Weöres Sándor (1913-1989): Dolgozószoba

Nyitott ablaknál szoktam írni este,
míg lepkék szállnak asztalom felett.
Elmázolják tinta-vetésemet,
csapkodnak, zúgnak, mindig megzavarnak.

Körbe röpködnek s a tüzet keresve
nekicsapódnak a lámpaharangnak
és ottmaradnak, odasülve, holtan.

A versemen még itt van a nyomuk:
elsúrolt betűn arany himporuk.

A szárnyukon szederjes tintafolt van.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 4. sz. 1936. ápr.

Weöres Sándor (1913-1989): A kő és az ember

(Amerikai néger „spiritual song”.)

Rejtőzködnöm nem lehet,
Rejtőzködnöm nem lehet,
Elmentem a kúsziklához,
hogy elrejtsem képemet.
Szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Ó, szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: megindulok,
eltiporlak, tágulj tőlem,
megindulok, eltiporlak,
tágulj tőlem, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
ráhullattam könnyemet.
Szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Ó, szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: én is mennybe
mennék, mint te, én is égek,
én is mennybe mennék, mint te,
én is égek, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 3. sz. 1936. márc.

Weöres Sándor (1913-1989): Holdkóros biciklista

Néha, kinek lelke tiszta,
látja, mint önmagát,
a holdkóros biciklista
hogy megy az éjen át,

a holdkóros biciklista,
aki se hall, se lát -
küllői közt út kavicsa
pendülve ugrik át,

kereke, a porba vájó,
szövi porfátyolát,
fönn zár a szűk ég-istálló
lomha csillaggulyát,

verítékét szél fölissza, 
szél rázza dús haját -
a holdkóros biciklista
így megy az éjen át,

a holdkóros biciklista
nyargal az éjen át
(néha, kinek lelke tiszta,
látja, mint önmagát

nappalba néző tükörbe,
vagy kenyerét-borát)
mikor a Hold hinti körbe
hálózó sugarát,

fehér fény hidege rázza
és szél sörény-haját,
kerekét útpor alázza
s űz szűzetlen csapát,

űz végtelen csapát
s látja, kinek lelke tiszta,
hogy sír az éjen át
a holdkóros biciklista.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 2. sz. 1936. február

Weöres Sándor (1913-1989) versei (Nyersfordítások egy képzelt idegen költőtől)

KÉT VERS EGY IFJÚKORI DAL-SOROZATBÓL

I.
A hegy s félkörben a tenger!
Kék sávok, ezüst barázdák!
Víztől csepegő kezeddel, mint tenger-királynő,
mit kívánsz a hullámoktól és viharoktól?

A kagylóktól és gyümölcsöktől
édes vizi-nő, mit vársz?
Észrevétlen magukba veszik ékességedet,
akkor kezdődik igazi uralmad.

II.
Csak a kályha suhogása, míg kezemet fogod,
csak a tűz dünnyögése, más semmi,
míg kezemet fogod, ami kifesti a csöndet.

Nincs bajom, de mintha beteg volnék,
semmi okom sirni, rád nézek,
de mintha beteg volnék, vonlak orvosságként.

Csak a függöny lengése, más semmi,
mely a kinti hóviharról beszél,
más semmi. Szívünk vihara mozdulatlan.

AZ ELTŰNT UTÁN

Halott a szív – de harsog a tenger!
Tépett szerető, ki a homály odvába osonsz,
vonszolva csikasz lelked: nézz az égre,
vesd ki fülledtségedet és a külsőkben tájékozódva
kutasd ki belül-valód.

Mert ennyi megmaradt, mikor minden veszik,
szomorú jogod, tengereké és szeretőké,
a legbensőt kívül keresni
s meg is találni kúsza rajzolatát
a partok fodrain, vagy az égre vetülve.

LÍRAI RÉSZLET EGY VERSES ÖNÉLETRAJZBÓL

Ajkam, fogsorom elpusztul: de nem hal meg az én  nevetésem!
Homlokom, szemem kiapad: de nem hal meg az én sírásom!
Mert testrészeim mind különvalók, de nevetésem és sírásom
teljes-ugyanegy: nem a kettősségek közül származó,
hanem úgy kulcsol mindent magába, mint szigetet a kettészakadó folyó,
szűrve és szűrődve csorog át a veszendőn.
Nevetésem és sírásom nem én vagyok, ahogy a ruhám nem én vagyok,
nem-foszló ruhába az ég miattatok öltöztet engem.
Nincs semmi teljes a kezemben – tudnék szomorú lenni,
de a földön, hol a bú mindig bút fiadzik: nem akarok szomorú lenni.
El birnék fordulni a forgandótól – tudnék boldog lenni,
de  földön, hol minden élő egymást lakomázza: nem akarok boldog lenni.
Nem tudom, honnan jöttem, ahogy ti se tudjátok, honnan jöttetek,
de most itt élek a földön és veletek viszem a terhet.
Nem tudom, kívántam-e idejönni, mohóságból, vagy szánalomból,
de itt vagyok és minden részemmel vinni akarom a terhet.
Úgy jöttem ide, mint a megrakott szamár, mely nem tudja, mit cipel
és mikor elhagylak benneteket: foszlott s fénytelen leszek, int a rongy.
De nem foszlik elnevetésem és sírásom, mert örök és ugyanegy e kettő,
ápol titeket, míg ledob és összetipor engem.
S majd ha átlépitek az idő túlsó kapuját: egyetlen alakban
ott áll és köszönt titeket, mint dolga-végzett ismerős.

HAJDAN HÁRSFA VOLTÁL

Hajdan hársfa voltál, szelíd és erős,
körülölelt a levegő és lengedeztél csöndesen,
ó én kedvesem,merő hullámzás voltál, mint a víz,
álom nélkül aludtál, csordultig édes szeretettel.
Nappal a tűz érintett, éjjel a messzi fényeikkel
s úgy nyujtottad nekik magadat, hogy nem maradt rejtve semmi.
Langyos szélben lengedeztél, dús levelekkel lélegeztél,
eleven lakoma voltál, kínáltál lepkét, méhet,
dajkáltál csipog fészket, jó voltál és nem tudtad,
ringó fejedet Isten simogatta, jó voltál és nem tudtad,
álom  nélkül aludtál, ó én kedvesem.
Hajdan hársfa voltál, hajdani testedből lett e hársfaláda:
most is szeld és erős! Tartalmát hogyan óvja, félti!
Gondolj erre: jobbak vagyunk, mint amilyennek tudjuk magunkat.
Ha nyujtod felém az ajkad: ne maradjon rejtve semmiből
s ha elalszol: csillogjon az álmod, ó én kedvesem.

LÍRAI RÉSZLET EGY EPOSZBÓL: A TERMÉKENYSÉG KÍSÉRTETE ÁTHALAD EGY TÉLVÉGI ALKONYON

Rogyadozó léptekkel közeledik ő az elhamvadt völgyben, sárga árnyéka
hol összeszűkül, hol megnyúlik a talaj hullámain,
felhők fakó lobogói alatt közeledik ő a fogyó világosságban,
mint a fehér madár, melynek torkából éles hang szakadoz.
Közeledik és megszületendő gyermekit előre siratja.
Roskadozik és a tiszta szél a rezgés gyorsaságával játszik körülötte.
Halad fakón és nyomorultan, de boldognak látja minden,
meddő sötétségükből feléje nyujtóznak az érzéketlen tengerek,
fehér paloták ablakában a virágok, a talajtól rablott szomorú földben
érte nyujtják sovány kúsza ujjaikat, aprókat visítva út keresik.
Látja irigykedve a táj, meg a lég, míg roskadoz egymagában.
Körötte jajgatva szülő tavasz és üvegesen meredező felhők.

ÉJSZAKAI CSÓNAKOK

Rossz álmom volt a hét angyalról. Sürögtek, mint az orvosok
s összevonták homlokukat, amint látták az anyákat sírni.
Fölébredtem és megmosakodtam kerek kádban,
aztán halk nótával és virággal telt a napom.
S már későn jöttem le a sziklák közt, mikor nem jár senki.
És míg szederjes kígyók kanyarogtak s egy alattomos csillag ugrásra készül,
a táj tengerszéli kiugróján békén ülhetek.

Hej, csónakosok, én nem akarok békében ülni – forduljatok vissza értem!
Kik higany és ezüst álomba szőtt deszkán ültök
és lucskos rongyaitokat teregetitek egykedvű arccal:
nem akartam elkésni! Nekem is tenger a tanyám!
Kis piros fényetek alálebeg a szemhatáron
s az eres parti kövekre csorog a könnyem.

KÉT VERS EGY FÉRFIKORI DAL-SOROZATBÓL

I.
Csillagok, csillagok,
tüzek és egyben tűztartó edények,
dalolók és egyben dalok magatok!

Bennetek közös a tartály s tartalom,
egy a működés s az eszköz hiánya,
csillagok, csillagok!

Magamat magamból kiüríteném,
magamat magamból kiüríteném,
tánc volnék, mely önmagát lejti!

Én is égni akarok, mint ti,
én is mozdulatlan akarok táncolni,
csillagok, csillagok!

II.
Ki letisztítottad mivoltod pereméről
a homályos, soha el nem készülő dolgokat,
ragadd meg
amit a mag kínál, veled eggyé ötvözve
semmi előtt ki nem táruló önmagát.

Benne a vibrálás
mozdulatlan és sugárzása nem
irányul bizony
sehonnan sehova, mindent átsző, mindenhez
egyenlőn közel, végtelenszer közelebb, mint te önmagadhoz.

Körülményen kívüli láng!
Résztelenül ütemeződő láng!
Az ő keletkezetlen
mivoltában foglaltatik a nem-alvó!
A morzsolódó hegyek csak körötte dadognak!

A VÍZ ALATTI VÁROS

Kinek elporló füstje sincs – ki szomorú
süket habok közé temette minden virágát,
féli a rosszat és leveti érte a jót is:
a gyáva város! Ő éled a szivemben.

Az ég lepedője helyett
hinár élő lepedője takarja
folyton és némán mozogva, mintha ezer egér kussolna alatta.
Hinár néma zenéje, gondolható zene, melyet fül nem hall,
város hajdani zenéje, melyet hallott a fül
- immár muzsikátlan a víz alatt város.

Majd e várost is levetem, hogy semmi ne maradjon.
Hadd ússzék multam mélyén, rezgetve hinár-takaróját,
siratva virágait és hajdani zenéjét.
Sok köve, mint sovány istenek térde,
éles medencecsontja és reszelős bordája,
nem kopik tovább: egyben foglalja el a halál.
Mert e gyáva várost is odadobom: a zenék emléke sem kell.
S még a hinár borús takarója is túl-sok nekem.

S majd ha jön valaki és kérdi: mim van?
Mi az, amit gyűjtöttem e világon a nappalok és éjszakák
egyhangú gondos zörgése közepette?
Mi az, ami pazarlásra, vagy fösvénységre jogosít?
- én majd e városra mutatok. Eldobott gonosz város!
Látod: romló kövek, visszasírt virágok,
egyhangú remegés a hinár közt – ennyi a viz alatti város.
Mégis azt mondom: ez minden, amit gyűjthetsz.
Mert több nincsen sehol.

EGY SZÉP LÁNY HALÁLÁRA

Feküdj, ki szemedben a fényességgel és öledben a homállyal
és minden változót kezedben dédelgetve, mint kerek almát,
huzamosan és múlón álmodtál a létezők mozgásáról,
múló álmot álmodtál a bizonytalanról, melynek
csak szilárdsága, vagy gomolygása van, de megfejtése hiányzik.
Fejedet légbe vetetted, nézések csillagokig hatolt,
tekinteted tajtéka túl volt mindazon, mit megnevezünk.
Ha valaki visszajönne önként, vagy száműzöttként,
tudna-e megfejtést adni? De te sose faggattad önmagad,
hogy mit miért teszel, vagy gondolsz. Fény voltál, mely maga köré
hinti valóját és nem homály, mely magába süpped.
Akaratlanul mindig mások öröme voltál. Amerre jártál,
szőkeséged körül megfényesedett a levegő, lábad vonala mellett
a bútorok mozdulatlan táncra kerekedtek, fejed a párnán
annyi volt, mint trónján a király, maga mivoltában oly teljes,
hogy nézni gyönyörűség és végiggondolni félelem.
Így jöttél-mentél, bűbájosan és mélyedben rettenetesen,
függönyök hangszerek és aranyhalak lebegtek körülötted,
az öröm be nem teljesülő ígérete párolgott rólad.
Hova tüntél? Fekszel, túl minden szakadékon,
az örvénylő bizonytalant immár bizonyosra cserélted,
mely mögött ismét ott sejlik ki-tudja-milyen bizonytalanság.
DE a fejekben, szájakon, szivekben tovább is itt vagy
a fényt és árnyat cserélgető tájon, sokféleképpen és sokfelé,
míg képeidről tovább párolog a soha be nem teljesülő öröm.

HÁROM VERS EGY ÖREGKORI DAL-SOROZATBÓL

I.
A Nap emeli csigáit!
Mint búcsúzás a tűzvészes éjszakában,
zokog e közeledés.
Kár, ami fogát a holnapból vicsorítja
s nem kér, ami elsápadt.

De te víg legyél:
a változhatlanok hálója körötted
nélküled végezze dolgát.
Örülj, hogy sötétbe és fénybe váltakozva tekinthetsz
s ihatsz jó vizet.

II.
Fekete bársonynál sötétebb és fénylőbb
a pillanat, mikor a lélek
elhagyja fagyos őrhelyét és érett a gyávaságra.

Tétlenül összeroskad – aztán megindul bizonytalan deszkákon,
hol, mintha nem is maga lábán menne,
fáradság nélkül halad, mindegy, hova.

Inog a deszka-sor, recsegő és nedves az út,
ránéznek a csillagok
és ő bánatalan könnyezik, mint az alvó.

III.
Ki a reggelek illatos sűrűségét
és legtitkoltabb óráinkat ringatod,
ne vallj nekem? Tudom, tört nyílheggyel csípőben
szemérmesen bujdokolsz fájdalmaddal.

Felettünk nagy a hatalmad és jóságod!
De magad királya te se vagy. Mikor
az ellengett időket majd selymekként összegöngyölöd,
a színlelést nem tűrő előtt térdrehullsz sírva.

Ki irgalmat magad se kapsz. Hogyan kérném ezt tőled?
Inkább mosolygok, vagy elrejtem arcomat.
Lelkem, füstté vált virágom! Szétröpültél
s csak alkotód kezében tündökölsz újra.

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám

Weöres Sándor (1913-1989): Hajnal

 

Amikor a hajnal halványsága serken,

az utolsó csillag

nagy magánya int –

 

Tűnik a világló

felleg-övezetben

és ha rátekintek,

vissza nem tekint.

 

Forrás: Életünk – Irodalmi és művészeti antológia 1964. II. kötet

 

 

Weöres Sándor (1913-1989): Alkonyati táj tehenekkel

Aludni tér a kegyes égi gyermek

és rávetkőzik földre, fűre, fára.

Föllebben titkos fészkéből a pára

s a légben ringatózik, mint a csónak.

A dombhajláson tehenek legelnek,

a szarvaik az égre rajzolódnak.

Egynéhány ráúnt már a legelőre

és úgy hever az ákác lyukas árnyán,

mint faragatlan tömb. Akár a márvány.

S néha kolomp-hang hull a levegőbe.

Forrás: Válasz 2. évf. 11. sz. 1935.

Weöres Sándor (1913-1989): Románc az őrzőkről

Gyermekkoromban négy kis indát

hajtott bennem a szerelem.

Négy lányt szerettem. Ó, azóta

befalta mind a sírverem.

Kezük négyféle érintését

még most is érzi a kezem.

Mária méla, áhítatos volt,

imádkozott nagy éjeken.

Lelke vakond lett: h almokat túr

a partokon, a réteken.

Éva táncolni szeretett csak,

dalolt és sokat nevetett.

Pisla-szemű nyúl lett belőle,

futás a sorsa tánc helyett.

Márta mindig mosott-vasalt és

sütött-főzött. Csak dolgozott.

Lajhár lett: fán csingál egész nap,

kerüli szörnyen a napot.

Magda meg a fiút szerette,

mellre-simulni szeretett.

Kéktüzű, zöldgyűrűs kígyó lett,

tüskék közt férgeket követ.

Egész világ rám-fenekedhet,

hiába jönnek ellenem,

mert míg alszom, négy lelkes állat

négyfelől őrzi nyughelyem.

Nyomukat ismerem: a párnán

könny csillog minden reggelen.

Forrás: Válasz 2. évf. 11. sz. 1935.

Weöres Sándor (1913-1989): Ophelia éneke

Kökörcsin, zsálya, nefelejts,

tátogató-virág…

Egy szép leányért könnyet ejts,

egy könny nem lehet a világ.

Kis sárga házban éldegélt

- ekképp emlékszem én –

ő, meg még két vászoncseléd,

Grizelda és Helén.

Eljött a hentes és a pék,

volt nagy eszem-iszom,

fenyőpálinka volt elég,

víg élet volt, bizony!

Mind rugkapált és vihogott,

az ágy is összedült!

Kosárban csirke csipogott,

lapáton macska ült.

Meglátott ő kinn egy fiút

- ekkép hallottam én –

hítta: „Göcsörtös kinn az út,

tüdőmre, szép legény,

kapsz langallót, lopott tyúkot,

finom csigert, apám!”

Az meg csak búsan kullogott

lógó orra után.

Száz földet jártam, hasztalan…

én édes Istenem!

A legényt, kinek esze van,

azt én nem ismerem.

Forrás: Válasz 2. évf. 11. sz. 1935.