I.
Már kisfarsangon is sokat példázgatott a katonaviselt fiú, hogy így, úgy: Antus Antal is megfeleségesedett már, Kátai Marcel is, Bamba Kis Vendel is, - utoljára nem is marad már valamirevaló lány.
Az özvegyasszony hallatlanná tette a tapogató beszédet, mégnem nagyfarsangon a legény egyenest elé nem adta a szíve szándékát:
- Édes szülém, elnézem a kend nagy vergődésit, nagyon ráférne már kendre egy kis segítés, ha nem bánná kend, én megházasodnék. Az időm is megvan hozzá.
Az édesanya a fiú régi ingeibe toldozgatott új vállfoltokat s ollócsettegtetés, cérnafűzés közben felelt évelődve:
- Bizony – bomoljon meg a dolgod, nézd, mióta vesződök már most is az ingeiddel. Csakhogy édes cselédem, várd meg az őszt mégis, a jövő kisfarsangot. A mi kis bajunk van, hogy addig kihevernénk, meg a lakodalmat is hogy ne köllene a készbül kiállni.
- Hiszen, ha kend úgy akarja – kölletlenkedett a legény -, én azt se bánom, úgyis a kend sok baja miatt szerettem volna jobbára… Ha kendnek jobb így, hát én is csak megleszek.
Az öregasszony letette az inget, megkomolyodott szóval védekezett:
- Az Isten áldjon meg, gyermekem -, hisz én szeretném legjobban, ha örömed napját érném; de tudván tudod, hogy kétezer forinttal még tartozunk az apád kezessége után a takaréknak; arra szántam, amit az Isten gabonábul nekünk hágy. Aprójószág, gyümölcs kifutja az adót; borunk, ami eladó lesz, azt szántam lakodalomra… Mert édes fiam, nem szeretném, ha azt verné valaha a feleséged a fejemhöz, hogy adósságra jött ide, se hogy azt abból tisztáznánk, amit ő hoz.
Ez az utolsó szó ütött a legény fejébe különösen nagy szöget, ez vette rá, hogy olyan igaz engedelmességgel feleljen, int ahogy felelt:
- Hiszen igazsága van kendnek, nem is mondtam én, hogy adj’ uram Isten, de most mindjárt. Tudom én, hogy kend tud mindent legjobban.
Az öregasszony türtőztette a megelégedését, csak olyan elmosolyodás nélkül kérdezte:
- Hát aztán, gyerekem, kit szántál magadnak, ha már szántál?
A katonaviselt legény arcát elfutotta a pirosság:
- Városi lány az, édes szülém.
- Nono, hisz az is csak a mi vérünk. Akközt is van jóravaló.
- Az is az, fogadom.
- Ki lánya?
- A Bálószögi Andrásé… Szegény kubikos ember, csupa egy kis fél-háza van a Kukucskában… Hanem én olyan lányt még nem láttam…
Az öregasszony leült, megint belehúzott a tűbe, varrt, varrt és sokáig nem szólt egy szót se. A legény kiment, aláalmozott a tehenek alá, tett-vett estendén estelig; bekészítette a fűtenivalót a pitvarba, megszidta a pipálni próbáló kanászgyereket s várta, várta, hogy mikor híjja már szüléje vacsorálni. Mikor azután elunta a várakozást, hívatlan is bement, hát az öreg asszony még akkor is varrt, varrogatott a szürkület félvilágánál.
- Mit vakoskodik kend még ilyenkor is? Legalább világot gyújthatott volna…
Az öregasszony nem felelt arra se, csak gondolkozott, tűnősködött; a legény érezte, hogy azon a lányon jár az esze az anyjának, egyenest a gondolatjába szólt bele:
- Attul állt el a szava kendnek, ugye, hogy olyan nincsetlen, szegény lányba botlottam bele?
Az öregasszony a fejét rázta, hogy: nem, nem.
- Hát akkor mi lelte kendet?
Az öreg asszon meggyújtotta a bádogkalapos kis lámpát, aztán szeme közé nézett a fiának:
- Tudod-e, hogy kerültem én a te apádhoz? Így, mint az ujjam, olyan semmi nélkül, hát hogy akadályoskodnék én azon, hogy az a lány szegény… Hanem a nevit nem szeretem. Azon gondolkoztam most, hogy a hány Bálószögit csak én ösmertem, vagy hallottam, az mind rossz volt, embernek az embere, asszonynak az asszonya… Hát azon, fiam, te is gondolkozz egy kicsit, mert tudod, hogy faj fajra üt… Aztán majd magam is utána nézek.
A legény fölvágta a fejét:
- Nézzen kend utána. Csak azt addig is mondom, hogy azontúl engem az életben többet ne házasítson!
II.
Abban a legnagyobb dologidőben, mikor a két kapálás két belső vége majdcsak összeér, van a máriahomoki búcsú. Abban hiszen nem volna még olyan nagy hiba, ha oda-vissza egy álló hét nem volna az út. Azon nem fog aztán csodája a legényfiúnak, hogy éppen erre a búcsúra szánja el magát az ő szorgos anyja, aki pedig az ilyen időben azt is sajnálni szokta, hogy früstök, uzsonna, egyszóval száraz étel kedvéért leüljön. Mindjárt lustább az ember, ha letelepszik.
Nem is szíveli a legény, hogy legalább szépszerivel ne tartóztassa.
- Nem kendnek való már az ilyen nagy út, édes szülém.
- Fölfogadtam, édes fiam, fölfogadtam még a télen.
- Bevárhatná kend tán az aratás-utánt, mikor a lovak is jobban ráérnek, akkor elmennénk Mária-kútjára kocsin.
- No hiszen, szép búcsú, akire kocsin mennek. Jobb az olyan embernek, ha otthon marad.
A legény látta, hogy nem bír az anyjával, hát megadta magát:
- Jól van hát, no… hanem én már, nézze kend, mégse hagyhatom itt a kapásokat.
- Nem bizony. Dehogy hagyod, minek is hagynád?
- Majd csak a kanász mén be kenddel a városra: az öreg Kulást fogatom be a kocsiba, azt már hajtani se köll, úgyis megjárja a várost.
- Hanem énnekem, édes rajom, az se köll. Majd én csak bemék a városra is gyalog. Úgyis huszonhét esztendeje nem cselekedtem, bár kipróbálom magam.
- No, azt szeretném én látni – gondolta a legény magában -, s még este megkente a kocsit, fölkászalította a hátas ülést, megvakartatta az öreg Kulást s kiakasztotta a lószerszámot a kocsi rúdjára. A szemeire pedig ráparancsolt, hogy fölérezzenek a három órára. A kanászgyereket is avval fektette le:
- Hé, aztán hajnalban kocsis leszel, beviszed édes szülémet a városra, mire a disznók kikéredzenek, akkorra ideki is köll lenned megint… Érted-e? Hanem egy szóra fölugorj, mikor keltelek!
Föltette magában a gyerek, hogy el se alszik addig, csakhogy egy kicsit kocsis is lehessen; mégis megesett, hogy amikorra az ideje elkövetkezett volna: az öregasszony már elment, odavolt.
Holott az ég alja még csak nem is pirosodott még.
III.
Nemhogy nem pirosodott, hanem akkor is még alig csak székellött, mikor a búcsúra szánt öregasszony ott ült már a ráctemplom kerítése sarkán, mezítláb, színehagyott páha-szoknyában, kapanyelet szorongatva.
A ráctemplom kerítésénél van a napszámos-piac. Az öregasszony a kerítés sarkát foglalta el és egy lóköröm-darabbal elkezdte fényesítgetni a kapáját.
Ahogy fényesítgeti javában, kocsi áll meg előtte, urasági kocsi. Azzal leugrik egy fiatal, kamáslis, írnokfajta ember és feléje felel hetykén:
- De friss volt kend, öreganyám…
Az öregasszony szót ad a szóra.
- Mind friss az öreg, ifiuram.
- Friss ám reggel, de lusta este.
- Jobb, mintha napközben is az volna.
Akkor a Tisza-part felül lányviháncolás hallik, érkezik is éppen kilenc lány, mind kapástul.
Az ifiúr fölül a kocsijára, hogy nagyobbnak láttassék, onnan dévajkodik:
- No, lányok, hatvan krajcár a napszám! Ki lesz a mi lányunk, de egész hétre?
A lányok összenevetnek, félrehujjogatnak:
- Hátha más többet is megád? Hetvenért elmegyünk.
- Hányan vagytok?
- Kilencen.
- Tízet akarok vinni… Hé, öreganyó, eljön-e tizediknek?
Az öregasszony visszatréfál:
- Nono, hisz éppen én meg még lány vagyok szinte.
… Az öregasszony mind azt vigyázza akkor, hogy az a Bálószögi-lány is úgy nevet-e rajta, mint a többi, de az, szegény, úgy el volt szomorodva, hogy félig se jutott eszibe a nevetés -, ellenben valahányszor a kocsi megbillent, mind avval sóhajtott fel:
- Hogy nem sajnálja ez az ifiúr azt a szegény lovat.
Mire az öregasszony fönnen hátrafelelt:
- Mért nem született uraságnak?
- Kenddel is jól jár valaki, kend is csecse néni, - vélekedett a Tisza-parti lány, Bálószögi Mári.
IV.
- Hát te mért nem akasztod föl a szoknyádat, tán félsz, hogy a Nap megveri szemmel? – kérdezte az öregasszony a Bálószögi lányt, hogy az úgy állt neki a harmatos gaznak, leeresztett szoknyával.
A lány visszagorombáskodott:
- Én amitül féltem a lábam, attul féltem, hanem kend meg haszontalan nem félti a magáét.
Az öregasszony elnyelte a szót, nekiveselkedett a kapálásnak, vezette a bandát. Tudja az Isten, mégis, mintha hátra is látott volna, észrevette azt is, mikor a Bálószögi-lány kivágott egy szál kukoricát, aztán nem hagyta csak úgy kivágva, hanem körültámogatta földdel, föl-fölsimogatta a levelét:
- De sajnálod, tán az apádé? – pörölt rá az asszony.
A lány arra is visszaokoskodott:
- Sajnálom hát…
- Nem érzi azt meg az uraság, te!
- Nem hát, de megérzi a kukorica, csakhogy azt kend nem éri föl ésszel.
- Az írnok úrnak kedvezöl te nyilván, nem a kukoricának.
- Kedvezzen kend is neki -, feleselt a lány és ott járt az öreg asszony nyomában mindég a kapájával.
V.
Az írnoknak azon a fölakasztatlan szoknyán veszett a szeme, szombat estefelé azért mondta Bálószögi Márinak:
- Gyere, te, majd odadom a tízetek bérét, aztán oszd el köztük, a többi közt.
- No, hogy én nem mék! – bizonykodott a lány. – Ehol ez az öregasszony, ez kapált elől mindég, majd ez addég bár pihen, még a pénzt fölveszi.
Az írnok megcsípte a lány könyökét:
- Gyere, te bolond. Mást is akarok mondani.
A többi bandabeli nyolc lány nyihogott, vihogott:
- Ne, te, ne, mit huzakszol, úgyse vesz el Balla Bálint… Van annak olyan kényes anyja, hogy…
Abban a szentben a Bálószögi-lány ütőre fogta a kapáját, az az öregasszony meg odaállt mellé, sivalkodott, ráripakodott az írnokra:
- Akasztófára való ivadék, te!
VI.
Haszontalan várta a legényfiú az anyját a búcsúsok közt, - még csak nem is látták, azt mondták azok mind. Ellenben, mikorra kiért a tanyára, akkor már a tehenet fejte a keresett édesanyja éppen. A legény nem is tudta, hol kezdje:
- Hát kend?
- Hát én, édes fiam.
- Kendet a búcsúsok nem is látták…
- nem hát.
- Se a búcsún, kend ott s volt?
- De biz ott voltam, édes gyerekem.
A kanászgyerek fölhujjantott:
- Hozott kend-e búcsúfiát?
- Hogyne hoztam volna… Hanem azt majd Bálint bátyád mondja meg.
Avval bevonszolta fiát a házba, s amíg vetkőzött, azt szaggatta: a márja-homoki Márja is azt jelentette, hogy jó lesz hát fiam, házasodj meg, vedd el azt a városi Bálószögi-lányt…
Forrás: Tolnai Világlapja 9. évf. 51. sz. 1909. dec. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése