Bellámhoz
Ünnepnap közelít, kibékülés napja
Harag, viszály harczát ekkor abba hagyja,
A hivek lelkeit áthatja az érzés;
Begyógyult a nagy seb, megszünt minden vérzés.
Minden szem magasba az ég felé fordul,
Önkénytelen könnycsepp szemekből kicsordul.
- Hát én ne érezzem hálámat az éghez?
Uramhoz, ki rólam annyi jókat végez,
Hát én ne nyissam meg szivem a malasztnak?
Kit angyali szivek e földön marasztnak.
- Én Uram Istenem legyen neked hála,
Hogy ily simán foly hosszu éltem szála.
Új életet adtál, mentet minden kintól,
Megszabaditottál régi bajaimtól.
Uj napot teremtél: - az Ő édes arcza,
Mely életem ormát még megaranyozza.
Megbocsátod Benne minden régi bűnöm,
A miért hálámat adni meg nem szűnöm.
Hiszek a szentekben: hisz védszentem itt van;
És a mennyországban: hisz ajtaja nyitva;
És az öröklétben: hisz Ő is velem lesz;
Akkor is, a midőn egész világ elvesz:
Egész világ ellen Ő most is védelmez,
Csak ha magam vétek, nekem megkegyelmez.
- Óh Uram! Hogy rójam le szivem háláját?
Mivel szenteljem meg Fiad keresztfáját?
Bőjtölnék e napon, zsoltárt énekelnék.
(Ez nem igazolja az ájtatos elmét:)
De élő szentednek lábához térdelek,
S neked egy szivből jött hő imát szentelek:
„Száljon Ő reá a két kezed áldása:
S mindazt, a kit szeret, hogy boldognak lássa:
Óh én Uram Isten, ki a szivembe lát,
Őrizd meg egednek legjobbik angyalát!
*) Ez volt Jókai Mórnak legutolsó kézirata, melyet a Budapesti Ujságírók Egyesülete Almanachja számára írt.
Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 21. sz. 1904. máj. 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése