Jókai egykori háza Budapesten, a Külső stáczió-utczában
Megboldogult Rudolf trónörökösünk esküvője alkalmából 1881-ben a magyar képviselőház küldöttséget menesztett Bécsbe, mely küldöttségnek Jókai Mór és én is tagja voltam.
A véletlen úgy hozta magával, hogy a küldöttség legidősb az író és legifjabb a költő tagja, mármint Jókai és én, nemcsak hogy egy szállodában, hanem a nagy lakásszűke folytán a negyedik emeleten két egymás melletti kis szobába kerültünk össze, de sőt, mint jó szomszédok, közös kocsit is béreltünk az ünnepélyek tartamára.
Az ünnepélyek zaja közt e szomszédságból kifolyólag láttam csak, hogy valójában mennyire nem irigylésre méltó dolga van egy írónak, a költő sorsával szemben, mert míg a költő csak akkor költ, mikor neki tetszik, s addig, míg van mit, vagy miből, az igazi írónak addig kell írnia, míg csak egy haja szála marad, szóval míg él, - vagy míg azt is kitépik. Ugyanis, ha az ünnepélyekről együtt jó késő hazajöttünk, én lefeküdtem s csak álmomban folytatám a költészet másnemű mesterségét, költém, szőttem álmomban tovább másnapra szóló kalandos terveim; míg Móricz bátyám – az író – egész éjjelen át járt, ült, írt, dolgozott, lapja a „Nemzet” részére, faragva a tudósításokat, vagy diktálta az ünnepélyek eseményeit a kis szobájában tucatszámra gyülekezett magyar lapok reporterjeinek.
Ez ünnepélyességek egyik napján 10 órára volt kitűzve a nagy udvari estély kezdete.
Én már pont 8 órakor ezüst és aranyosan ki voltam nyalva, hej, ilyenkor ha az ember késik, s amellett még fiatal, sokat mulaszthat!
Kollegám is talán, ha mindjárt nem is a parókája, de azért ifjú szíve alatt még akkor így érezhetett, mert ő is kicsípte már 8 órára magát, s a szeme épp oly hévvel látszott szikrázni, mint az enyém.
Jókai Mór anyja
Jaj, de hát író volt a jó szomszéd, s ott nyüzsgött körötte éjjel-nappal a reporter-had, kik már előre meg akarták Budapestre táviratozni, hogy kit szólított meg az estélyen s kivel mit beszélt az ország legelső, legszebb, legifjabb asszonya!? Szóval ott ültek az ifjú-öreg kicsípett nyalka legény nyakán, kiktől nem volt szabadulás.
Én már vagy tízszer benyitottam hozzá, hogy már ideje az indulásnak; szeretett volna ő is vendégkoszorút cserélni, de hát mindig akadt egy s újból egy tollas levente, ki útját állta.
Így tűkön állva múlt az idő, s már tízre járt a Szent István tornyán az óramutató, midőn végre türelmet vesztve ott hagytam az ifjú-öreg urat azzal, hogy én indulok s érte a közös kocsit ismét hazaküldöm. Éppen leértem a negyedik emeletről, a kocsi előáll, - be akarok ülni, - de zajt, rohamlépéseket, kardcsörtetést hallok, - visszapillantok, s egy daliás levente bontakozik ki a fekete fecskefarkos denevérhad gyűrűjéből, majd élükre kerül, szaladás, roham, végül egy ugrás be a kocsiba, én utána, becsapom az ajtót, s az ablakon kikiáltok a kocsisnak: „Vorwärts fahrn, schnell wie möglich in die Burg!”
A kocsi megindul, az estély meg volt mentve!
Ámde a nagy öröm kissé korai volt!
Ugyanis midőn már biztonságban éreztem magam, részvéttel tekintek az öreg-ifjú úrra, hogy valjon helyreállt-e lélegzete, s hogy valjon nem-e húztak le róla szökése alatt valamit, s főleg, hogy meg bírta-e menteni parókáját?
A paróka tényleg megvolt, ott bóbiskolt az ifjú úrnak feje búbján, de a paróka hegyében ült valami idegenszerű, mit a sötétségben nem bírtam mindjárt tisztán kivenni, vöröset is, kéket is játszott, s valami fityegni látszott le annak közepéről, csak mikorra kocsink egy gázlámpát igyekezett rohammal elkerülni, hűl el bennem a vér, mert láttam, tudtam, éreztem annak következményét, hogy veszve vagyunk, t. i. a legnagyobb-szerű udvari estély. – Az Istenért – kiáltám -, bátyám, mi van a fejeden?
„Hát mi, a kucsmám!” – Egyúttal fövegéhez kap, leemeli, megtapogatja, reátekint.
„Az áldóját neki, hisz ez a hálósipkám! Teremtette annak a…”
Jókai Mór 1885-en
Mit volt mit tenni, vissza kellett fordulnunk. A szállóhoz értünk, a borzalmat öröm váltá fel, mert a visszamaradt vészmadarak ezen eshetőségre nem számítván, rövid időre szétrepültek, s egy se állta újból utunkat, nyugodtan cserélhette fel tehát hálósipkáját, s nyomhatá fejébe igaz magyar kucsmáját.
Jókai Külső stáczió-utczai házának udvara
Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 20. sz. 1904. máj. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése