Igy kora tavasszal kijövök hozzátok,
Fenyőfák, elnézve sötét virulástok,
S hogy néztek vadakként, összedugott fővel,
A népre, mely ide unatkozni jő fel.
Itt, e homokbuczkán veretek gyökeret,
Ám kevély fajtátok kősziklából eredt.
Magasra születve, karmot bérczbe vágva,
S kitéptek, számüzve polgárosultságba.
Nem zugtok magatok-alkotta vadonban,
Mily diszes társaság sétál árnyatokban!
Elfutnátok, ah, de a földbe igézett
E kábitó zaj, fény, halk, szerény természet!
Más vala hozzám is: magas hegyek orma,
Nem ide süllyedve a köznapi porta.
Más világban jártam, csillagok honában,
Kemény kősziklák közt, nem e puha sárban.
Kősziklán szabadság várai ott állnak,
Hajh, már csak romjai, várnak, szabadságnak!
Bástyák, bajnok védők együtt dőltek mélybe,
Nem puha szolgaság pázsitos völgyébe!
Körül játsztak felhők, szélvészek, villámok,
Mikben szellemeknek vagyon háborgásuk.
Láttam a felhőkben hőseit a népnek,
Nem a rettenetes, hitvány csőcseléket.
Mint egy istenháza, száztornyu góth templom,
Álltak apáitok, ősfenyők az ormon.
Hol nappal éjhomály, s van béke viharban,
Erdő, istenünknek titkon áldozhattam!
… Itt idegen minden, nem ismerünk senkit,
Lelkünk rokonszenvért hasztalan eseng itt.
Ti és én – csak nézzük egymást elborongva:
Mintha valahol már találkoztunk volna.
És összesóhajtunk: fönn, zord Kárpátokban,
Ott voltunk szabadok, birodalmunk ott van!
Égi magasságban trónol királynője:
A szűz szép természet s bálványzó költője.
Most ugy találkozunk, mint szabadsághősök,
A barbár müveltség akiket legyőzött,
S rabszolgáivá tőn, örök lánczra verve,
Dicső halál helyett dicstelen életre.
Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 27. sz. 1904. júl. 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése