Messze, messze, szép Abbáziába,
Ide küldtek a tenger partjára.
Amit otthon a kenyérért adtam,
Egészségem, hogy itt visszakapjam.
Testet öltött itt a hihetetlen!
Én nézem csak némán, érzéketlen.
Nem hevít a délvidék csodája,
Egykedvűen bámulok reája.
Körülöttem zúg, pezseg az élet!
El-el nézem a sok renyhe népet.
Messze földről összesereglettek,
A tél elől ide menekedtek.
Nem betegek és eljöttek mégis,
Nekik szolgál a mosolygó ég is!
Pénzükön vették a tavaszt bérbe,
övék a pénz s mi dolgozunk érte!
Mi dolgozunk, a mi testünk fárad.
Átizzadunk napot, éjszakákat,
S ha kidőlünk és minden hiába:
Akkor küldenek Abbáziába!...
Forrás: Renaissance 1. évf. 13. sz. 1910. nov. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése