Az angol kultúra minden korszakában, de talán legkivált annak az elkésett romanticizmusnak idején, mely a XIX. század elejének irodalmát jellemzi, kicsendül egy hang, amely különös színességet kölcsönös neki, s amely a mi délszakibb fülünknek idegen és sajátságosan megható. Valami melancholikus vonzódás, elkívánkozás a hűvös ködök világából az egyedül üdvözítőnek vélt napfény felé. az Észak honvágya a Dél után, amelynek Németországban akadtak legnagyobb klasszikusai, s amelynek legszebb és legjellegzetesebb, zengzetességével is kifejező és más nyelvre le nem fordítható szava is a német nyelvben termett: Sehnsucht. Mindig és mindenütt voltak, minden művészetnek Dél felé vágyódói, akik Olaszország egén szerették imádni a fölkelő napot, akik útnak indultak kőházaikból, hideg erdeikből és tűzhelyeik mellől, hogy minden Szépnek régi kútforrását és reménységét fölkeressék; a germán és a latin termőföld ilyen keverékéből ki is nyílott néhány palánta: illatosabb, életteljesebb, fényesebb, mint a régi törzsek hajtásai. De a legkülönösebb, a legpompásabb virágok ezek közül mégis azok, melyek az angol nyelv és az angol lélek szikkadt, súlyos és göröngyös talajából fakadtak: annak a plátói szenvedélynek a gyermekei, amely áthidalhatatlan távolságokon keresztül ölelkezik félig csak sejtett, idegen kedvesével. Ennek az időnek, Erzsébet királynő százada óta az angol irodalom legfényesebb korának költőit Olaszországhoz és Görögországhoz – a ragyogáshoz, a könnyedséghez, a derűhöz, a merészséghez, amelyekért imádták a délvidéki népet, földjét, múltját, életét -, nem köti semmi, sem a megértés, sem a hasonlatosság: csupán a vágy; az utánuk való vágyódás bensősége és hevessége.
Byron, Keats, Shelley, Campbell. valamennyinek a sorsa a Délvidékhez kapcsolódik: minden lelkesedésük, melegségük, intuícióikazdagsága onnan való; míg szülőföldjükről hozták magukkal azt, ami költészetükben becsesebb és ritkább: a naivitásukat, valami szűzit s egyben férfiasat is, a komolyságot s azt a különös hangszínt: az elérhetetlen utáni vágy fájdalmas és tiszta akkordját. Ezek a sóhajok feszítették két-három évtizeddel később az angol preraffaelisták vitorláit, ezeknek a vibráló levegőjét szívták Rossetti, Browning és Elizabeth Barrett.
Míg azonban Robert Browningot származása, nevelése, férfiassága közelebb sodorta az olasz élethez és világnézethez, addig Elizabeth Barrett erősen és mélyen gyökerezett az ősi földben, „mint a fa, melyet elkínoznak, eltorzítanak a változó irányú szelek s mégsem mozdulhat el”, írja magáról. A legnemesebb angol kultúrából fakadt ez a mélységes tehetség, messzire nyúló, végtelenül érzékennyé finomult gyökérszálaival, sápadt, félénk, világtól elzárkózott s csak asszonnyá válásakor teljes pompájukban kibontakozó virágaival. Ilyen nagyarányú, mindent felölelő intuíciós intelligenciával, az érzésnek annyi odaadó bensőségével talán még sohasem párosult ennyi tudás, mohón megkívánt ismeret, mint ebben a szegény, valóságos események híján megkívánt ismeret, mint ebben a szegény, valóságos események híján szűkölködő, beteg és elgyötört életben. Szívünk mélyén megérezzük a sóvárgás, a vágyódás, a Sehnsucht könnyes tragikumát az Elizabeth Barrett történetében, ha magunk előtt látjuk a zseniális, ragyogó, kényeztetett gyermek képe után a bánatos, beteg, szobájához láncolt leányét, akit huszadik évétől a negyvenedikig csak szomorúság ér, egyre csak fájdalom, úgy, hogy csak hosszú évek állandóan tartó bizonysága képes elhitetni vele, hogy a boldogság végre neki is megadatott.
Életének történetéről röviden csak ennyit: 1806-ban született, apjának szép herefordshire-i birtokán; itt töltötte gyermekkorát és leányéveit. Alig tudott betűt vetni, máris verselt; huszonegy éves korában a legelső folyóiratok munkatársa volt, egy évvel később adta ki első kötet versét. Ebben az időben csapás csapásra érte a fiatal lányt: apjának nagy anyagi veszteségei miatt el kellett hagyniuk szép otthonukat, édesanyja meghalt, s ő maga ekkor már nagy beteg volt; oly szerencsétlenül bukott le lováról, hogy gerincét és utóbb tüdejét is gyógyíthatatlannak hitt betegség támadta meg. Sokat írt; Aeschylost fordította, s 1838-ban újabb verskötetet adott ki, éppen akkor, amikor kevés híján összetörte gyönge testét és szomorú lelkét egy újabb csapás: legkedvesebb fitestvérének szerencsétlen halála. Hosszú hónapok múlva csodálatos vitalitása ezen is győzedelmeskedett. Betegebben és lemondással teljesebben, mint valaha, újra dolgozni kezdett, 1844-ben jelent meg harmadik kötete, amely nemcsak spontán sikert és dicsőséget jelentett számára, de meghozta neki a nem várt, képzelhetetlenül nagy boldogságot is; Robert Browning ismeretségét és szerelmét. Két évvel utóbb gyógyultan, megifjodva, felesége lett Browningnak, s ettől fogva kezdődik Firenzében, az a legszebb, legegyenrangúbb és legegyetértőbb harmóniájú boldogság, melyben két embernek valaha része volt.
Gyönyörű gyermekkorára fájdalmasan emlékezik vissza egy pár szép versében: a „Lost Bower” és „Hector int he Garden” leányéveinek szép nagyúri otthonát festi le, míg hosszú elbeszélő költeményének hősnője, Aurora Leigh, sok vonásában emlékeztet a szerzőjére. Két tanítója volt a koraérett, talentumában szinte fékezhetetlen s olthatatlan tudásvágyú leánynak. Az egyik az apja: művelt és tanult, önérzetes és magabiztos úr, aki büszke imádattal csüggött rajta, s akit Elizabeth minden zsarnoksága, későbbi elidegenedése és türelmetlensége dacára is mindvégig forrón szeretett és mindenek fölött becsült. A másik Hugh Stuart Boyd, a jóságos kedélyű és mély tudományú, vak hellenista, aki lelkébe és érzékeibe plántálta a görög nyelv és szellem, a görög poéták és egyházi írók szeretetét, ami egész életén át kihatott formáira és gondolkodásmódjára is. Boydhoz írta évekkel később a „Wine of Cyprus” című versét, meghatott megemlékezésképpen:
Sok szép, hosszú délelőttön
Fölcsendült az ó-görög,
S új életre kelt előttem
Aeschylos, ha mennydörög!
És amíg a kertbe halkan’
A patak dalolva folyt,
Buzgón, lelkesen szavaltam
A sok zengő „ai”-t meg oit”-t!
Kiérzik belőle a fájó lemondás mindenről, amit egykor elérhetőnek vélt, amit annyira megkívánt:
Megküzd a bor minden búval,
Minden gondot elfelejt:
Övezzük hát koszorúval
A fürtöket s a kehelyt!
… Ó, ha tudnám még fűzérrel
Koszoruzni homlokom,
Hogy virulna új tüzével
Bíborrózsa arcomon!
Melyből ittak hős hellének:
A bor nékem nem való.
Ajkamon a régi ének
Könnybe fúló, elhaló.
Akkor csendült rajta nóta,
Ma már sápadt, megfakult;
Elhallgatni már azóta
Egy sirhanton megtanult.
Aki ismeri Elizabeth Barrett élete történetét, megértő szánalommal olvassa ezeket s a többi sok ilyen bánatos, halált vágyó, megtört sóhajtású strófáját: aki megismerte életéből, munkáiból, leveleiből a lelkét, a törhetetlen hitét és végtelen szeretetét, édesen asszonyos, gyöngéd és meleg kedélyét: az emezeknél többre becsüli költészetének s egyben életfölfogásának talán legfőbb vonását: minden áhítatos, gyermeki vallásossága mellett is – odaadó, bízó és megnyugvó hite mellett is – határt nem ismerő, szüntelen, bátor mélységekre törtetését, a rajongó vágyat, amellyel végiggondolta, egyre kereste az igazságot, mindig csak a legvégső igazságot.
Micsoda zseniális szív lehetett az, amely az egész világtól elzárkózottan is megsejtett mindent, ami emberi és sok, sok olyant, amit durvább fülünk csak úgy érez ki misztikus ritmusaiból, mint az érzékeit,megkülönböztetett hangok mellett olykor a közéjük eső, létező, de ismeretlen, óhajtott, de megfoghatatlan, finomabb rezgésű hangszíneket. Végtelen szív, végtelen bánat és szinte-szinte imádságig megható tehetség, amely ezekből olyan ajándékot tud adni nekünk, mint az Elizabeth Barrett versei.
„INSUFFICIENCY”
Ha kínoz, meggyötör a gondolat,
Amíg simán ütemes versbe fér:
Lelkem lüktet viharzón, mint a vér,
S valamit vágyom, szebbet, távolabb
Magaslót, ami virágzó, szabad,
Igaz, sugáros, új utakra tér;
Folyam, amelybe gyülik minden ér,
És minden partok mellett elhalad: -
De, mint a tépett, szélkuszálta lant,
El-elfúló dalom nem éri el
A hangot, amely legbennem fogant.
Várj, lelkem; hull a bénító lepel:
Ha múló testemet borítja hant,
A néma gondolat életre kel.
A tökéletlenségnek klasszikusabb „contradictio in adjecto”-ját keresve sem lehet találni, mint aminő ez a szonett, amely formának Elizabeth Barrett különös mestere volt. Szerette ezeket az egymásba fogódzó, egymásból virágzó rímeket, a finom, érzékeny, ölelkező sorokat, melyekből végül pompáan, tisztán és megmásíthatatlanul bontakozik ki az egész. A Robert Browning káprázatos nyelvbeli készségével sokszor még őt magát, a költőt s a gondolkodót is tévútra elragadó virtuozitásával szemben Elizabeth Barrett formái néhol bizonytalanok, de gyakran olyan gonddal, szeretettel és finoman ötvözöttek, mint egy-egy régi, drága ékszer. azokban a verseiben is, amelyek tartalmilag keveset mondanak nekünk, ahol érzelmes románcokban, lovagos és királykisasszonyos középkori mondákban tellett kedve a bebörtönzött test mellől csak annál messzebbre kalandozó képzeletnek: még ott is megragad a rímek, a sajátságos visszatérések s az egészen különös, hellyel-közzel keresett s mégis varázsosan élő és világító képek hangulata; így – a többi közt – a „Lay of the Brown Rosary”, a „Romaunt of Margret”, a „Romaunt of the Page”, a „Rhyme of the Duchess May”, „Bertha in the Lane”, amelynek hősnője halálos ágyán emberfölötti önzetlenséggel és a megadásnak szentekhez méltó gyönyörűségével áldja meg húga frigyét azzal az emberrel, aki egykor őt szerette s akit ő még most is szeret; és a „Lady Geraldine’s Courtship”, „Korunkbeli románc”, a vers alcíme szerint, melynek tárgya egy ifjú költőnek eleinte reménytelen, azután boldogan beteljesülő szerelme egy rangban fölötte álló, nagyúri hölgy iránt, akinek női szépségét, tökéletességét ragyogóbb színekkel költő alig festette le:
Szép és büszke grófkisasszony, ragyogó, nagyúri dáma,
Fehér arcán átpiroslik nemes, ős királyi vér;
Herceg, báró, hajladozva, hízelegve jár utána,
Aranyhaja koronáknak ragyogásával fölér.
Óh, itt érzem, érzem újra: nem vagyok, csak durva paraszt;
S ő, ki nevet minden kérőt, legyen úri bár s nemes:
Mért hogy pompás kastélyában engem egyre mégis maraszt?
Csak bánatom s vágyam lehet irgalmára érdemes.
Emezeknél ezerszerte becsesebbek magasabban és mélyebben járó gondolatai: azok a versek, melyek, túlnövekedvén az emberi elképzelésen, szétfeszítik a korlátozott formát is; azok a kérdések, amelyekhez csak a legáhítatosabb, a leggyöngédebb és legbiztosabb kezeknek szabad nyúlniuk, s amelyek a maguk megoldatlanságában és tökéletlenségében megkapók és megindítók, mint minden be nem teljesülő nagy szándék ,minden keresés, mely hiábavaló, minden szent igyekezet, mely a teremtő képességet meghaladja. nem gondolok itt Elizabeth Barrett nehány megrázó erejű versére, a „Cry of the Children”, a „Runaway Slave at Pilgrim’s Point”, s későbbi idejéből a „Casa Guidi Windiws”-ra, amelyben korának nagy asszonyai, a Florence Nightingaleok és Harriet Martineauk szellemében egyes emberi és társadalmi kegyetlenségek ellen lázad föl – hanem azokra, amelyekben filozófiai és metafizikai mélységekbe merészkedik -, olyan korlátolt és szükségképpen elégtelen eszközzel, mint aminő a kötött szó. kivált a két hosszabbra, a „Drama of Exile”-re és a „The Seraphim”-ra. Valamennyi munkája közül ez a kettő okozta a legtöbb kontroverziát: bibliai tárgyuk inkább csak ürügy, alkalom Elizabeth Barrett csodálatosan mély és penetráns szimbolizmusára s arra a hihetetlenül tiszta abstrakcióra, amelyre a világtól való elvonulása tette képessé. Mindezeket áthatja, szinte átsugárzik minden szaván valami miszticizmussal határos, mély vallásosság; egész lényének legbensőbb anyaga, a hit. hit, vágy és tudás. Lehet-e különb elemekből összeróni a tökéletes asszonyt, mint ebből a háromból, amelyből Elizabeth Barrett költészete fakadt: - s nincs-e mindenben igaza annak az emléktáblának, melyet Firenze városa állított neki, hogy: „In cuore di donna conciliava scienza di dotto e spirito di poeta?” (Asszony-szívében összefért a tudós tudománya s a költő szelleme).
De, még ha nem is lett volna meg benne sem az egyik, sem a másik: még ha nem írta volna is meg valamennyi versét, s ha nem is marad utána egyéb, mint az a negyvennégy szonett, amelyben sem nem hívő, sem nem gondolkodó, hanem csak asszony, - még akkor is a szerelem legnagyobb költői közül való volna mindig. A „Portuguese Sonnetts” ciklust Browninggal való megismerkedése idejétől házasságáig írt,a nagy titokban. Csak sokkal később mutatta meg férjének is és szemérmes zárkózottsággal hosszú ideig tiltakozott kiadása ellen, míg végül Browning egy kis kötetben, fordítás gyanánt bocsájtotta közre. Szerelmének egész történetét, lassú eszmélését, hosszú kínzó kétségeit s végül boldogságának ujjongó beteljesülését írta meg e szonettekben; a sápadt, mindenről lemondó asszony történetét, aki hinni sem meri a káprázatos csodát, mely éri, akinek a szeme szomorú éveken át megszokta a nagy távolságokba, elérhetetlen gyönyörök felé való tekintést és a közeli sugárzás elvakítja; s aki azután jobban, odaadóbban, lelkesebben tud boldog lenni, mint más. Asszonyi történet, nem különösebb, nem érdekesebb, nem ragyogóbb, mint annyi más,
… olyan, s mégis különb,
Mint a patakvíz, ha megszentelik.
Mégis, ezeknek a szonetteknek minden darabja kincs: olyan, mint megannyi ritka tüzű, különös művészettel csiszolt drágakő, amelynek lapjain ezerféleképpen törik meg a napsugár sé amely maga is, belülről is, tüzel és sugárzik. Formailag mesteriek: gondolatban, tartalomban mindegyik egy-egy páratlan, kerek, elfelejthetetlenül mély elképzelés. „Rád gondolok” – írja -, „a gondolataim úgy fonódnak, kúsznak köréd, úgy nyiladoznak körülötted, mint fatörzs körül a virágzó folyondár!” Ezekhez a versekhez hiábavaló minden kommentár. Hadd álljon itt, akadozó fordításban, nehány, találomra kiválasztott; talán fogalmat ad az eredetiek tiszta, átható fényességéről és szépségéről.
IX.
Én kedvesem, mit adjak énneked?
Szememet, melyből egyre könny fakad,
Egy-egy mosolyt, lemondó ajakat,
Kialvó lángú, sápadt életet,
A sóhajos, bús, múló éveket?
Ó, ilyent néked adnom nem szabad!
Kerüllek, futlak, - te dalold magad
Ragyogó, diadalmas éneked!
Te dús kalász vagy, - én kifosztott tarló!
Kristálykelyhedre se szabad lehelnem,
Bíboroddal ne illesd, ami gyarló!
Oh, bár lehetne léteddel betelnem!
Oh, bár lehetnék éretted pazarló!
- De csak szeretni tudlak, én szerelmem.
XIV.
Hogyha szeretsz engem, mást ne szeress
Bennem, csupán a szerelmet magát.
Ne mondjad: „szeretem a mosolyát…
A pillantását, ha engem keres…
Szeretem hűvös, halvány, kék-eres
Kicsiny kezét… egy-egy gyöngéd szavát…”
És ne szeress, amért könycseppen át,
Amit letörlött irgalmas, nemes
Szánalmad, a szemem feléd ragyog!
A mosolyodtól fölszikkad a könnyem,
S úgy lehet, más leszek, mint most vagyok,
Ha melletted szabad majd megpihennem.
Szűnnék szerelmed, ha szűnnék az ok:
Szeresd csak az örök szerelmet bennem.
XXXVIII.
Midőn először megcsókolt, kezem,
Amellyel most írok, csókolta meg.
Ujjaimon a csókját, mint remek,
Becses ametiszt-gyürüt érezem,
S azóta terhem bátran viselem,
Karom, a gyönge, többé nem remeg.
Második csókja e borus szemek
Fölött illette meghajtott fejem,
S gyürüző hajamat zilálta szét,
A szerelmünknek édes, tiszta, szent,
Fölmagasztaló koronájaként!
A harmadik csók ajkamon pihent,
Tökéletes, pompás bibor pecsét!
- S köztünk beszédes, csókos lett a csend.
Példát válogatni nehéz; bírálni még nehezebb; képet adni, teljeset, egybefoglalót, talán egyáltalán nem lehet Elizabeth Barrett Browning emberi és költői egyéniségéről. Valamennyi életrajzírója közül legtöbb szívvel értette, legszerencsésebb kézzel rajzolta meg Ellen Key, aki az élet csodáját, a természet remekét látja ebben a szépé, nagy lélekben. pedig a kifejezés tüneményes tehetségén túl nincs egyéb, mint egy mindennapi, gyönyörű csoda: jóságos szeretettel, rajongó szerelemmel teljes asszonyi szív.
Forrás: Renaissance 1. évf. 16. sz. 1910. dec. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése