Delmasék suttogva tanácskoznak, mit vegyenek két kis fiuknak karácsonyi ajándékul. Gaston, a hétéves kis betyár meghallotta ezt a szőnyegajtón keresztül és futott kilencéves bátyjához (aki hasonló veszedelmes apache), hogy elmondja neki az újságot. A két gyerek szintén tanácsot tartott. Hát nem csak a kis Jézuska, de még az apa és mama is hoznak ajándékot? Ez már pompás karácsony lesz!
Az idősebb apache – Octavenak – hirtelen egy zseniális ötlete támadt.
- Te, Gaston – ha apák is vesznek ajándékot, akkor vegyenek azt, amit mi akarunk.
- Igaz – véli a kis Gaston -, csakhogy én még nem tudom, mit szeretnék.
- Ne búsulj ezen. Majd kiválasztjuk magunk.
Aztán küldöttséget alakítottak magukból és mentek deputációba a szüleik elé.
Természetesen Octave volt a szónok. Egy kicsit nehezen ejtette ki az s és az r betűket, de azért egész művészettel fejtette ki jövetelük célját, mármint azon kemény elhatározásunkat, hogy ők is apával akarnak menni a vásárra.
Delmas és Delmasné nagyon nyájasan fogadták a deputációt, amelynek erélyes és határozott fellépése folytán siettek megadni a követelményeket.
Azután útra keltek.
Delmas vezette kézen fogva a két gyereket, míg a felesége mosolyogva nézett utánuk.
*
Nagy pelyhekben hullott a hó és a nagy boulevardok mentén felállított sátorok közt tolongó népség miatt lehetetlen volt azt elseperni.
A két kicsi párisi gaminnek ritkán volt alkalma ennyi havat látni. Mulattatta őket a bokáig érő puha hómező, vígan kapkodtak kis kezükkel a szállongó hópihék után s kacagásuk csak a sátrak között szűnt meg.
Minden bódé előtt megállították apjukat s tágra nyitott szemekkel nézték, csodálták a kirakott játékszereket.
Az apjuk folyton kérdezte, mit kívánnának, de a fiúk nem tudtak megegyezni.
Octave erőnek erejével egy regiment katonát akart s Gaston ebbe bele is egyezett volna, de oly feltétel mellett, hogy a regimentnek legyen parancsnoka is.
- Hát én nem az leszek? – kiáltott büszkén a nagyobbik fia.
- Eh, mit tudsz te ahhoz! Te még nem voltál katona!
- De az leszek, ha apa megveszi azt a szép huszáregyenruhát.
- Ne vegye meg apa, inkább vegyük meg azt a szép hintalovat!
És ez így tartott az egész nagykörúton át. A két fiú sohasem tudott egyezségre jutni.
Megálltak minden bódé előtt. Mindenikben kiválasztották a szívük vágyának megfelelő dolgokat, de az egyezség csak nem jött létre mégse, és az apa kacagva vezette a két vitatkozó kisfiút a sátorok között. Egyiket egy csillogó kard, másikat egy nagy pojáca, itt egy berendezett istálló, amott egy egész babaszoba állította meg őket. Mindenfelől csillogtak feléjük a szebbnél-szebb játékszerek, de a nagy választékból nem tudtak választani.
Már lent jártak a Bastillenél és még nem volt semmi vásárlásuk.
És a hó hullott folyton sűrű nagy pelyhekben…
A Bastille-szobor alatt Gaston figyelmét rettenetesen megragadta egy elől-hátul púpos, cifra ruhát nagy bábu.
Mindenáron meg akarta vetetni, de Octava nem ügyelt rá.
Ő egy még nagyobb babát nézett, aki ott állt az utcasarkon, rongyos cipőben, vékony ruhában, dideregve és ámuló szemekkel nézve a bódék kirakatait. Szemeiből sugárzott az éhség s a mondhatatlan vágy a kirakott játékszerek és nyalánkságok után.
Octave egy darabig nézte a didergő gyereket, aztán az öccséhez fordulva kérdezte:
- Hát miért nem akarod, hogy apa nekünk egy ezredet vegyen?
- Mi csak ketten vagyunk – felel büszkén a kis Gaston -, és én nem akarok közkatona lenni!
- Hát vegyünk egy közkatonát. Apa, nézd, az a kisfiú fázik, talán eladó, vedd meg nekünk közkatonának!
Gaston is odanézett s a szeme felragyogott, mikor meglátta az ő leendő közlegényét. Aztán ösztönszerűleg kérték az apjukat, ne vegyen nekik más játékot, csak azt a kicsi, ínséges gyereket, hogy hárman legyenek, s hogy az a szegény kisfiú ne fázzék.
Delmas is szemügyre vette azt a kisgyereket, akinek dermedt, kékre fagyott kis kezében néhány esti lapot lengetett a szellő s a szíve megesett az apróság sovány, a hidegtől piros mosolygó arcán. Egy kicsi gyerek, aki feneketlen nyomorában mosolyog s mulat a játékszerek látásnál, amik bizonnyal sohasem lesznek az övéi.
Egy pillanat alatt átcikázott a fején, a nagy gondolkozó Hugo Victor mondása: „ha én a jó Isten volnék, nem engedném, hogy szárnyatörött kis madár és zokogó kis gyerek legyen a világon.”
A kis fiai húzták-vonták, de mire megindultak, a kis utcagyerek már lefutott a járda melletti gesztenyesütő auvergneathoz s egész otthonosan a forró gesztenyék fölé tartotta dermedt két kis kezét és mire Delmasék utolérték, már a második forró gesztenyét majszolta.
- Hogy hívnak, kispajtás? – kérdé Delmas a gyerektől, aki a pompás prémes ruhákba öltözött úr és gyermekei láttára egy kicsit megszeppent:
- P’tiot! (petit, kicsi) – felet riadva a gyerek.
- Hol laktok?
Ekkor az öreg gesztenyesütő vette át a magyarázatot:
- Az én lakóm, gróf úr!
- Hát maga ismer engem?
- Két év előtt én hordtam a gróf úrhoz a szenet és fát -, de az üzletem rosszul ment, ezért lettem gesztenyesütő. Ez a kis süvölvény, mely csak úgy került hozzám, - senki sem tudja – ő legkevésbé – honnan jött, mi a neve. Szolgálatot jött hozzám keresni ez a morzsa, csipet kölyök. Én felfogadtam lakómnak. A rendőrség keresteti a szüleit egy év óta, de nem jelentkezik senki.
A gróf megindulva hallgatta az öreg beszédét:
- S azóta maga tartja el?
- Fouchtra! – felelt az öreg az ő honi jargonjában-, jó vér van a tacskóban, eltartja az magamagát. Nincs olyan este, hogy haza ne hozna egy-két frankot az eladott újságaiból. Ha összeszámítanánk, talán inkább én tartoznék neki, mint ő nekem.
Ezalatt Octava úr már nyélbe ütötte a dolgot. Egyszerűen megkérdezte P’tiotot:
- Akarsz-e katona lenni?
P’tiot ragyogó arccal nyújtotta vörös kis kezét:
- Most mindjárt?
- Rögtön! – dörögte Octave úr, aki már ezredesnek érezte magát.
- Hol van a kaszárnyám?
- Majd megmondja papa! – Apuskám, már én besoroztam a közlegényünket!
*
Az öreg Auvergneat-tal is hamar meg lett az egyezség. Delmas grófnak rövidesen sikerült Octave ezredest, Gaston kapitányt és P’tiot közlegényt felpakolni egy arra tévedt fiakerbe s robogtak hazafelé, i gaz, hogy nagy stációkkal, mert grófnak három, négyszer is akadt dolga. De ez nem untatta a három főnyi hadsereget és mire az Etoilehoz értek, már oly jó barátok lettek, hogy a közlegény is tegezte az obersterét, ígérvén neki a leglelkiismeretesebb subordinatiot.
Az avanue Kleber-palota lépcsőin riadó lármával vezette föl a két főtiszt a közlegényt, akinek egy kicsit szorult a szíve „a kaszárnya” Pazar világítású, déli növényekkel telt ékes korridorjában, - de azért csak ment vezérei között – egyenesen a gyermekszobába.
Ott a közlegényt átöltöztette két asszonyszemély – a Gaston ruhájába. Mintha csak neki szabták volna. Alig készült el a toalett, belépett Delmasné. A két főtiszt rangjukhoz illő rivalgással mutatta be a regimentet – a közlegényt, és míg a szép asszony nyájas mosollyal simogatja akis kóbor gyerek arcát, Gaston kapitány módot lel arra, hogy az anyja nyakába cimpelközve, indiszkréten megkérdezze:
- Mama, volt-e már itt a kis Jézuska?
- Nem, kicsim, de üzente, hogy jönni fog. Addig jertek uzsonnálni.
És vitte a gyerekeket magával.
A dúsan fölterített asztal előtt a kis közlegény szíve kezdett újra remegni. Ő a kaszárnyát nem ilyennek képzelte. De megkóstolta a csokoládét s a vajas kenyérszeleteket, kezdett eloszlani lelke előtt az öreg Gache papa – a gesztenyesütő – főtt krumpliból álló vacsorája.
Lassan-lassan belemelegedett új légkörébe. Kapitánya, ezredese nem szűntek meg kínálni a sok minden jóval és az a szép asszony neki is juttatott hol egy nyájas szót, hol egy szerető simogatást.
Az ő kicsi szíve már elszokott e kényeztetésektől s most egyszerre úgy érezte, mintha valami melegség olvasztaná annak a jegét…
E percben csengettyű hangja szólalt meg, - a gyermekek leugrottak székeikről és rohantak a nagy terem feltáruló ajtaja felé…
Tündérországba való kép volt az, ami elébük tárult. Óriás, minden csillogó, ragyogó csecsebecsével megrakott fenyőfa alatt ott hevert minden, amit gyerek álmodhat magának.
Nem egy, de két regiment katona, tüzérség és lovasság… fényes kardok… ragyogó, a fa ágán elől-hátul púpos pojácák, ringva rengő faparipák… tündérkertje a játékos gyermekeknek.
A szülék mosolyogva nézték a berobogó gyerekhadat, de Octave és Gaston is szájtátva maradt a Pazar fény előtt:
- Hát a kis Jézuska kitalálta minden vágyunkat, - a Jézuska elhozta, amikről ők lemondtak…
… P’tiot ott maradt az ajtóban. Ő még ily ragyogó pompát nem látott.
Először megriadt. Jobb keze mutatóujját a szájába dugva meredt a karácsonyfára. Össze-vissza csodálta az egészet s mikor fent a legfelsőbb gally tetején meglátta a lebegő porcelán angyalt, eszébe jutott egy régi, régi ének, lassan térdeire ereszkedett, két sovány karját kiterjesztette és harsány hangon kezdte énekelni:
„Dicsőség Istennek a magasban…
Jertek, imádjuk az Urat!...”
*
… És valamennyien buzgón imádták az Egek Urát…
Forrás: Tolnai Világlapja 9. évf. 52. sz. 1909. dec. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése