I.
Míg a szomszédba át nem szokott, olyan gyerek volt a Dúsborúzs István Pali fia, amilyen csak kell. Szófogadó, szelíd, jóravaló erkölcsű. Hogy ott mit értettek vele, nem tudom, de attól fogva mintha kicserélték volna.
A szomszéd nem idevaló ember volt, nem is rég jött ide Szentlászlóról, s már az, hogy a megvett földet leütötte volt a Dúsborúzs István kezéről, elég lett volna arra, hogy tőle görbén nézésnél egyebet ne várjon; de azon felül a jött-ment ember nem is igen kereste a barátságot, ellenben az volt az első gondja idejövet mindjárt, hogy fölmérette a földjét: nem szántott-e el, nem foglalt-e el belőle az alsó, vagy a felső szomszéd? S biz az indzsellér egy kis lépéssel idább ültettette a határjelző bodzabokrot Dúsborúzsék felé. Az a kis lépés föld aztán jobban elválasztotta a két szomszédot egymástól, mintha a megáradt Duna zajlott volna a földjeik közt.
Veszedelem a földosztáson túl nem volt több köztük, hanem igen az a kimondatlan föltétel: ha keresztülesek, benned se szólítalak meg. És a parancs mind a két háznépinek: úgy vigyázzon minden teremtett lélek a jószágra, hogy egy csirkefiók a borozdán át ne menjen…
Hát hiszen a csirkefiókot is nehéz tilalmazni, de még hiábavalóbb tán a legényt békóba vetni, holott kikapi szép lányok vannak a mezsgyén túl, olyan valami két lány, hogy az erre való legénység mind töri magát utána, az első bál után. Bizony azon vette egyszer csak magát észre Dúsborúzs Pali is, hogy nini, még a lányokat kíséri, meghaladta a maguk kocsiútjukat, meg már a borozdát is. Velük volt a szentlászlai ember legényfia is, belebogáncskodott boros fejjel a szomszéd-ki karjába:
- Gyere be testvér hozzánk, nem vagyunk ám mink olyan vadak.
- Nem, testvér, majd máskor.
A kisebb, nyelvesebb lány hátrafordult:
- Fél kend, ugye, hogy leharapja kendnek valaki az orrát?
- Már hogy félnék én attól? Mitől félnék?
- Nohát, de biz Isten fél pedig kend. Ilyen katona volt kend?
A legényben megmozdult valami, meg is szólalt: hallod? nem mersz? mitül nem mersz? apádtul? Hát iskolás gyerek vagy te?
És bekísérte a népeket a gyűlöletes ember tilalmas udvaráig. Az ember a kapuban pipázott s egy szóval ne mondta neki, hogy: hát te sógor mit keresöl a mi szemetünkön? Elfogadta a köszönését rendesen, ha kezet nem adott is neki.
A legénycimbora hítta be megint, be a portára is:
- No testvér, kerülj beljebb, megmutatom az új tamburámat. Magam csináltam minden csínját, a húrt kivévén.
A kisebbik lány pedig már hordta ki a székeket az eperfa alá és integetett az apja háta megett.
S belépett Dúsborúzs Pali a kisajtón is.
Aztán kipróbálták az új tamburát, ettek közös tálból főzz kukoricát, - sötét, öreg este volt, mikor a legény elkövetkezett.
Mikor átvádolt a szomszéd földjén, mikor átlépte a tilalmas borozdát, dobogott a szíve, mint a rossztevő gyereké, de csak egy-két pillanatig, - aztán fölvágta fejét kevélyen:
- Megmutattam, hogy nem félek…
Valahogy hátratekintett; a kisebbik szomszédlány még akkor is ott fehérlett a tanya sarkán…
II.
Sok estét, fél éjszakát odaát töltött már akkor a legény az istálló helyett a szomszédban, mikor egyszer, egy alhatatlan éjszaka fölkelt volt Dúsborúzs Istávn, subát kerített a nyakába és kiment szétnézni. Megkerülte a házat, megállapodot6t benne, hogy holnap szél lesz, a fölgágogó ludakat összevadállatozta, - azalatt lehűlt s indult be lefeküdni, álmot várni a fázás után. Borzongatta a hűvös őszi harmat. Amint a pitvarajtót kinyitta, hallja hátmegül, hogy az istállóban valamelyik ló kegyetlen dombéroz, kapál. Mi az ördög lelte, no? Hanem hisz ott fekszik Pali, majd ellátja. De a ló csak kapált, tapogott, rá a másik nyerített, vihogott.
A gazda vissza behúzta a pitvarajtót, kiment az istállóba. Már akkor égett ott a világ. A kanászgyerek veszkődött az üres jászolba fölvágott, vergődő fias kancával.
- Hát te? – szólt rá a gyerekre.
- Nem bírok evvel a bolond lóval, ni; fölvágott a jászolba, visszalépni meg nem tud.
- Hejnye, az apátok kötelit! Hát mért nincs ennek a jószágnak ennivalója? Hé, Pali!...
Mord tekintetet vetett a szénatartóba, - s akit keresett, sehogy se találta benne.
Lehajította a subát magáról, kiszabadította a kötőfékinél fogva tehetetlen lovat szorultságából, aztán vette elő a kanászt:
- Hol van Pali bátyád?
- Tudom is én… Nyilván a szomszédban.
- Melyik szomszédban, te?
- A szentlászlai embereknél… Ott szokott lenni.
- Elment az eszed?
- Nem ment az enyim. Nemrég is hallottam még, hogy tamburáltak.
Az ember szemei villámlottak, a gyerek hátrább húzódott előle, közelebb az ajtóhoz.
- Mióta jár oda Pali bátyád?
- Angyaloki vasárnap bálja óta.
- Oszt nem tudtál te nekem szólni, te, te!
A gyerek a küszöbről számolt:
- Nem mindegy, ha most kend ver meg, akkor meg Pali bácsi vert volna meg?...
Az éhes fias ló megint elkezdett hánykolódni.
- Adj annak a jószágnak, te cudar, te…
Míg a gyerek szénát rakott a rácsba, Dúsborúzs kiállt az ajtóba. Mezítláb volt és hajadonfővel, de nem borzongatta már se a hideg föld, se a csípős szél.
- Oltsd el a lámpát – szólt a gyerekre, hogy az megétetett. Aztán leült a küszöbre és várt. Csillagos idő volt, s kivált úgy ültéből ellátott ki a kazlakig, a dűlőig. A kazlak közül kell a legénynek kibukkanni, ott, és azok mögött a kukoricaföldön legbiztosabb az út, hogy nyom nem marad rajta. Volt pedig annál még bizonyosabb is: a rendes kocsiút ki az országútra, azon el a szomszéd útjáig -, úgy be. Kerülő, de el nem áruló az út.
Lábhegyen jött a legény, papucsát a kezében hozta. Nem az istállónak tartott egyenest, hanem a háznak. A szögletnél lebakult, úgy suhant el az ablakok alatt, azután került az istállónak.
Dúsborúzs fölállt. A subás magas ember elfogta az egész ajtót. A legény megrettent:
- Édesapám…
Az ember hátracsapta a suba egyik szárnyát, hogy a jobb karja szabad legyen. Csendesen szólalt meg, de érzett a hangján, hogy csak türtőzteti magát:
- Hol voltál?
Annakelőtte lesütötte volna Dúsborúzs Pali a szemét, összecsikorította volna a fogát, nem bánva aztán, akármi hogy lesz. De nem az a teszem-veszem, engedelmes gyerek volt már. Az a kisebbik lány kifordította mivoltából. Meghúzta széles vállait az apja kérdésére, aztán felelt bátor fentszóval:
- Ha itt vár kend, tudja azt kend már akkor.
- Hát tudom, hé… Hát te tudod-e még, mit mondtam én, mikor az a rabló idehurcolkodott?
- Tudom, de azt is tudom, hogy csak a magáét követelte, a maga jussát. Illette az a lépés föld.
Dúsborúzs Istvánnak elfogyott a tűröm-olaja.
- Illette? Te mondod, hogy illette? Hát jól van. Hanem azért itt az Úristen ege alatt fogadom, hogy ha te még egyszer odamégy, ha te avval a néppel szót értesz, ha te azokkal a pámpillás lányokkal még egyszer fölteszel, kiadom akkor neked, ami téged is megillet, egy kocsilőccsel úgy, hogy közte lesz az apai-anyai… Aztán le is út, fel is út. – Megértetted-e?
- Meg.
- Fogadod-e?
- Fogadnám, ha az az ember jó ember nem volna; ha a lányai, fia, felesége mind jók nem volnának. Arrul nem tehetnek, hogy máshova valók.
- Koncsorgók! Koncsorgó mind, aki a maga határjában meg nem él!... Utálom minden csimotájukat…
Aznap este vallatta Dúsborúzs Palit a kisebbik lány, hogy meg merné-e mondani az apjának, hogy a bátyját szereti, az apját-anyját emberöli? Pali avval vált el a lánytól: Meg, még azt is meg merném mondani, hogy téged néztelek ki magamnak, azután akármi lesz..
Ez az ígéret adta szájára a szót a legénynek:
- Én nem tehetek róla, én meg szeretem őket mind.
Dúsborúzs István lehajította magáról az egész subát, ütőre emelte a kezét:
- Meg ne üssön kend, mert fogadom én is, csak egyszer üt meg.
A másik pillantásban lecsapott az apa kezére, a harmadikban összeütközött, egymásba akadt a két test és beesett az istállóba. A fiú volt fölül.
A kanászgyerek keresztülugrott rajtuk és sivított, ordított torkaszakadtából:
- Örzse néni! Jaj! Emberek! Jézus Mária: emberhalál lesz mindjárt!... Pista bácsi hörög…
III.
Esztendőt kapott a gyerek, amiért az apját megtorkolászta… Megfeküdte az ember élet-halál közt a fojtogatást: a fiú ülje le.
És kiadta a parancsot Dúsborúzs István az ítélet után:
- Aki én előttem csak a nevét is kimondja, azt én azontúl nem szívelem… Nem bánom, akárki, de nem szívelem… Vagyok az az ember még most is, rekedten.
Dúsborúzs Istvánné, szegény meg is fogadta a parancsot! csak többet imádkozgatott, kevesebbet aludt azontúl. Hanem azt Dúsborúzs mégis meghányta-vetette magában:
- Nézd, jobb szereti a fiát, mint engem… De furcsák is ezek az asszonyok…
Meg megint azt se hagyhatta figyelem nélkül, hogy az eset óta a szomszéd lányai nem mennek a bálba:
- Nézd, de furcsák a lányok… Hogy tudják tenni magukat… Hanem hisz addig legyek én csak szegény, még az ördög megint beléjük nem bújik.
És nem bújt beléjük az ördög, akárhogy kívánta, várta Dúsborúzs István. Nem báloztak a törvénytétel óta.
És aztán úgy néha magába szállott. Sokszor maga is megütközött rajta, hogy: né, de fentszóval gondolkoztam: „Tud ez a szomszéd a lányainak parancsolni mégiscsak… Hanem mindegy!... Marad minden úgy, ahogy volt… Én csak nem békítem… Szólna hozzám a mordeláb embere, jó, tán hiszen visszaszólnék… Hanem én szóljak?... Szakadjon ki a nyelvem!... Az asszony se bánná már, látom, de mindegy!... Szakadjon el a nyelvem! Én szóljak elsőnek? Én? Hátha a…” Valami rosszat gondolt. S lenyelte.
IV.
A saroglya nem akart kinyílni, úgy betemette az alját a hó. De esik most is még, ahogy csak lejöhet. Esik, fúj, hordja. Az udvar azon sík, a kútnak csak a prémje van ki, a kutyák lehúzódtak a fészerbe. Amellett hideg van, szintúgy beretvál. Dúsborúzs Istvánnak csizmát kell húzni, hogy az istállóig eltörtessen.
- Van-e valami hiba? – avval fogadja a fia helyett fogadott béres köszönését.
- Nem volna, csak menni lehetne takarmányért, - de ki bír az ilyen istentagadó idő ellen tenni?
- Micsoda idő ellen?
- Ez ellen a havas förmeteg ellen.
Dúsborúzs betoppant az istállóba, mintha a havat verné csak le a csizmájáról, pedig a mérgét verte:
- Rendes cselédember hava nem esik megálltig elhányatlan…
- Tán nem próbáltam én már, - de amit előrehajítottam, azt a szél a hátam megé sodorta.
Dúsborúzs Istvánnak a nyelvin forgott a fia neve, majd is kimondta, de csak lenyelte aztán, s csupán annyit mondott:
- Láttam én már olyan legényt, aki előtt a hó meg nem állhatott, de a szénatartója soha ki nem üresedett.
A kanászgyerek kikummantott a keresztjászol mellől:
- Most mondott volna már kend igazat, ha egészen kimondta volna kend…
A gazda rámordult, de szívesen:
- Csuti, te, hátulsó!... Jobb lesz, ha utánam jössz… Megesz-e a hó a kazlakig?... Két kötelet is el lehet hozni takarmány alá…
A béres közbeszólt:
- Hát hiszen azért engem se tegyen kend le annyira, engem se esz tán meg a hó…
A gazda visszaparancsolta:
- Kötél kendnek is marad, csak próbálgassa kend a nyakára. A keresztjászol ágasa kétágú, ha a helyet is szeretné kend tudni… Gyere, te pókhas!
A kanász mindenütt a gazdája nyomába lépett. Hanem de messze volt a szérűskert! Még ilyen messze sose. Fölülért már a hósivány féltérden. Itt föl bírta az embert, ott leszakadt alatta. A szél meg úgy bolondult, hogy a boglyák oldalán a nyomtaték tégladarabok szinte kalimpáltak, mint mikor a gyerek az órakörtéket bántja.
- No még egy kicsit, mindjárt a boglya enyhiben leszünk, szél alá…
- Csak már ott volnánk, Pista bácsi! Mindjárt nem marad fülem.
- Lesz is avval a kutyának híja!
- Lesz ám… No, ne átalkodjon kend meg, mer’ én de biz Istók, már se érzem a kezem se.
Nem felelt arra Dúborúzs István, csak állt, csak állt egy nyomban, a boglya kikezdett sarkánál, ahol leginkább örvényedett a szél. Rátámaszkodott a szénahúzó horogra, úgy nézett, nézett maga elé, a boglya völgye alá.
A boglya fenekin, a barlangjában a fenéknek ágyást vetett valaki, le is hálta – szinte párázik még az alom -, kijjebb meg, meddég a szél sodra nem ér: ide-oda nyomok feketéllenek a fehér hóban. A jött nyomok olyanok már csak, mintha feketét lehellenének a fehérre, hanem a ment nyomok azon mélyek, mint a kopatlan vésés. A kanász nem állhatta a szelet, elejbe bújt a megátalkodott embernek, beugrott az enyhelyre.
- Mit csinálsz, te rosszkorlett!?
Akkor tekintett szét a kanász is.
- Nene: itt meg valaki itt hált…
- Itt hát, csak el ne taposd a többi nyomát… Nézzem csak… Ember volt… Az hát. Ugye, te, hogy ember volt?
A kanász fázós kezeit csapkodta a hóna alá. Szuszogott:
- Biz az ám, nem is arkangyal.
- Hallod-e, aztán micsoda ember lehetett az, hogy ebben az ítéletidőben be nem kéredzett hozzánk?
A kanász lehegett a markaiba:
- Tudom is én… Valami szökevény ember, szegény, más mi fene lett volna… Hanem hogy nem lehet az még messze, az is bizonyos… azóta földőltötte valahol a szél… Föl az… Nézze kend, a hatodik lépést már mintha csak gondolná az ember, úgy be van fújva… Én nem bánom, ha mindjárt keresztülszúr kend is avval a horoggal, úgysincs már édesanyám, hanem én kimondom, amit vélek: szentuccse szegény Pali bácsi van szökésben…
Mint mikor a gyerek zsebiből a lopott miegymást szedik ki, úgy a szíve legalján kereskedett a kanász a gazdájának. Le is vette az a sipkáját, feltörülközött, de soká nem tudott szólni. Ellenben a kanász nekibátorodott:
- Nem tudom, a szomszédok is nem tudnának-e valamit mondani, ha valaki kérdezné…
Dúsborúzs István meghökkent s magához tért:
- Hó, hé!... Hát kend is itt van, nene?... Aztán melyikünk húzza hát ezt a szénát meg, ni?
- A horgot várom…
- Vagy úgy? Hát itt van, ne… A szádon meg lakat affelül, hogy itt lehetett volna is tán valaki… Lakat a szádon, kapicány a nyelveden… Mi?
- Sose ért kend engem még utól szóvégrül…
Még a gyerek a szénát húzkodta, kötte, a gazda beigazgatta a nyomokat. A szél elsimázta a munkáját mentül s hamarább.
Hanem a szíve fehérén ott feketéllettek azok egész nap. S alattuk olvadni, engedni kezdett a nyomakodás. Estendén, hogy a hó elállt s zúz, köd ereszkedett a földre, nem tudott megválni a végső ablaktól, mintha várna valakit… Aztán kiment. A magát megszégyellt béres hányta a havat egész nap, szabad volt már az épületek, a góré, a takarmány környéke mind.
Dúsborúzs elment az istálló mögé. A ködben nem látszott meg a szomszéd tanyája, az utált szentlászlai emberé, de a lányai szava, a fia tamburálása idehallott.
- Szent Atyaúristen, tudnak-e azok valamit?...
A szomszéd legényfiú más nótát kezdett. Nem ösmeri ő azt szava szerint, hisz valami új nóta, - de a fia, Pali is szerette nagyon azt a nótát… nem annak muzsikálja a szabad pajtás? Palinak? Mert azok a nyomok a Pali nyomai voltak… Ott köll neki bujdosni a szomszédban… Az olvasó hónyomok felolvasztották az alájuk fogott átkot.
Elfeledte Dúsborúzs István, hogy elszakad-e, nem-e, a nyelve, átrohant a sík havon, át az elperelt borozdán, kit olyan szépen eltemetett a hó, hogy a kórója hegye se látszik ki, s megszólította a rábámult kisebbik lányt a kapun keresztül:
- Lány te, minek is hínak, lányom, küldd ki apádat.
A lányon erőt vett az egyenes tempója:
- Nene, hisz nincs foga a kutyánknak, bejöhet kend bátran.
Dúsborúzs ráncba szedte szemöldökeit.
- Küldd ki apádat, értsd meg…
A szentlászlai ember kijött, kinyitta a kiskaput.
Dúsborúzs köszönt az ellenségnek, a rablónak, a jöttmentnek, igaz, hogy csak szűkön:
- Dicsértessék…
- Mindörökkön.
- Kérdezze kend, mi járatban vagyok?
- Majd megmondja kend, szomszéd.
Dúsborúzs a torkát köszörülte elsőbb:
- Nem járt itt az éjszaka valaki?
A szentlászlai ember morcosan felelt:
- Nem. De ha járt volna, se tartoznék érte felelősséggel senkinek se.
A kevély felszomszéd rátámaszkodott a kapura, mintha nagyon nehéz volna a feje. Az is volt. A szó egyenkint szakadt szívébül:
- Tudom, szomszéd, tudom… Nekem meg felivel se tartozik kend, mint másnak… Azért én mégiscsak fölteszem, amit nem bírok tűrtetni, - mondja meg kend, a Krisztus kínszenvedéseire, mert én olyan jeleket láttam: nem lett-e az én fiam szökevény, nem jött-e ide?
- Nem…
- De én nagyon lélekbül kérdezem ezt, szomszéd, mert annak a gyereknek, ha bolondot tenne: megújhodna a baja… Azért kérdeztem lélekbül…
Az alsó szomszéd feligazgatta tusa bajuszát:
- Én meg mindig lélekbül felelek…
Dúsborúzs eltámaszkodott a kaputól:
- Hát akkor nagyon jól van. Az Isten kendet áldja meg…
- Kendet is, szomszéd.
Elváltak. Vagy három-négy lépést ment Dúsborúzs, meg visszafordult. Az ellenfél is ott állt még a kapuban.
- Hogy tán kezet is foghattunk volna, szomszéd, azt gondoltam… Jót gondoltam-e, szomszéd?
A szentlászlai ember megrázta a felé nyújtott kezet:
- Tudja az Isten, még utána is akartam kendnek szólni…
V.
Ahogy az éjszaka leszállt, két lovas zsandár egy gyalogos legényt hajtott maga előtt a hóban, be a Dúrborúzs tanyájára.
- No, István gazda, köll-e a vendég?
- Fér is, nem is bánjuk.
- Nagyon jól esne megvacsoráznunk, reggel óta hajtjuk ezt a szép madarat.
A szép madár meg volt láncolva. A pitvarban hosszabbra eresztették a láncát, megkötték az ágasfához.
Még a két zsandár letelepedett, Dúsbúrúzs borért ment s közben szót értett a legénnyel:
- nem te háltál itt, fiam az éjszaka a mi takarmányunk közt?
- E tájon háltam valahol… Tudom, hogy a szomszédban tamburáltak…
Ezért a bizonyosságért ki-kilopta magát Dúsborúzs a pitvarba, enni adatott a legénynek, inni vitt neki. És nem kérdezte, hogy ugyan mi rosszat tett, mit vétett, csak vigasztalta szelided szóval:
- No ne félj azért semmit se… Hát… Minden gombolyagnak kikerül a jó vége… Hát… Igyál, fiam! Húzd meg jól! Isten éltessen.
Forrás: Tolnai Világlapja 9. évf. 10. sz. 1909. okt. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése