Mór és Lőrincz
Az öreg Tóth Lőrincz, aki a negyvenes években híres fiatal poéta és nevezetes világfi volt, levelet írt Jókainak, amelyen ez a divatos cím ékeskedett:
Tek. Jókai Mór úrnak.
Jókait akkor még nagyon felbosszantotta ez a levél, s rögtön felelt Tóth Lőrincnek, megírván, hogy régi magyar nemes ember ő, nem pedig szerecsen, senki őt Mór-nak ne titulázza. „Ne sajnáld tőlem azt az ic-et a nevem végén!” – mondta, a borítékra pedig szép kalligráfiával ezt a címet írta fel:
Tek. Tóth Lőr úrnak.
*
Jókai szerkesztő-definicziója. Jókai, aki különben az esztergályosságot tanulta, s nem egyszer dicsekedve mondta a feleségének, hogy ha író nem volna, a keze munkájával is el bírná tartani a családját, mint nagy politikai vállalatok névleges szerkesztője, gyakran érezte a felelősség töviseit.
Jókai egyszer a maga szerkesztői definícióját körülbelül így fogalmazta meg munkatársai előtt:
- Annyi közöm van nékem tihozzátok, mint a fűszeres bolt elé címerül pingált vadembernek: hozzá tartozik ugyan a bolthoz az is, de se a bolt nem az övé, se ő a boltban nincsen soha.
*
Jókai pénzt csinál. Egyszer a Révai-féle könyvkereskedésben találja Jókait egy író, amint íróasztalnál ül, tollal a kezében.
- Mit csinálsz, Móric bácsi?
- Pénzt – felelte kurtán.
- Taníts meg engem is, Móric bácsi.
- No, azt ugyan ne tanuld meg tőlem, - s mutatta hamiskás mosollyal, hogy váltókat ír alá, úgy csinálja a pénzt.
*
Jókai nótája. Visi Imrének volt egyszer párbaja, párbaj után pedig áldomást ittak, hol a segédeken kívül ott volt Jókai Mór, Hegedűs Sándor, Frecskay János és Odry Lehel. A vacsoránál, engedve Jókai kérésének, Odry dalra gyújtott. Egyszer csak azt mondja neki Jókai: - „Mind szép ez öcsém, de hát tudod-e az én nótámat?” s megmondta Odrynak, melyik az ő nótája. Odry legnagyobb sajnálatára kénytelen volt kijelenteni, hogy ezt a nótát ő nem tudja. „Megálljatok – mond Jókai -, majd eldalolom hát én.” És akkor aztán, mint ő maga mondá, kiált a pódiumra s szívhez szóló, érces hangon elénekelte ezt a nótát:
„Korcsmárosné, nekem halat süssék kend,
Az asztalra citronyos bort tegyék kend,
Az ajtóba istrázsát állitsék kend,
Ha madár jő, hiradással legyék kend.”
Jókai és Arany. Jókait Arany Jánoshoz gyöngéd barátság fűzte. Nem volt az olyan meleg, mint Petőfi és Arany barátsága, de felhőtlen és sírig tartó. Csakhogy nagyon ritkán látogatták meg egymást: huszonöt év alatt kétszer vizitelt Jókai Aranynál. Egyszer meglátogatta Aranyt nagykőrösi tanár korában. Arany azzal a biztatással csalta el Kőrösre, hogy az ő kis leánya, Juliska, az „Örmény és családja” című humorisztikus novellájából vígjátékot csinált, és azt maga el is játssza. Jókait elragadta a szép kis Juliska előadása. Az ötféle szerepet, mely a darabban van, oly kedvesen játszotta, hogy megenni való volt. Különösen a vén Gergucot, a maga rácos kiejtésével, aki a Mincukát „arányus leányum”-nak szólítja. Attól fogva, ha összejött Arannyal, nem is kérdezte másképpen, mint hogy: „mit csinál a szép kis Mincucka?” Másodszori látogatása huszonöt év múlva történt, mikor Arany megírta „Toldi szerelmé”-t. Jókai fölkereste üdvözlő levelével, melyre Arany kedvesen válaszolt, beszélt benne Jókainak a múzsákhoz való viszonyáról s hogy előbb megőszül a parókája, mint annak vége lesz. Jókai azután a Petőfi-Társaság tisztelgő küldöttségét vezette hozzá. Amint benyitott az ajtaján, ott állt előtte megint az „arányus leányum”, a szép Mincucka. De nem ő volt atz, hanem a „kis idegen”, a szép Juliska leánya. Minden dikció kiment a fejéből, nem tudott Aranynak semmiféle felköszöntőt mondani.
- Látod - mondta neki -, olyan régen nem láttuk egymást, hogy még azt sem tudod, hogy már csakugyan megőszült a parókám is.
Arany mosolygott.
- Azért írtam a levelemben a parókádról, mert tudtam, hogy így hiúságból nem adod ki az újságban.
Jókai, mint kertész
A Sváb-hegyen, mint minden ember tudja, kis kertje van Jókainak, abban dolgozgatott az öreg úr a nyáron, fáradhatatlan buzgósággal, valóságos lelkesedéssel.
Értett a szőlőműveléshez nagyon. Hogy a filoxéra miért van, mit csinál, mitől fél, mire haragszik, mitől pusztul el, sokat tanulmányozgatta, sokat kísérletezett ezen a téren. Hogy ez a venyige
milyen földet kíván, milyen időjárást, mennyi napsugarat, milyen karót, ez a szőlő milyen faj, milyennek a rokona, hogyan kell kezelni, a peronoszpórának miféle gyilkoló szerszám kell, ez vagy amaz a kés vagy kémiai szer vezet-e jobban a célhoz: a nagy botanikus tudta kitűnően.
És dolgozgatott a szőlőjén, a kertjén fáradhatatlan buzgósággal, valóságos lelkesedéssel. A szerelme: a botanika. Széles szalmakalappal a geniális fején munkálkodott az ő szeretetjeinek a jóvoltára, nyesegetett, öntözött, kaszált, oltott, szóval kertészkedett. És ha olyankor meglátogatták, annyi tudással beszélt, a nagy tudományról, a botanikáról, hogy okvetlenül megbámulta az ember, annyi jósággal, kedvességgel diskurált, hogy okvetlenül megszerette őt vendége. Ő beszélt, fáradhatatlanul, alaposan a filoxéráról és megkínált egy pohár borral.
Jókai rokonai
A következőkben Jókai Mór legközelebbi rokonait soroljuk fel Feszty Árpádék, Hegedűs Sándorék és Ihász Lajosék családjain kívül:
Jókay Sándor posta- és távíró-felügyelő és Jókay János postai ellenőr a nagy halottnak unokaöccsei és gyámfiai. Sándornak nyolc gyermeke van: Miklós, Zoltán, Sándor, Károly, Árpád, Júlia (férjezett Szilágyi G. Miklósné), Márta, Margit. Ez a család a Városmajor-utca 11. számú saját házában lakik. Jókay Jánosnak nincsenek gyermekei.
Van még egy Jókay János, aki teljesen a nagy költő hasonmása; gazdag ember, most halt meg a felesége. A Gólya-utca 12. szám alatt lakik.
A Jókay név tehát egyedül Jókay Sándor gyermekei révén marad fenn. Mindhárom Jókay református vallású, komáromiak, feleségeik katolikusok. Jókayék azért írják y-nal a nevüket, hogy az ősi Jókayaktól való leszármazásukat dokumentálják.
Jókai és a kiadói
A szabadságharc után Jókai is bujdokolt és álnév alatt írta már akkor is közkedveltségű regényeit. Az ötvenes évek elején a „Sajó” álnév mögött rejtőzött Jókai, nehogy a cs. kir. rendőrség nyomába jusson.
Ekkor jelent meg az „Egy bujdosó naplója” és „Csataképek” Geibel Ármin kiadásában. Az olvasóközönség felismerte „Sajóban” Jókait és nagy mohósággal leste műveit. Csak a cs. kir. rendőrség nem sejtette ez álnév alatt az „Esti Lapok” szerkesztőjét, mert különben nem hagyta volna szabadlábon.
Nehány év múlva, amikor az üldözések véget értek, bujdosó íróink ismét saját nevükkel léptek a nyilvánosság elé. Jókai is levetette akkor a „Sajó” nevet. Ez idő tájt látott napvilágot a „Törökvilág Magyarországon”.
A mű elkészülvén, a költő kiadót keresett, de minden fáradozása sikertelen maradt, mert az öreg Hartleben könyvárus, aki 1847-ben a Hétköznapokért 300 forint tiszteletdíjat adott, már ekkor hallani nem akart a magyar irodalomról, Bécs felé kacsintgatott, Emich Gusztáv pedig politikai okokból félt összeköttetésbe lépni Jókaival.
Heckenast Gusztáv, Jósika Miklós báró műveinek kiadója szintén nem vállalkozott Jókai regényeinek kiadására.
A többi könyvárusok: Edelmanné, később Lauffer és Stolp, Eggenberger stb. leginkább külföldön megjelent tiltott könyvek behozatalára gondoltak, ami ez idő tájt biztos jövedelem volt, míg az új művek kiadása, még a legjobb nevű íróé is mindig kockáztatással járt. Jókai tehát ezeknél is sikertelenül kopogtatott.
Még egy könyvárus volt akkor a Szervita-tér és Kiskorona-utca szögletén, Müller Gyula, akinek naptára nagy népszerűségnek örvendett akkor tájban.
Müller Gyula a nagy naptáron kívül kiadója volt Beöthy László, Dobsa Lajos és Degré Alajos műveinek is, s egyike a legkevésbé önző kiadóknak.
Valami fényes tiszteletdíjat ő nem fizetett ugyan az íróknak, de sohasem fordult hozzá egyikük sem hiába, ha műveik kiadásáról, sőt még ha előlegezésről volt is szó.
Mi volt tehát természetesebb ily körülmények között, mint az, hogy Jókai is a fiatalabb írók kiadójához, Müller Gyulához fordult.
Nemsokára ezután megjelent a „Törökvilág Magyarországon”, mégpedig elég csinos kiállításban az akkori viszonyokhoz képest.
Nem is volt többször baja Jókainak kiadókereséssel.
Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 20. sz. 1904. máj. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése