Palágyi Lajos (1866-1933): A ligeti fenyvesek alatt

 

Igy kora tavasszal kijövök hozzátok,

Fenyőfák, elnézve sötét virulástok,

S hogy néztek vadakként, összedugott fővel,

A népre, mely ide unatkozni jő fel.

 

Itt, e homokbuczkán veretek gyökeret,

Ám kevély fajtátok kősziklából eredt.

Magasra születve, karmot bérczbe vágva,

S kitéptek, számüzve polgárosultságba.

 

Nem zugtok magatok-alkotta vadonban,

Mily diszes társaság sétál árnyatokban!

Elfutnátok, ah, de a földbe igézett

E kábitó zaj, fény, halk, szerény természet!

 

Más vala hozzám is: magas hegyek orma,

Nem ide süllyedve a köznapi porta.

Más világban jártam, csillagok honában,

Kemény kősziklák közt, nem e puha sárban.

 

Kősziklán szabadság várai ott állnak,

Hajh, már csak romjai, várnak, szabadságnak!

Bástyák, bajnok védők együtt dőltek mélybe,

Nem puha szolgaság pázsitos völgyébe!

 

Körül játsztak felhők, szélvészek, villámok,

Mikben szellemeknek vagyon háborgásuk.

Láttam a felhőkben hőseit a népnek,

Nem a rettenetes, hitvány csőcseléket.

 

Mint egy istenháza, száztornyu góth templom,

Álltak apáitok, ősfenyők az ormon.

Hol nappal éjhomály, s van béke viharban,

Erdő, istenünknek titkon áldozhattam!

 

… Itt idegen minden, nem ismerünk senkit,

Lelkünk rokonszenvért hasztalan eseng itt.

Ti és én – csak nézzük egymást elborongva:

Mintha valahol már találkoztunk volna.

 

És összesóhajtunk: fönn, zord Kárpátokban,

Ott voltunk szabadok, birodalmunk ott van!

Égi magasságban trónol királynője:

A szűz szép természet s bálványzó költője.

 

Most ugy találkozunk, mint szabadsághősök,

A barbár müveltség akiket legyőzött,

S rabszolgáivá tőn, örök lánczra verve,

Dicső halál helyett dicstelen életre.

 

Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 27. sz. 1904. júl. 3.

Palágyi Lajos (1866-1933): Gondolatok

  

Színváltozások

 

Mi volt, mi van, mi lesz – sohasem enyészhet.

Mindent számon tart a fenntartó végzet.

 

Hát tartsa számon végtelen időkig,

Hány alakot ölt felhő az egen,

Tenger színe hányféleképp vetődik,

Hány ránc húzódik parti szirteken.

 

És szívemen egy nap alatt

Hány szín fut végig, vágy és hangulat.

 

Kifogyhatatlan tűz

 

Nem fogyhat el a nap gyújtó heve.

Hisz szívek lángja, csillagok tüze,

A pokoli kínokban égő létnek

Minden szikrája, lángja oda száll.

 

Ő összegyűjti tüzeit az égnek

S életként osztja szét, ami halál.

 

A legfájóbb gondolat

 

Már abba is beletörődöm,

Hogy siralom az ember élete,

Még abba is, hogy mindennek e földön,

Vagy más csillagban gyász a végzete.

 

De annyi bút, gyötrelmet nézve,

Egy gondolatban meg nem nyughatom:

Hogy a teremtés végtelen egésze

Csupa ily törpe gyász és siralom.

 

Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 3. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 13.

Somlyó Zoltán: Egy drámai költeményről

 

Persze! Tanárköltő… mondják sokan, ismerjük ezt a típust, tanárköltő – az nem költő. Klasszicitás, filológia, tudományos háttér, miegymás – mondják – tanárköltő, az nem költő. De tiltakoznom kell ez ellen, minden erőmmel tiltakoznom, abból az alkalomból, hogy végigolvastam Palágyi Lajos tanár úrnak „A Hesperidák kertje” című drámai költeményét. Mert láttam már tanárokat, akik igazi magasságokba tudtak jutni a verseikben, igaz és kínkeservektől csillogó mélységekbe és tanárokat, akiknek költőiségét némi nyomasztó szárazság és citromszerű hűvösség billentette a költőietlen szürkeségbe. Sok szép verset olvastam már, de – mondjuk ki minden álszemérem nélkül – költőiséget és tanári mivoltot annyira kompromittáló versezeteket tán még soha! Nemkülönben a dráma, a drámai elem, amivel meg hivatalból kellene tisztában lennie a tanár úrnak, aki bizonyára megbuktatná azt a d8iákját, aki a drámát összetéveszti az operettel! Leszögezem azt a tényt, hogy a „Hesperidák kertjé”-ben nyoma sincs a tanárköltészetnek. Egészen más dolgokról lesz itt szó.

Egészen furcsa valami a magyar irodalom s ez az, amit nem tudnak sokan. Mert a kész irodalomtermelés nem kikészítve, alápecsételve, megmosdatva és kiöltöztetve jut az olvasó kezébe újságok és könyvek alakjában, s ekkor már többnyire mindegy, hogy igazi vagy pseudo-irodalom-e? Hiszen, ha kinyomtatták és kiadták és könyvvé eszkábálták, hát akkor csak jó és irodalom! Mert ha nem, akkor mi különbség – ugyebár? – az író és a nem író között, akkor miért nem írnak verset a cserzővargák és miért nem megy suszternek az író?...

Hát azért nem, mert bolond volna, hogyha menne. Mert ahhoz tudni kell, de az illető úr, az a bizonyos, egyszer régen, húsz évvel ezelőtt írt valamit, és miután értett valamelyik kiadó megkörnyékezéséhez, pénzt pedig nem ért, hát kiadták az első írását. És azóta író lett, minden évben kiad egy könyvet és minden évben akad kiadó, aki a könyvet kinyomatja és a közönség asztalára hányja. (És itt nem csupán Palágyi Lajosról beszélek, hanem másokról is.) Ezek azok, akik az írni tudást összetévesztik az adminisztrálni tudással és azért gyanús minden olyan író, aki nagyon ét az önadminisztráláshoz. És ebben nemcsak ők a hibásak, hanem és főként a kiadók, akik az írónak életadói és hóhérai is, de ezekkel a hatalmasságukkal bűnösen visszaélnek. Ebből következik, hogy Palágyi a tanítás után a Margit-körút kényelmes lakásába, vagy a Bimbó utcai kies villájába vonulhat vissza, hogy kehes és idétlenül kendőzött múzsájának áldozzon, míg kiadókkal nem barátkozó, megalázkodni nem tudó, igazi tehetségek jó meleg lüszterkabátban lődörögnek a téli éjszakán, a körúton és esetleg másodnapja nem ettek már meleget. És az ötven éves költő urak zsöllyékben ülnek és ilyeneket írnak: „Csak menj oda. Nyílnak a kelyhek, számodra, te csalfa bujár. Menj vígan utadra. A dermedt virág üde csókokat vár… Vagy: „Megtisztitád honi földed gonosz szörnyek sergitől, a hű dórok ünnepelnek, a rapszódok hőse lől.” Vagy: „Mit nem eszel ki esztelen merényed!”

Valóban „merény”, jól mondja a „költő”; merény ez a könyv minden ellen, amit józan és becsületes ésszel drámának és költeménynek szoktak nevezni. Megengedem, hogy a téma nagyon megfoghatta a tanár urat, a tanár úr azonban – bocsánatot kérek, tanár úr – egyáltalán nem tudta megfogni a témát. De alapjában megfoghatatlan is az, hogy meglett emberek milyen infantilis bájjal szaglálódnak az irodalom körül és drámai versbe szedik azt, hogy Atlas atyánk, megunva földtartói hivatalát, lependeríti válláról a földgömböt, átadja Herakles atyának, maga pedig bemegy a Hesperidák kertjébe, aranyalmáért. Erősen drámai pillanat az, csak éppen, hogy viccnek tűnik ezeken a verseken át, mintha Atlas helyett egy napszámos állna itt, aki napi bért kapna azért, hogy papírmaséból való földgömböt cipel a Dob utcába, kisiparosok otromba reklámjaival tele…

Forrás: Renaissance 1. évf. 14. sz. 1910. nov. 25.

Palágyi Lajos: Anyámhoz

kép: Pietro Annigoni rajza

Az emberek közt bujdokoltam

Epedve egy igazi szívért,

Ki velem tart a küzdelemben,

Ki szeret, becsül, megért.

S ím, szegett szárnnyal hazatértem,

Mint nyomorult hajótörött,

S itt enyhülést, vigaszt találok

Két ölelő karod között.

Ó, én bohó! miért is kellett

Bujdosnom egy hű szív után?

Hisz értem élt, velem vívódott

A te hű szíved, jó anyám!

Te ismerted e tiszta keblet,

Megérted büszke lelkemet;

Téged soha más nem vezérel,

Mint igaz, örök szeretet.

Te tudod, mily eszmékkel mentem

A pártos nagyvilágba ki,

Hitedet meg nem ingathatják

Ármányos ajkak vádjai.

Bár emberek közt sárba tiprott

Mellőzés gúny és bántalom;

Egy vádoló, egy sújtó hang sem

Fakad mosolygó ajkadon.

Szememen át szívembe nézesz,

Nem látsz egyetlen foltot ott,

S e csüggedt lelket nyájas szókkal,

Hő csókkal megvigasztalod.

Palágyi Lajos (1866-1933): Petőfi szobra előtt (1885)

Az emberek elől ide menekültem.

Ide, hol a költő mintegy idvezülten

Néz a magas mennybe.

Oh, dicső dalnoka rég letünt világnak,

Oh, szent vértanuja hitnek, szabadságnak,

Nézz le a szivembe!

Nézz le a szivembe, a szivem mélyébe,

Szellemed lángjával a kietlen éjbe,

Gyújts világosságot

S melyet rég eloltott ádáz vész viharja,

Szemed pillantása éleszsze fel újra

Azt az égi lángot!

Hitem szentegyháza álljon újra épen.

Tündököljön benne szent oltáraképen

Fényes ideálom,

Kétkedésnek ölyve, gond nyomasztó súlya,

Kishitüség köde, csüggedés borúja

Szivemből  elszálljon!

Tudjam e világi, hiú zajt feledni,

Tudjak igazért és szentért lelkesedni,

Ahogy tudtam régen;

Ne csüngjön a lelkem e múló varázson,

E szem-kápráztató, csalfa csillogáson,

Fényes semmiségen.

Gyönge lelkek gúnyja, hatalmasok karja,

Sorsnak üldözése, végzet zord viharja

Lángomat csak szitsa,

Szivemet az élvek sebes forgatagja,

Mely a gyenge embert magával ragadja,

El ne tántoritsa!

El ne tántoritson ha reám tör bármi,

Tudjak szabadságért bátran sikra szállni,

Ha majd üt az óra,

Amikor ki kell majd rohannunk a multért,

Az elgázolt, tiprott, dicsőült multunkért,

Véres bosszulóra!

Akkor, hadd törjek én, mint te a halálba,

Rohanjak a vészbe mellemet kitárva,

Zászlóval kezembe!

Óh, dicső dalnoka rég letünt világnak,

Óh, szent vértanuja, hitnek, szabadságnak,

Önts erőt szivembe.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Palágyi Lajos: Szederfánk

Lombritkító ősz szállt alá a tájra

És piros-sárgán hullt a falevél.

De ellentállott kertünk szederfája,

Sűrű, zöld lombját bárhogy tépte szél.

Csodálva néztük virradatkor ébren,

Hogy áll még zölden, bár dérrel tele,

A fojtó ködben, nyirkos, hideg légben

Az éjszakát kibírta levele.

Erős, daczos fa, tűrj, az éjnek vége,

Közelg a nap már, önti sugarát,

Hogy felüdítsen, azért jön az égre

S zöldelsz még egy-két őszi napon át.

S ím jött a nap... A fára hull sugára,

Ezer levél megborzong kéjesen,

Átjárja mindet édes, meleg árja,

Zizeg, rezeg, pompázik fényesen.

De haj, a dér s a jég már odafagyva

S már áthatolt zöldjén a dermedés,

Napfény életre már nem csókolgatja,

Utolsó álma ez az ébredés.

A ráfagyott jég hirtelen megolvad,

Megroppan, míg gyönyörtől ittasul.

A nap letörte... Sűrű lomb te, hol vagy?

Az egész dísz egyszerre földre hull.

Lehullott lomb, irigyen nézem véged

Mindvégig zölden álltál, díszesen,

A pusztulás egyszerre sujtott téged

S egy fényes sugár ölt meg hirtelen.

(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)