta a kantárt, övet
És nézte vígan az öreg,
Miként eszik, mert félt nagyon,
Hogy a lova nem fog legelni
A hűs, éjféli harmaton.
De ez olyan volt, mint ura,
Nem törte, nem gyötörte semmi,
Nem szállt veszéllyel alkura.
Könnyen tanult, vadul futott,
Gyors volt, kitartó és nyugodt.
Egy csettintésre törtetett
És szállt, akár a förgeteg.
S meglátta őt, bár szerte-széjjel
Sok százan álltak barna éjjel
Futott rohanvást, füge kéjjel –
Reggeltől estig szüntelen,
Követve őt minden helyen.
IV.
A köpenyét kiterítette,
Dsidáját is letette rendre
S puskáit nézte boldogan,
Nem rázta szél a vad roham –
A serpenyőbe híg por áradt
És rendbe voltak mind a zárak –
De az övére is ügyelt,
Vizsgálta a kardot, hüvelyt; -
Aztán megint dologba látott,
Előkotorta az iszákot
S szűkös kis életét kínálva,
Reátekintett a királyra,
Majd társait unszolta véle
S zavartalan volt és uras,
Mint díszebéden az uracs.
Károlynak tetszett szűk ebédje
S kóstolt belőle keveset,
Majd kényszeredve nevetett,
Hogy úrnak lássék a bajon,
Mert marta még a fájdalom.
És erre szólt:
- Hej nincs legény,
Bár seregem bátor s kemény,
Ki harci marsban, ütközetben
Olyan szerény s rettenthetetlen,
Miként te vén, te hű lovag.
Nagy Sándor óta a halandó
Nem látott ily vitézt s olyan
Nem volt soha, mint a lovad.
Ha te kiszállsz folyóra, síkra,
Szittyább vitéz vagy, mint a szittya.
Mazeppa szólt:
- Drágán tanultam
A mű-lovaglást én a multban.
Szólt Károly:
- Jó öreg, beszéld el,
Hogyan röpülsz versenyt a széllel?
Felelt Mazeppa:
- Hosszú volna;
S most lóhalálba menni kell.
Minden helyütt tőr, kandi csel,
Egy ellen tíz minden bokorba,
Soká lesz, míg a Dnyeperen túl
Ló és ember üdülve elnyúl.
Aludj tehát, megyek előre
S most én leszek a sereg őre.
Szólt a király:
- De kérlek, esdek,
Kurtítsd meg ezt a hosszú estet
Mesélj kicsit, akkor talán
Fáradt fejem lehajtanám.
Aludni vágyom emberül
S az édes álom elkerül.
- Jó, visszahívom a királyér
Vén fejjel az ifjúkorom:
Húsz éves voltam akkoron –
Igen – mikor király volt Kázmér –
Hat évig voltam nála apród.
De a királyom nem csavargott,
Mert könyveket falt-bújt a golyhó,
Fenségedhez nem volt hasonló.
Nem is nyert ő babért, kicsit se,
Hogy azt idővel elveszítse
S így csendben országolt sok éve
Minden helyütt (Varsót kivéve).
De őt is ölte a bosszúság:
Szerette a nőket s a múzsát.
S úgy meggyötörték, hogy gyakorta
Kívánkozott már harci porba,
Majd jött egy új könyv, egy új asszony,
Hogy véle bút-bajt elmulasszon,
A varsói királyi ünnep,
Amelyre ezren összegyűltek
S bámulta Kázmér udvarát
Sok dáma, hercegi barát.
Nagylengyelország Salamonja:
Minden poéta igy dalolta,
Csak egy nem, egy bús udvaronc,
Mert nem jutott számára konc.
Másképpen állt a bál, a verseny,
A rimelő csiszolt a versen,
Még én is írtam – Istenem –
„Szegény flótás” volt álnevem.
S élt itt egy gróf, egy palatinus,
Gazdag hatalmas, volt sok őse,
Nem volt szegényebb náluk ő se
S bőrébe alig fért, hogy ily dús.
És szentül állt az a hite:
Hogy az égből pottyant ide,
Hogy névbe, vérbe és aranyba
Nem akad mása senkise.
És kincse annyira kapatta
S addig merengett a családfán,
Míg, gőgje bárgyuságra válván,
Fejvesztve kérkedett vele,
Hogy mindez ő érdeme.
De nője ezzel nem törődött –
Szép volt és nála sokkal ifjabb –
Utálta birtokát s a gőgöt;
Reménykedett, magába sírt csak,
Bús vágyak ás álmok után,
Erénye könnyes búcsúján.
És bálozott és álmodott,
Igézte a sok bajnokot
Az édes véletlenre várva,
Hogy vérét ez gyullassza lángra
S lesett valami ifjú lengyelt,
Hogy címet adjon néki s rendjelt,
Mely – mondják – a magasba visz,
de az igaznak léha dísz.
V.
- Derék, csinos legényke voltam
Tizenhét esztendős koromban.
Az életemnek hajnalán
Nem is akadt párom talán;
Se apród, sem tányérnyaló
Nem tudta úgy, hogy mi a jó:
Mert ifjú voltam és vidám,
Délceg s kemény, mint egy titán,
Nem ily göröngyös, de finom.
Azóta gond, bú hullt fejemre
S megtörte arcom, úgy bizony.
Ha látna most, sok atyafi
Hitetlenül tagadna ki,
A mát a multtal összevetve.
S e rokkanás egyszerre jött,
Viharosan, idő előtt.
Hisz tudhatjátok, az idő
Nem tör le engem, bármi jú.
Másért ülök ily roskatag,
Csillagtalan égbolt alatt
Bolygatva régi vágyakat.
De tárgyra –
Hej a szép Teréz –
A gesztenyefák közt ma is még
Előttem áll és látom ismét.
Emlékezem s fejem nehéz
És nem találok szót ez este,
Mely bájait kettőn lefesse.
Ázsia lángja volt szemében
(Mert a szomszéd török gyakorta
Beházasult a szláv fajokba)
S e szem sötét volt, mint az ében;
De néha lágy és remegő volt,
Mint éjidőn halkan kelő hold;
Nagy és komoly, majd halavány,
Olvadva ennen-sugarán;
Belőle tűz és álom áradt
Majd úgy tekintett, mint a szentek,
Akik a szégyenpózna mellett
Örülnek a véres halálnak.
A homloka meg tiszta tó,
Amelyben a nap látható,
Ha hallgat a habok zenéje
S a nyári ég nevet beléje.
Az ajk, az arc – mi volt nekem
Szerettem – s most is szeretem,
Szerettem égve, vágyakozva
Tüzes dühvel – a jóba, rosszba,
Gyűlölködő, édes haragba.
S a szerelem meglátogatja
Vénségem is, mint lenge árnyék,
Ez éjen is reám talál még.
VI.
- Megláttam – s történt valami;
Ő szót se szólt s mégis felelt!
Tudtunk mi mindenféle jelt,
Amit nem látni, hallani –
Egy szikra, amely szertefoszlik,
Melyet kipattant a nyomott szív,
S csodálatos kapcsot teremt,
Titokzatost és végtelent,
Egy égő lánc, mely összeköt
Két áhítozó szeretőt,
Egy villamos fonál, melyen
Eggyécikkáz két érzelem.
Megláttam – és sírtam titokban,
A közelétől is futottam,
Míg bemutattak végre néki
S aztán gyanú nélkül legott
Találkoztunk is itt, meg ott,
S szerettem volna már beszélni,
De gyáva voltam, gyáva, gyenge
S elhalt a szó számon remegve.
De egy játék összehozott,
Egy léha, ostoba dolog,
Mit játszanak unatkozók –
Már a nevét is elfeledtem –
Véletlenül a társa lettem
S egymás mellé ültünk mi ketten.
A veszteséggel nem törődtem,
Hiszen elég volt, ah elég,
Hogy ottan ült a nő előttem,
Akit imádtam égve rég!
Fürkésztem arcát, mint a kém
(Így harcban sem vigyáztam én)
S láttam, hogy az olcsó mulatság
Nem szolgál néki gyönyörűl,
Mert hogyha nyer, sosem örül
S ha veszt, közel se bánja hasznát,
Mégis megült ott órahosszat,
Mint akit más harc szórakoztat,
Némán a székbe gyökerezve,
Nem is ügyelve, nyer-e, veszt-e?
S az agyamon egy perc alatt
Átlobbant, mint a villanat,
Hogy az ügyem már nyerve van,
A sorsom nem vigasztalan
S nyomban megáradt a szavam.
És bár el-elakadt zavartan
S nem is igen volt épp művészi
Ő rám figyelt – és láttam, érzi –
És tudta is, hogy mit akartam.
A szíve égett, semmi kétség
S a tilalom nem száműzés még.
VII.
- Szerettem s szeretett viszont –
Mondják, király, te sose égtél
Könnyelműen fehérszemélyér’,
Hát le se festem a viszonyt.
Neked ez ügy unott s kicsinyke.
De nem mind úr s fejedelem
A szenvedélyén, vagy amint te
A szenvedélyén s népeken
Herceg vagyok – vagy voltam inkább –
Ezrek feje, híres vezér,
Előttem harcba még ma sincs gát,
S lásd, sose voltam úr ezér’
Magam felett…
De folytatom.
Szerettem s szeretett viszont –
S a csókok íze jó nagyon,
Bár követi ezernyi gond.
Találkoztunk s az óra, mely
Megadta várásom díját
Több volt nekem, mint egy világ.
Lomhán suhant az éj, nap el,
De ez a perc feledhetetlen,
Nincs mása hosszú életemben.
Ma Ukrainát is odaadnám,
Ha újra ringhatnék a karján
S élesztenének csókjai.
Lennék csak az apród, aki,
Nőkkel vív édes csók-tusát,
A szíve enyhe, vas a karja
S a földet is kevésbe tartja,
Mivel övé az ifjuság.
Titkon találkoztunk: ez édes –
Mondják – mivel nincs, ki felénk les;
Én nem tudom, de azt hiszem
Sokszor azért sajgott szivem,
Mivel az ég s a föld előtt
Nem vallhattam enyémnek őt
És napokon át sírva-sírtam,
Hogy nem szerethettünk mi nyiltan.
VIII.
- A szeretőkre sok-sok szem les,
Ránk is ügyelt sok őrködő,
Főkép egy ördögi szerelmes,
pedig dehogy volt ördög ő.
Inkább talán valami szent,
Aki nagyon soká pihent
És felgyülemlett az epéje:
Hát szó, mi szó, egy bűnös éjjel
Elcsíptek minket szép szerével,
A gróf kicsit nyögött beléje.
S én álltam ottan, mint a préda,
Fegyvertelen, - de zord acélba,
Vasvértben is – egy annyi ellen –
Ily elhagyatva – mit tehettem?
Egész közelbe volt a vára,
Segély nem jöhetett sokára
S a hajnal is pirult megettem.
A vég – gondoltam – nyomban itt lesz
És ez a reggel a halálos,
Imádkoztam a Szűz Anyához,
Aztán a kedves szentjeimhez.
Némán engedtem végzetemnek
S a várkapu elé vezettek.
Mi lett Terézből, nem tudom,
Én mentem a másik úton.
Ez az úr, ki dühöngve horkolt –
Mint sejtitek, a büszke gróf volt.
És erre csőstől volt oka.
Fájt neki szörnyen az eset,
Hogy ősnevén mocsok esett
És böcsülete lett oda.
Elhült, hogy egy ily ifjú, pajzán,
Szennyfoltot ejthet ősi pajzsán,
Mikor ő volt a legkiválóbb,
A legnagyobb – ezt hitte szentül –
És megkívánta mindenektül –
Még tőlem is – s tüzet okádott.
Ez fájt neki – és az kivált,
Hogy apródot lelt – nem királyt! –
Toporzékolt és szörnyükép –
Most már megértem a dühét.
IX.
- „Hozzátok ide a lovat.”
S jött a kevély, lebegve járó
Ukrainai, nemes tatár-ló,
Jött, szállt, akár a gondolat.
A tagjai remegve ringtak,
Vadul rohant, mint könnyű gimvad,
Nem marta gyeplő, fék hurokja –
Alig volt még pár napja fogva.
Horkant és égre borzadt szőre,
Makrancosan kapált előre
És tajtékzó haragba, roppant
Félő dühvel utamba robbant.
Egyszerre megkapott a csűrhe
És rákötött, hátára gyűrve,
Csattant az ostor és tovább
Száguldtam árkon-bokron át…
El, el – s a ló haladt, szaladt,
Mint őrjöngő záporpatak.
X.
- El, el – kiállt lélegzetem
És nem láttam semerre sem.
Alig-alig percent a hajnal,
El, el – tovább – habzó robajjal.
De zajtól fájt még a fülem,
Röhej süvöltött körülem,
Egy rút röhej, a szélben úszó
Nyomomba szálló bús búcsúszó,
Mit a rongy-nép küldött felém.
Még megfordultam erre én,
Megkaptam a kötelem örvét,
Mivel nyakam odakötötték
S megkunkorodva és dühödten
Az átkomat szemükbe köptem.
De mennydörgött a ló s szavam
Elhalt nyöszörgőn, nyomtalan
Ez fájt – s a kába fájdalomban
Véres bosszúra vágyakoztam.
Később bőven volt benne részem;
A várkapu rom már egészen,
A súlyos rács, a felvonó-híd,
A kő, a fa mind rombolódik;
Kopár, üres a bús mező,
Pörzsölt ölén még fű se nő,
Pár szál inog csupán mogorván
A tűzhelynél, egy falnak ormán.
S nem sejti senki, senki már,
Hogy itten állt az ősi vár.
Én láttam tornyát lángolásba
És láttam, hogy repedt a bástya.
Ólompatakok csergedeztek
A fekete, pörkölt tetőről:
A tűz, a tűz mindent megőröl.
Nem gondoltak e napra bezzeg,
Hogy villámgyorsan, rontó tűzbe
Kilöktek, a halálba űzve,
Nem gondolták, hogy visszatérek
és tízezer lovas előtt
Fetreng a gróf úr, ez a féreg.
Játszottak, incselegtek ők
Tetszett nekik a buta csiny,
Hogy a vad lóra húztak engem
S hánykódtam a táj síkjain.
De végre mégis megfizettem.
Hej, az idő bírál, itél –
Csak várni kell, csak tűrni kell –
És a bosszúnkat, aki él,
Sohasem kerülheti el.
Éber virrasztás, sunyi háló:
És győz az éber bosszúálló.
XI.
- El, el – a szél szárnyán haladtunk,
Dörgött a durva föld alattunk.
Ház és ember sehol, sehol.
Szálltunk, akár a meteor,
Ha sercen, robban a vörös fény
S szikrázva reng az égi ösvény,
Faluk sehol – sehol tanyák –
Csak egy irdatlan pusztaság
Mit egy sötét erdő határolt,
Távolban egy ősrégi vár volt,
Mit építettek a hegyekben
A pusztító tatárok ellen,
Ember sehol…
De tavaly itt
Dőzsöltek a garázda sergek
S hol nyargalásztak a spahik,
A véres hanton fű se serkedt.
Az ég sötét volt és fakó –
Langyszél suhant búsan beszélve –
Szerettem volna sírni véle –
De törtetett, de szállt a ló.
Szenvedtem és egy szót sem ejték,
Patakzott a fagyos verejték
Szegény testemről le a lóra
S horkanva, lángolón, haragvón
Futott a tarlón.
Sokszor reméltem, még egy óra
És nem fut ily őrült sebessen.
De nem – lekötve, gyenge teste,
Csak egy szemer volt a dühének,
Sarkantyú voltam s kedve éledt.
Aztán izegtem és mozogtam,
Azt hivén, hogy dagadt tagom
A guzsból igy kihúzhatom,
De futni kezdett, egyre jobban.
Majd szóltam – gyenge, álmatag hang,
De erre is vadul kipattant
S hőkölve torpant, félve ült fel,
Mint hogyha szólítná a kürtjel:
Iszamós lett a gúzs a vértől
Csikarva csúszkált már le és föl
És a parázsló szomjúság
Égette a nyelvem húsát.
XII.
- Majd jött az erdő – iszonyú.
Határtalan éj és ború.
Kócos öreg fák és merev tők,
Melyek még meg se hajlanak
A bömbölő orkán alatt,
Ha tépi bús dühvel az erdőt.
Aztán szelídebb képet öltött,
Lejebb már cserje, enyhe zöld nőtt
Ragyogva, mint a drága festék.
De jönnek majd az őszi esték,
A csörgő lombokat letépve
S piros lesz a halott levélke
És ugy ül rajt’ e bágyatag szín,
Akár az alvadt vér a harcfin,
Aki elvérzett a tusán
És megfagy egy zord éj után,
Hogy arcán – a hideg buroktul –
A holló csőre is kicsorbul.
E hely cserjékkel, volt tele.
Itt volt néhány bús gesztenye,
Egy büszke tölgy, kemény fenyők:
De már egymástól távolabb –
S ez dönti el a sorsomat –
Mert út nyílt most a ló előtt,
Nem tépte testem a sok ág-bog,
Tűrtem, viselve csendesen,
A fagytól behegedt sebem –
És a kötél keményen állott.
Röptünk sebes volt és hatalmas.
El-elmaradt a fa, cserje, farkas
Sokszor hallgattam éjjelente,
Hogy jöttek nyomomon lihegve
Cammogva a bús kullogók.
Mik elhagynak golyót, kopót.
Követtek ők, bármerre mentünk,
Kocogtak nappal is megettünk;
Ha hátra néztem néha reggel,
Nyomomba voltak már sereggel
És éjszaka hallottam folyvást,
Hogyan osonnak félve, lopvást.
Egy kardra vágytam, hogy tusálva
Csapjak közéjük hősi lázba
S elveszni itt – ha nincs bocsánat –
De még megölni egynéhányat…
Mikor a szörnyű ló elindult,
A sírba vágytam, mert a kín dúlt.
De most reméltem, hogy kidűl.
Hiába! nem volt párja néki
A havasi zergén kívül;
A gyilkos hófúvás pihéi
Melyek a vándort téli éjen
Elkisérik a küszöbig
És ottan aztán megölik,
Nem szállanak ilyen serényen…
Dühöngött, mint anyás gyerek,
Ki átkozódva hempereg –
Vagy, mint a gátat nem türő
Megsértett, bosszús lelkü nő.
XIII.
- Eltűnt az erdő s bárha dél volt,
Hűs volt a dermedt, nyári égbolt,
Vagy borzongott fázó erem? –
A kín nyomán pangás terem.
Bár hős voltam szívós és bátor
S kegyetlen, mint a téli zápor,
Nem tudtam, hogy mi van velem
És elhagyott eszméletem.
De rám harag, bosszú vetett tőrt,
A fájdalom ereje megtört,
Mart a fagy, az éhség, a szégyen,
A kötelem, a pőreségem,
Aztán a fajtám is olyan,
Hogy egy zokszóra komolyan
Fellázad, őrjöng s nincs mit ó,
Mint szúrni-kész csörgő kígyó:
Hát csoda-e, hogy gyönge testem
Egy percre kábult s összeestem?
Szédült a föld, az ég örökkön.
Azt hittem, gurulok a földön.
De nem, fenn voltam, odakötve,
Fájt a szívem, köd ült velőmre,
Majd lüktetett, pihegve újra.
Forgott az ég, kerék gyanánt,
Részeg fák tántorogtak bukva,
Aztán szememre szikra szállt,
S az is, az is kihamvadott,
Ki halt már igazi halált, -
Nem ily halott, nem ily halott.
Elnyűtt a pokoli roham
S jött a sötétség átkosan
Ocsúdni: jaj de a sötét
Rámborította a ködét
Majd azt hittem, tengerbe jutván,
Egy deszkaházhoz vert a hullám
És egy üvöltő habfodor
Sivatag-táj felé sodor.
Az életem foszolva szétfolyt,
Olyan volt, mint az éji fényfolt,
Mely zárt szemünk előtt kigyullad,
Ha láz kínozza az agyunkat.
Aztán ez is elmult hamar
S helyébe jött a zűrzavar.
Iszonyú lenne látni ezt,
Ha halál ránk nyujtja árnyát,
Bár azt hiszem, csodább csodát lát,
Aki veti a földi mezt…
Mindegy. Én vele szembenéztem
Most – és mindenkoron – merészen.
XIV.
- Magamhoz tértem; merre voltam?
Fagy, ájulat, görcs a tagomban.
S az élet árja várva-késve
Tért vissza ütésről-ütésre,
Még egy nyilalás s könnyedén
Megtelt a pangó véredény.
Fülem csörömpölt, kalapált,
Szívem szorult s fájt, újra fájt
És láttam is derengve, mintha
Szemünk üveg homályosítja.
Hab locsogott, víz tünt elém,
Fény csillogott, az éj egén
A csillagok.
Ah, ez nem álom.
Úszott a vad ló a vad áron.
Az óriás víz széle-hossza
Mozgott közel-távol kígyózva,
Mi meg ziháltunk a középen,
A puszta part telé serényen.
Egy percre szűnt a szédület,
Mert hűs volt a víz és üde,
Lohasztva a lázas tüzet.
Dacolt a ló széles szügye,
Hadarva a hulló habot,
Ment, baktatott.
Végül a csúszór marthoz értünk,
De keveset használt minékünk.
Iszony, halál, jaj szerteszéjjel
Mögöttem árny, előttem éjjel.
Hány éjszakán és hány napon
Feküdt4em így, nem mondhatom,
Minden sötét volt, fekete
És azt se tudtam, élek-e?
XV.
Fénylő bőrrel, csukló inakkal,
Csurgó sörénnyel, küzdve halkkal
Csak kaptatott kétségbeejtőn
A ló a parti lejtőn.
Aztán fölértünk; éjben úszva
Tárult felénk egy szörnyű puszta,
Köröskörül kopár, süket,
Mint álmainkba’ némely örvény,
Beláthatatlan bús üreg;
Fehér foltok távoli öblén
Haragos zöld, titáni erdők
Rémlettek óriás csoportban,
Mikor a holdgömb jobbra feljött.
De emberek nem laktak ottan
Az elhagyott, sötét sikon,
Nem volt seholse semmi nyom.
Még egy hunyorgó gyertyafény se,
Égett vezérlő csillagul.
Ha libben most a láp lidérce,
Nyomorom rá is csillapul,
Hiába csal és maszlagol,
Mert csalfa lángja bús bajomba
Eszembe villantotta volna,
Hogy laknak, élnek valahol.
XVI.
Mentünk előre, csendbe’ lépve,
Rokkant szilaj futása végre
S gőzölve, fújva, elhanyatló
Erőbe’ járt a vad ló.
Hajthatta volna, reszketeg,
Most egy alélt, beteg gyerek.
De jaj, mit ért ez most nekem?
Hiába csökkent az iram,
Ernyedten áll bénult inam,
Ha el is oldják kötelem.
Karom nekirugaszkodott,
Széjjelszakítni a bogot,
De nem nyertem semmit se véle,
Testem kimarta durva éle.
Belátva, ez is balgaság,
Feladtam a hiú csatát.
Végére járt a bús futam,
Bár célhoz még nem ért utam,
Pár sáv jelent meg a magasban,
S terjedt, de lassan, jaj de lassan.
Azt hittem, ez a szürkeség
Sohase veti el mezét,
Míg végre csak szakadt, apadt,
Bíbor palástba jött a nap,
A csillagok hadát leverve,
Fényük magába szívta szerte,
S kugylladt tündökölve immár
Ő, a magányos égi csillár.
XVII.
Fölkelt a nap: a köd elült
A sivatag, bús pusztaságról
S a végtelenbe nyult ki távol.
Átjártuk ezt a téres űrt,
Erdőt, síkot. Hiába, hajh,
Se munkaraj, se víg kacaj,
Se patkóseb, se kósza lábnyom
Az elhagyott, kusza határon.
A lég is néma és kopár,
Nem zizzen egy pici bogár,
A fűbül és a sűrübül
Dalos madárka se fütyül.
Míg pattanó szivvel rozhan
Nyihogva-nyögve, a lovam
És senki – csak mi – egyedül.
Egyszerre csak a szédületben
Egy nyerítés harsan megettem
a fekete fenyők felül.
A szél cibálja a bokort?...
Nem, szállva, mint a gondolat,
Jönnek kevély kényes lovak
És vágtat a dörgő csoport.
Kiáltanék – de néma ajkam.
Lebeg a ló a könnyű tánctól,
Kantártalan, vadul viháncol
Ezer bitang ló – egy csapatban.
Sörényük és farkuk gomolyba,
Orruk a kín nem torzította,
Szájuk nem marta zabola,
Lábuk se fájt a vaskapocstól,
Nem érte hátuk bot vagy ostor
Puszták ezer bitang lova,
Szélnél vadabb és mind szabad,
Mint habzó tengeren a hab.
Már ott dörögtek az uton,
Előzve lassan iramunkat.
Lovam neszelt, szeme kigyulladt
S még neki buzdult láttukon.
Intett szabad testvérinek,
Halódva, halkan nyerített,
Felelt nekik és elbukott.
Megtört szemén üvegburok.
Párázva nyult ki lomha lába.
Kinyult, kimúlt az árva pára.
Megálltak ott – bámulva őt
És engemet – a ló felett –
Kit véres kötél boga köt –
Mind vár – szimatol – és remeg –
Cikáz – galoppoz – és örül
Megy-jő – forog – köröskörül.
Egy pillanat – és vissza mennek,
Engedve a legöregebbnek,
Egy óriási paripának,
Mely oly fekete, mint a bánat
És nincs egy tarka petty se rajta –
Prüszköltek, habzottak rohanva
Az erdő fáihoz veszettül –
Mert megriadtak a szememtül.
Így ott maradok egyedül
A dögön, amely merevül,
Az elnyuló, hideg dögön,
Már nem kínozom, nem töröm,
Nem nyomja görbesztő sulyom.
De nem birom, de nem tudom
Kiszabaditni testemet.
Haldokló egy halott felett!
Hitetlenül vergődtem itten
S már megmentésemben se hittem.
Korareggeltől alkonyig
Csak vártam, a perc mint folyik,
Mert arra volt csupán erőm még,
Hogy lássam testem sírbadőltét.
Már biztosan, reménytelen
Megadtam magamat szelíden
Annak, miről azt hitte szívem,
Hogy oly nagy baj és félelem,
És úgy éreztem, hogy kegyes,
Mivel idő előtt keres.
Másként ravasz egérfogó,
Mit sohase kerülhet el
A számító okoskodó.
Ez néha hozzá esdekel,
Az bánatába maga tört fen,
De csúf, sötét irtóztató,
Kínok között is és letörten,
Mindenkoron utált bakó.
És tán a gyönyörök fia,
Kit folyton örömök karoltak,
Sokkal szelídebb és nyugodtabb,
Akkor, ha meg kell halnia,
Mint maga a koldus-nyomor:
hisz ő már mindent végig élt,
Új viharokat, égi kéjt
S reménye-fosztott és komor,
Csak a jövő maradt neki
(S ez annyit ér mindenkinek,
Amennyit felfog az ideg)
S tán bút se tud már veszteni:
De a szegény, bár látja, hogy
Halála által átka fogy,
Úgy érzi, hogy ez a setét
Rabló kifosztja, megrabolja
Meg nem kapott új édenét.
Holnapra tán elmúlna gondja
És vége lenne a csapásnak,
Az lenne az első csodás nap,
Nem siratott, de felderengő,
Egy új nap és egy új jövendő
S csupa ujjongás és öröm
Villanna át a könnyködön
Nehéz idők jutalmaként;
Holnapra bizton kapna fényt
S erős lehetne és dicső –
Ezért fél úgy meghalni ő.
XVIII.
- A nap, a nap leáldozott
S feküdtem a merev ló hátán,
Pusztulva, mint egy átkozott.
Vitt volna el inkább a sátán!
Mire se vágyva, csüggeteg
Bámultam a fakó eget
S közöttem és a nap között
Egy lomha holló röpködött,
Kémlelve, hogy éltünk-e még,
S mikor kerül neki ebéd?
Repült, elült és lebegett…
Mind közelebb, mind közelebb,
Már-már a szárnya rámborong,
Az alkonyon, mint bús korong!
Ha van erőm és ráütök
Le is teremtem végül őt.
De a kicsiny kézmozdulat,
A megcsikorduló homok,
Hangom, mely alig hápogott –
Rekedt gégén törvén utat –
Elűzte a rút röpülőt.
Mást nem tudok – csupán annyit csak,
Hogy megjelent egy enyhe csillag
S bámulata elborult szemem,
Káprázva, ingva csendesen,
Majd egy nehéz, üres tusa,
Az öntudat bús búcsuja
Aztán, mint hogyha visszaesnék,
Aztán pihegtem egy kevéskét,
Majd egy nyilallás, új tüzek,
Kis szédület, kis enyhület,
Jeges roham, éjféli köd,
Szikrák aléló agyamon,
Dobaj, robaj, majd fájdalom,
Majd egy sóhaj és semmi több.
XIX.
- Ébredtem. – ah, örök hatalmak
Hát ember-arc tekint felém?
Fejem fölött egy szobapadlat?
Csakugyan ágyba fekszem én?
Mit, csakugyan szobába vittek?
Mily angyal az, ki nékem int
S kecses szemekkel rám tekint?...
Nem hittem ennenszemeimnek,
Hihetetlen volt és csodás,
Mint egy lidércnyomás.
Egy karcsú, hosszúfürtű, lányka
Mellettem ült kis kunyhajába
S rám szikráztatta a szemét,
Ez volt az első jelbeszéd.
és szüntelen reám tekintett,
Imádkozó, kérő tekintet
Lövelt fekete, vad szemébül;
Én néztem, néztem, ámde végül
Láttam, hogy ez nem látomány,
De élek és nem leszek étek
Hollóknak hulla-lakomán.
Szemem erőt vett bénaságán.
Mosolygott erre a kozák lány,
Mert pedzettem már a beszédet.
De tudtul adta ujjal, ajkkal,
Maradjak addig tűrve, halkkal,
Amíg szavam az új erő
Szárnyán könnyen nem tör elő.
A kezemet szorongatá,
Párnát dombolt fejem alá,
S lábujjhegyen ment kifele,
Majd suttogott, ajtót nyitott –
Ó égi szók, szelíd titok, -
A lépte is merő zene;
Mely nyugtat és sose riaszt.
Már az ajtóig ért, de még
Reám vetette szép szemét,
Nyugalmat küldve és vigaszt,
Azt mondva, hogy a kicsi ház
Csak rám ügyel, csak rám vigyáz
És ha ki is megy most, azér’
Egy perc multával visszatér…
Így tünt el a szelíd parasztlány
S olyan magamba voltam aztán.
XX.
- Az anyja se késett bejönni –
De hát elég! Ismert a nóta.
Úgyis unalmas már a többi.
Kozákvezér vagyok azóta.
Ők leltek a vad síkokon –
Ők vittek egy közeli házba –
Ők ápoltak életre rázva –
S most rajtuk én uralkodom!
Így járta meg a buta gróf,
Kit bőszített egy kicsi légyott
És tovakorbácsoltatott,
Mezítlen, vérző martalékot
Hisz ő segített trónra engem…
Ismerjük-e a végzetet? Nem.
De győz, aki remélve mer.
Holnapra már a dús Dnyeper
Török felén legel lovunk.
Mi meg vígan csatangolunk
És sose vágytam sehova,
Pihenni úgy, miként oda. –
Jó éjt, fiúk…
Mazeppa erre
Kinyúlt, a tölgy alá heverve.
Körülölelte őt a szép lágy
Kikészített, szagos levélágy,
Mert ágya volt neki a föld,
Akárhol is álomra dőlt.
Most is lezárult a szeme.
És a király – mi lett vele?
Nem tetszett néki a mese?
Vagy nem figyelt a meseszóra?
Dehogy, ő is ledült az utra
És már egy hosszú óra óta –
Az igazak álmát aludta.
Forrás: Renaissance 1. évf. 12. sz. 1910. okt. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése