Menned kell messze, messze innen,
És engem itt hagysz egyedül,
Hogy álmodozzam egymagamban
A vesztett üdvösség felül…
Majd hogyha már te nem leszel honn
És én hozzátok elmegyek,
Az asztalnál egy hely üres lesz
Én mellettem a te helyed,
Tudom, hogy minden ajtónyilás
Szivembe hajtja majd a vért,
És várlak oktalan reménnyel:
Tán megjött már? tán visszatért?...
Aztán kimegyek majd a kertbe,
Hol együtt jártunk annyiszor,
S az érted titkon hulló könnyet
Fölissza majd az úti port…
Menj hát! – és hogyha visszanézve
Egy árnyat látsz magad megett,
Tudd meg, az én bús lelkem az, mely
Mindig, örökre hűn követ.
Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 24. sz. 1904. jún. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése