I.
Virradt vergődő, verejtékes éjünk,
Melyről a hangos reggel régen késett,
És könnyű könny, kacagó küzködés lett
Hűtlen hevünk, szenvedő szenvedélyünk.
Akkor az utca hogy sugárzott, lángolt!
Káprázó napfény lepte meg szobámat,
Nyomán ujjongó, csókos kedvünk támadt,
S mikor elhagytál, arcom csupa láng volt.
Most szürke, csendes föllegek járását,
A hűs, gomolygó ködöket lesem,
Egemnek egyre sűrűbb borulását,
S úgy gondolok rád, messze kedvese,
Mintha nem látnám napfény ragyogását,
S nem lenne május többé sohasem.
II.
Egyedül járok, büszkén, szabadon.
Szeszélyemet egész világ szolgálja,
Enyém a földnek ezerféle tája,
Sugárzó rét, mélységes ősvadon.
Ezerfelé nyílik elém a pálya,
Tünedező, tündöklő látomások,
Mindegyre újak és mindegyre mások;
Semmise köt, utamat mi sem állja.
De némelykor kinyujtom két karom,
Mint aki vak, mert nagyon sokat látott,
S tapogatom: hol vannak a korlátok?
Az eldobott béklyókat akarom,
Szabad utamnak tilalmas határát,
Nehéz kapuknak rozsdaverte zárát.
III.
Mi közöm hozzád, régi idegen?
Máshonnan jöttünk és máshova tartunk,
Más volt a bölcsőnk s más lesz a révpartunk,
Elhagytuk egymást némán hidegen.
Téged új gyönyörök vezettek messze,
Homlokod derűjét űzik új gondok;
De tétován én újra ott bolyongok,
Hol egykor kettőnk útja borult össze.
Mért villant egybe a szemünk sugára?
Mért kapcsolódott össze két kezünk,
Mért forrott ajkunk egymás ajakára?
Mire az alkonyathoz érkezünk,
Egymás vonagló, ujjongó arcára
Mi már alig-alig emlékezünk.
IV.
Hűvös ajakkal és kíváncsi szemmel
A nagyvilágot egymagamba jártam,
S ha akadt olykor egy-egy utitársam,
Közük se volt magányos életemmel.
Amikor jöttél, bámulva, hitetlen
Tűrtem szemednek forró lobogását,
Gyöngéd kezednek acél markolását
S az ismeretlen csókot csak nevettem.
Mióta elvitt tőled a vonat
Sietve a sötét nagy éjszakában,
S nem látom többé sápadt arcodat,
Mióta köröttem megint magány van,
Azóta láz perzseli ajkamat
És nem ad nyugtot álomtalan ágyam.
V.
A szérűskertnek forró déli napja
Ezer szétfoszló sugárban remeg;
A géplétrán, a hangos lyánysereg
A kévét kézről-kézre adogatja.
Hogy habzsolja a gép két éhes szája
Az arany kalászt, fekete szenet!
S míg folyvást búgva ontja a szemet,
A hulló kincset lent száz új kéz várja.
Csak nézem s hozzálátni nem merek.
Búzámat a napfény megérlelé,
Most aratók és cséplők jőjjenek.
Én tárt karokkal markolok belé,
De ujjaim közt a szem lepereg,
S a szélvész széjjelszórja százfelé.
VI.
Más most aratja arany gabonáját,
A kévék kincsét fagytól féltve rejti,
És hálátlan, kopáran ott felejti
A földek szürke, letarlott lapályát.
Az én búzámat senki sem aratja,
Dudva ritkítja, jeges eső verte,
Rozsda meglepte, szélvész elkeverte,
Fürj, fészkét benne kedvire rakhatja.
De ha elpusztul, ott is rothad lábon,
Gazdátalan a forró, rengő élet:
Volt egy napig gazdája! Nem sajnálom.
Volt, ki elhagyta, mielőtt megérett,
Míg kalász sem volt, csak virágzó álom,
S a lepergő szem csupán szűz ígéret.
Forrás: Renaissance 1. évf. 13. sz. 1910. nov. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése