2019. dec. 27.

Brankó Csopity: Ütközet a Kozáron




Nedvességet lehelő és állott alsónemű szagát árasztó, örökké homályos, egyablakos szobácskában nagy ütközetet irányít Márkó, a hétesztendős fiúcska.

Feltört és egyenetlen földpadozaton két hadsereg helyezkedett el egymással szemben: anya ládájából kivett, kifényesedett és elbarnult öreg mandulák, ezek a mieink, a kozaraiak. Mandulák közé rakott apró és kemény „csontmagú” dió Sósa, a Kozara vezére. Velük szemben sorakozott fel a másik, kevésbé értékes hadsereg: egyenetlen és fényes kukoricaszemek, a németek és a többi hozzájuk csatlakozók. Az üres dióhéj – Schtaal, a gyűlölt német tábornok, aki a Kozara elleni támadást vezeti.

- Ezt a svábot most Sósa megüti, de úgy, hogy százezer métert repüljön – suttogja cinkosan, izgatott, fénylő szemekkel a gyerek és a „kozariaiak” közül kiemeli a diót, egy elkülönült kukoricaszemre üt, amelyik szikraként pattog és száraz zörejjel az ablakhoz koccan.

- Úgy, úgy kellett, bizisten megdögöltél, elestél.

A barna, repedezett szobaajtó nyikordul. Márkó jólélek öregapja, a kevésvérű és teletrágó öreg kukkant be.

- Mit csinálsz, öregapa szemefénye?

- Háborúzom – válaszol játékba mélyedve, kurtán a kicsi -, védem Kozarát!

- Úgy, védd csak, védd, nagyapa okos védencecskéje – mosoly közt dünnyög az öreg az ajtót újból betéve -, attól félek, nekik te nem segíthetsz.

És az öreg odakünn elgondolkozva horgasztja le fejét, hallgatózik.

A Kozara felől, arról, gépfegyver fojtott, de jóindulatúnak tűnő kattogása hallik. Így erőtlenül, távolról nem ijesztő és nem emlékeztet öldöklésre, háborúra. Elszórtan, süketen, mélyen, földet rázkódtató és szívet remegtető ágyúdörej hallatszik. Az emberek megállnak munkájuk közben, felsóhajtanak, hallgatják.

- Hallod-e, dörög a Kozarán. Szegény kozaraiak nem élnék túl, még ha tízannyian lennének sem.

- Emberek, szörnyűség, mintha az élő Isten mindenről megfeledkezett volna. Tódor, te, elástad búzádat?

Több mint egy hónapja, hogy a Kozara hegységben nagy harc dúl. Schtaal tábornok, a „Nyugat-Bosznia harci csoportozat” parancsnoka újabb és újabb erősítéseket vet küzdelembe. Az abroncs a hegy körül egyre reménytelenebbül szűkül.

Egyedül a kis Márkó hány fittyet Schtaal halált hozó szándékainak. Schtaalnak nincs annyi tartalékja, hogy őt megverje. Hasztalan erősítik minduntalan.

- Még ha megannyian volnátok is, hiába jösztök – suttogja csúfondárosan a gyerek a szoba télies hűvösében és kemény manduláit dühösen ütögeti a halom kukorica-németbe, akik ijedten pattognak szerteszét.

- Aha, aha szöknek! – gúnyolódik kárörvendően a fiú és elzsibbadt térdeire támaszkodva, harcba kényszeríti újból a „németeket”.

A nap már rég leereszkedett az árnyéktól terhes, alacsony, nyomódott hegy mögé, a szobában nő a sötétség és kényelmetlenül nehezedik a sivár, puszta helyiségre, amelyben a gyerek játszik. A kozarai-mandulák eltűnnek és a sötétségbe vesznek, a gyerek egyedül marad és fél a „németektől”, akik a már láthatatlan padozatról, a sötétből utolsó erőfeszítésükkel felfénylenek.

Ez időben a Kozarán is megélénkül a harc.

Ágyúk egész ütegei ébrednek fel és a hegyet egyszerre sorozatokkal kezdik elárasztani. A dörgés hatalmas, vég nélküli morajba olvad, ez a messzeségbe vész és remegéssel tölti be a nyári éjszakát. Az ember nem tudja, hogy a derült éjszaka nedvétől és hidegétől reszket vagy ettől a távoli, nyomasztó zengéstől.

Mindinkább a magányos fiúcska és a küzdelem kimenetele már nincs a kezében. A „kozaraiak” valahol a sötétbe fulladtak, eltűntek mellőle és a gyerek egyedül van, egyedül az ismeretlené s titokzatos, távoli dörgésekkel és sohasem látott rémségekkel telt éjszakával szemben. Minden sötét sarokból valami óriási és valami szárnyas rémít. Minden pillanatban várja a gyerek, hogy valami föléje borul, eltakarja az egész világot és olyan hangon, amelytől süket lesz, odaharsogja:

- Uhu, kicsim, most az enyém vagy!

A gyerek szorult, hideg rémületbe béklyózott szívvel fut az ajtóhoz és csak kicsi híján kerüli el, hogy „az” a szobából nyakon ne ragadja.

A tűzhely vidám lobogása örömdús, végtelenfénnyel tölti be, visszahúzódnak a rémek a szobába és a gyerek ittasan a menekülés boldogságától, fejestől nagyapa ölébe veti magát.

- Apó, győznek-e a kozaraiak?

- Hogyne, kicsim, miért ne – nyugtatja az öreg és valahová suhant lélekkel, az ölébe süllyesztett meleg gyerekfejet simogatva, a tűzbe bámul.

*

Egy ágyúmorajjal és felerősödött gépfegyvertűzzel csordultig izgalmas éjszaka Sipka Ránkó, a kozaraiak megtizedelt zászlóaljával kitört a gyűrűből. A kozarai harc minden veszélye és rémsége kitudódott katonáitól.

A dübörgés ezután még néhány napig tartott, de egyre gyengült és a Grmecs alatti falvakban valami szomorú, fázós suttogás kélt:

- Kozara elesett, elhulltak a kozaraiak.

Ezt a hírt senki sem mondta ki hangosan, de már mindenki hallotta és tudta, mi volt a Kozarán.

A kis Márkó is hallotta, mi történ kedvenceivel.

Az elcsendesült gyerek most a csupasz szobában ül és bánatosan néz csataterére.

Hiába érintette meg jó párszor kedvelt harcosait, a mandulák hidegek és kemények voltak. Nincs kedve többé játszani. Hogyan játsszék, amikor elestek a kozaraiak. A Sósa sincs meg. Ott maradt és elpusztult biztosan.

Nézd – a meggyűlölt Schtaal életben maradt. Életben! A gyerek egész idő alatt úgy tudta, hogy a rajongott kozaraiak megverik Schtaalt és seregét, és lám! Miért maradt életben pont az, akit a gyerek nem szeret? Mikért történhetett meg egy oly kegyetlen és ismeretlen dolog, amit ő nem érthet, és nem fogadhat el?

Puszta és csendes csatatér felett hosszan hallgat a gyerek, majd nehéz szívvel vörös likai sapkájába gyűjti a „kozaraiakat” és lassú lépésekkel megy a kertbe. Ott, a barna, foltos gyümölcsű, alacsony, satnya birs alatt meghegyezett szilfadarabbal sírt ás.

Harcosait hallgatagon, számlálatlanul temeti és fakeresztecskét tűz a felkapart hantba.

- Imádkozni kellene most – kap észbe a gyerek a száraz, térdét sértő földön térdelve. Földes ujjacskáival keresztet vet, egyszer, kétszer, majd háromszor, de semmiféle imádságos szó nem jut eszébe. Jóvó, a falusi templomszolga és a templom sekrestyéjében énekelt szavai villannak fel végül, és csöndben dúdolni kezd. A felindulástól könnyek szöknek szemébe.

- U-ram, adj nyu-go-dal-mat…

Nem tudta tovább és ezért néhányszor elismételte elölről. Valami halottas és síri volt szavaiban.

A vadkender éles és jószagú szárai, a hamuszín indájú és apró, fénylő virágokkal telehintett dinnyésben eltűnő sír fölé a temetés és a halál árnya lebbent.

Visszament a szobába, összeszedte a gyerek a sárga és kemény kukoricaszem-németeket. Le-fölődöngött velük az udvaron, végül is a leffedtfülű, sovány, rászáradt sártól szürke disznó elé vetette őket.

- Nesze, itt van, fald fel mindnyájukat!...

Hallván, hogy a „németek” őrlődnek és recsegnek a falánk állat fogai alatt, a bosszúra szomjas fiú érezte, hogy belsejében újra éled és minden szívdobbanással jobban nő a hangos, napfényként ömlő öröm.

A meszes gödör mellett egy örömtől fuldokló, felborzolt gerle szétterjesztette legyezőszerű farkát és felkacagott. A szél a virágba fakadt hársak édes illatát hozta. Az alacsony bozót mögül ezüsthang csilingelt fel és egy anyabirka hosszanti, aggódó bégetéssel jelentkezett. A gyereknek ugrándozó, fényesgyapjú bárányfalka és pajtása, az itatásról visszatérő juhászocska, Perica jutott eszébe és feledve a vadkenderbe vesző kozaraiak magános sírját, boldogan elmosolyodott…

Ford.: Német Lajos
Forrás: Tiszatáj II. évf. 4. sz. 1948. április

Lator László (1927-): Bűntudat





Viharok hátán táncolnak szavaim,
mélyükön tengerek élnek,
hogy szorítsam falak közé
a tértelen vad szédületét?

Hogy vessem ki magamból
a szakadt mélységeket,
hogy a fájdalom őrülete
köveknél megfoghatóbb legyen?

Sírjatok, testvéreim,
takarjátok el a szemeteket,
ne lássam a törött virágokat,
a bomlást, mely minden szépséget megöl.

Kín és gyönyör lakik mibennünk.
Vágy és undor, béklyózott repülés.
Lángjaink naponta kigyúlnak,
s naponta több lesz a hamu.

Gyökereink a földet átverik,
ott a sötétség hullámzása zúg,
ereink maró savakba érnek,
húsunkba félelem költözik.

Ki az, ki lényünket kioldja
a formák börtönéből?
Ki bontja fel bennünk az átkot,
mely megkövülve zárja létünk?

Elindulok magamra lelni,
bíbor szinek, hüvös kövek közé,
míg alázatom roppant falai alatt
porszemmé enyészek.

Imádkozzatok értem a csillagokhoz,
keresem a rózsaillatú csendet,
mert elköltözött a homlokomból
a márványoszlopok nyugalma.

Forrás: Tiszatáj I. évf. 6-7. szám 1947. aug.-szept.

Gajdi István (1923-1948): Ember vagyok



Bálint Sándornak

Néha úgy érzem, fölösleges
minden cicoma, sallang,
mely a lényeget veszejti
e csúnya hüvelyben.
Ember vagyok! – értsétek meg
e két szót. – Nincs több és kevesebb
e holtan is élő erénynél.

Képmás vagyok! – képmás,
és ha kérded gőgösen, hát
van mégis Isten? – felelem: nem
tudom, de érzem, hogy tökéletesebb
vagyok mint a barmok, kik
megszokják a jármot az esti abrakért.

Ember vagyok! – ember…
Nincs képletem, amit fölírhatsz! Nincs
mérték és nincs, nincs semmi
ami megmondjon engem.

Ábel vagyok és áldozom,
mert nem ismerem ellenségeimet,
az Istent, testvéreimet
és Kaint sem ismerem, aki meg fog majd ölni.
 

Forrás: Tiszatáj I. évf. 6-7. szám 1947. aug.-szept.