Viharok hátán táncolnak szavaim,
mélyükön tengerek élnek,
hogy szorítsam falak közé
a tértelen vad szédületét?
Hogy vessem ki magamból
a szakadt mélységeket,
hogy a fájdalom őrülete
köveknél megfoghatóbb legyen?
Sírjatok, testvéreim,
takarjátok el a szemeteket,
ne lássam a törött virágokat,
a bomlást, mely minden szépséget megöl.
Kín és gyönyör lakik mibennünk.
Vágy és undor, béklyózott repülés.
Lángjaink naponta kigyúlnak,
s naponta több lesz a hamu.
Gyökereink a földet átverik,
ott a sötétség hullámzása zúg,
ereink maró savakba érnek,
húsunkba félelem költözik.
Ki az, ki lényünket kioldja
a formák börtönéből?
Ki bontja fel bennünk az átkot,
mely megkövülve zárja létünk?
Elindulok magamra lelni,
bíbor szinek, hüvös kövek közé,
míg alázatom roppant falai alatt
porszemmé enyészek.
Imádkozzatok értem a csillagokhoz,
keresem a rózsaillatú csendet,
mert elköltözött a homlokomból
a márványoszlopok nyugalma.
Forrás: Tiszatáj I. évf.
6-7. szám 1947. aug.-szept.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése