Ne vádoljatok kímélytelenséggel, ha a farsang vigadó zajában, a három a tánc forgó örvényét megállítva egy névvel, a legszomorúbb szellemek egyikét idézem föl, melyek valaha e földön szenvedtek, meghaltak és semminek sem örültek…
Mert ha vádolnátok engemet, fölmutatok e szellem arczára, és azon annyi gyász, annyi nagy vád nehezül, hogy azokra nemhogy a véges eszű gyarló ember, de talán az emberen túli hatalom sem volna képes megfelelni.
Azért engedjétek meg, hogy az éjfél szünórájában e bántó emlékezetű szellemmel foglalkozzam. Célom csupán az, hogy „hagyományaira” tegyem figyelmessé az olvasókat, annál inkább, mert azokról csak rosszalló ítéletet olvastam, s én nem vagyok e véleményen.
Csak nem rég olvastam el Ferenczi Teréz hagyományait. Azt hiszem magamról, hogy bennem a művészi hatásra a legkomolyabb emberi dolgok, az élet legmegvesztegetőbb érdekei sem bírnak befolyással. Így midőn annak idejében Ferenczi Teréz gyászsorsáról értesültem, az engemet mélyen meghatott ugyan, de egyszersmind nem gátolt abba, hogy, véletlen épen leggyöngébb verse kerülvén kezembe, ezt elítéljem s végképp elveszítsem az érdeket, összes műveit átolvasni.
Most egy antológia szerkesztésével foglalkozván, végig leveleztem, újra átolvastam, s míg egy némely kürtölt nevű költőnktől alig leltem egyet ama válogatott füzérbe fölvehetőt, Ferenczy Teréz kevés számú költeményfüzére oly virágkint tűnt föl előttem a költészet mezején, melynek saját, külön illata van, el nem vegyülő a többi ezer közt, s talán érezhetőbb a terebélyes levelű, rikítóbb színű virágok illatánál…
Ismeritek a kakukkfű illatát a kopár hegyoldalakon, sivatag mezőkön, elhagyott temetők sírhalmain. Az ember alig veszi észre e homályos, kopott ruhájú virágot, de illata oly erős benyomást gyakorol kedélyünkre, hogy önkéntelen ellágyulunk, s csak azt vesszük észre, hogy leborulva a köz-édes anyánk kebelére, a néma, sokat mondó földre, minden emberi dolgok híjába valóságáról, az élet rövidségéről és a mulandóságról gondolkozunk…
A természet lantja a virágok illatában szól hozzánk, s az emberek lírája azokhoz igen találón hasonlítható.
A hány a virág-illat, annyi a költői egyéniség. Azért ne mondjátok nekem, hogy csak a kéjre, örömre hívó rózsa illatában van költészet, hogy csak a verőfényes vidám életnézetű versek lehetnek jók,- a „siralom völgyének” hangjai, ha a kellő visszhang meg van bennük, nem kevésbé meghatók, s az erkölcsi benyomás, minden szép mű nélkülözhetetlen föladata – egyképp elérhető az öröm és bánat hangjai által.
Ugyanazon virág-illat, mely a mezőkön a földhöz vonz bennünket, mely nehéz mint a sírhant, mely az idő végtelenségéről, az élet mulandóságáról késztet bennünket gondolkozni, ugyanazon illat terjeng ama költeményeken, melyeket Ferenczy Teréz kora sírjából küldött nekünk hagyományul.
De nem mint költői egyéniségről – mert így mindamellett nem sokat mondhatnék róla – csak mint kétségtelen tehetségről, mint veszteségről akarok szólni, ki megérdemel egy könnyet mindnyájunk szeméből.
Mint egyéniség Ferenczy Teréz költészete csak úgy állhat előttünk, mint nagyjából kifaragott szobor, melynek alakja már meg van, csak a domborúnak simává idomítása hiányzik.
Értem a gondolatot, az eszmét, mely Ferenczy Teréz minden művében föltalálható; sőt látom azokban a kivitel tehetségét, mely a művészi erőnek legfőbb bizonysága, és amit a gondolat egységében ismerünk föl.
Nem tartom szerencsének a nőre magára nézve, ha nemét meghaladó szellemerővel, ama keményebb természetű, tágabb látkörű észbeli tehetséggel bír, mely a férfiak izomerejéhez való, s a nők gyöngébb alkata azt nem is szokta elviselni; de a költő magasb cél elérésére, habár a nőiség rovására is, erre csakugyan szükség van.
Azt hiszem, miképp a nőnek, hogy ily nagyobb terjedelmű szellem izgását, hogy úgy mondjam, hánykolódásait megbírja, egyszersmind szívósabb életerővel kell megajándékoztatnia – igazság szerint –, a rendkívüli nemén kívül eső szellemhez, nemén kívüli, keményebb életerő kívántatik.
Igaza lehet Mundtnak, hogy „a francia nők tagrendszeréhez férfias erőadat is járul” – a francia nőnem mutat föl legtöbb oly írónőt, kiben a szertelenebb szellem súlyának az idegek nem estek áldozatul.
Mindazt azért hoztam föl, mert azt akartam mondani, hogy írónőink közül gyedül Ferenczi Terézben födöztem föl oly szellemerőt, melynek szárnyaló ereje a férfi nemével egyenlő magaslaton áll.
Egyszerű és rövid bizonyítéka ez állításomnak, hogy Ferenczy Teréz oly eszmékkel is foglalkozott, melyek a női hivatás szűk körén terjednek.
Ezen eszmék azok, melyek foganatosítása a családkörön kívül, a kül életbe, a férfiak cselekvés teréhez tartozik; a nőké a család, a férfiaké a – társadalom bajaival küzdés.
Ferenczy Teréz elméje az emberiség, a társadalom, sőt a világ rendjérőli elmélkedés atlási terhével is foglalkozott, s fölmerészkedett ama nézetek sziklacsúcsaira, honnan csak a legerősebbek nem szédülnek le a vonzó mélységbe.
Azon költeményei, melyekben a társadalom tengeréből vett eszméket emeli gyöngyökké, sokkal nagyobb ihlettséget, lelkesedést tanúsítanak, mint azok a szerelmi epedések (melyek számára is kevesebbek), melyekben énje, egyediségének érdekei nyilatkoznak.
E pont az, mely kétségtelenné teszi rendkívüliségét, a „Kassandra”, „Bolygó tüzek”, „Életunt”, „Jephta áldozatja”, „Visegrádi hölgy”, „Példakép” – oly nyilatkozványai egy magas léleknek, mely még az egy, az ős Róma növelte hölgyben is meglepő diadal volna a női gyöngeség fölött.
Hozzáteszem még, hogy a nőnemnek ily rendkívüli példányai nagy mértékben s kitűnőleg jellemzők a hazára is,melynek levegőjéből e nagy eszmék iránti lelkesedést szítták.
Ferenczy Teréznek csak egy, éspedig lényén kívül eső hiánya volt, mit, ha a végzet betölt, úgy belőle a magyar költészet egyik legkitűnőbb csillaga lett volna.
És e hiány - az életbeli kedvező körülmények hiánya, melyek között egyfelől kedélye megtarthatta volna kellő épségét, másfelől a tehetségéhez mért és nagyobb alapú tanulmányt is megadta volna – mivel természetesen az ő nagyobb terjedelmű tehetsége nagyobb tanulmányt is igényelt volna.
Én megvallom, mindannyiszor mélyen megrendülök, midőn ama rejtélyes szomorú végzetességre gondolok, mely nemzetünkben a kiváló drámai és a rendkívülibb női tehetségeket, mint Katona, Czakó, Berényi, Iduna és Ferenczy Teréz idő előtt eltiltotta rendeltetéseik betöltésétől.
Egyébiránt én hiszem, hogy Ferenczy Teréz költeményeinek kis koszorújából mégis marad fönn egynéhány, mi örökké fog emlékeztetni bennünket arra hogy a végzet nem ok nélkül irigyelte el őt tőlünk.
Neki nincs élet, csak szenvedés- és haláltörténete. Szinte bántó ama lelki szenvedések sokasága, mely költeményeiből kiérzik.
Ő a jeles magyar szobrásznak, Ferenczynek nővére volt, kihez igen szép költeményt írt.
Az album, hol arcképe is látható, hihetőleg számos olvasónk előtt ismeretlen, azért foglaljanak helyet itt az írónő egyik barátja által a „Divatcsarnok”-ban közölt vidéki levél sorai, életírás helyett:
Szécsény május 24. Éppen most temettük el a magyar irodalom hű pártolóinak egyikét, a magasztos szellemű hölgyet – Ferenczy Terézt.
Öngyilkolással menté meg magát az élet terhétől. Halála előtti nap még együtt szemléltük az elhagyott széchényi várkert vadregényességét. Ő szótlan volt – csak halvány arcvonalmain és fájdalommal teljes szeme szilárd tekintetén vala gyanítható, hogy lelke titkon küzd… Én kérdeztem őt: miért oly elfogult, oly hallgatag? Hosszú megható tekintetet vetett reám, sóhajtott s mondá: miért vagyok oly elfogult? – Kevés idő múlva meg fogja ön érteni. Ezután az élet fölött hosszas párbeszédbe ereszkedénk. Ő ez életben elégedetlenségét nyilvánítá, mondván: nincs barátja, nincs barátnője, kinek keserveit elpanaszolhatná. Beszélt a szerelemről. Mondta, hogy ő csak egyet szeret: kitől viszontszerettetik, nyolc éve már, hogy egymástól távol vannak. Eddig életét csak a jól biztató remény tartotta fönn; de már reménye is kihalt kebléből.
Ezen kifejezései után keservesen sírt. Sírása közben e három szót a legfájdalmasabb hangon rebegte: „Ő már megnősült!”
A szerencsétlen hölgy e napon még B.-Gyarmatra ment a festészhez, arcképét levétetni szándékozván. Visszatértekor ismét találkoztam vele, akkor is hallgatag volt, s búcsúzása alkalmával különös arckifejezéssel mondá:
„Legyen boldogabb – mint én!” s kért, emlékversét őrizzem meg, ha igaz barátja vagyok. Emlékversét ezelőtt nemrég adta át nekem. Tartalmát csak most halál után értem.
Az öngyilkolási nap hajnalán, többek szeme láttára a széchényi bércek alatt tévelygett… Nap feljöttével már a szentegyházban volt, a lekész által bűneitől oldoztatott föl. Gyónása után hazament – egész nap folytonosan írt.
Estefelé kijött a szobából, és az áldozó nap sugarain merengett.
Amint a nap leáldozott, szobájába visszatért.
Néhány perc múlva tompa fegyverdurranás hangzott ki a szobából.
A lövés után atyja és nagynénje az ajtóhoz rohantak. Az ajtó zárva volt, csak betöréssel lehetett a szobába lépni. Képzelhetni, mennyire megható volt a jelenet! A szerencsétlen hölgyet a pamlag karján könyökölve, kínos arckifejezéssel, szétfoszlott hajzattal és felbontott kebellel, női pongyolában, golyó által szívén találva, lélek nélkül találták! Előtte kevés távolsága az asztalon feküdt Czakó arcképe… és jóltévő fegyver…
Amint említém, egész nap írt.
Végrendeletét írta meg. Előadja abban, miképp neki tovább élni nem lehet, nincs senki – semmi, ami őt az élethez csatolná stb. Szép gyűjteményt tartalmazó könyvtárát testvére gyermekének hagyta, 200 frot hagyott kér márvány sírkeresztre, hogy egyiket az ő sírjára, a másikat pedig forradalom alatt május 20-án elesett testvére sírjára emeljék. Ezen keresztekre az önmaga készítette sírverseket rendelé vésetni.
Kéziratait még életében Pestre küldé valakinek.
A költőnő hagyományait múlt évben „Téli csillagok” című alatt Bulcsú Károly adá ki, mint kit ezzel Ferenczy Teréz maga megbízott.
Forrás: Nővilág I. évf. 4. sz. 1857. febr. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése